Barion Pixel

Cibóka


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Fagyos, hideg tél volt. A felhők olyan szorgosan ontották magukból a fehér hópelyheket, hogy a városokban az emberek már nem tudtak tovább közlekedni gépjárműveikkel. Még az erdő szélén élő nagyapónak is meggyűlt vele a gondja, aki már jópár téli havaz...

Kép forrása: Balogh Bettina

Fagyos, hideg tél volt. A felhők olyan szorgosan ontották magukból a fehér hópelyheket, hogy a városokban az emberek már nem tudtak tovább közlekedni gépjárműveikkel. Még az erdő szélén élő nagyapónak is meggyűlt vele a gondja, aki már jópár téli havazást élt meg és kellő tapasztalattal rendelkezett. Kiskunyhójából kilépve térdéig ért a hó, körültekintve tudta, hogy nem mostanában fog megérkezni postaládájába neki íródott levelei, de nem is emiatt tért ki házából, hanem hogy Buksi kutyáját hívja be a meleg viskójába, ahol a kályha előtti szőnyegen felmelegedhet. Szerencsére az elkövetkezendő napokban nem hullott több csapadék, s a földön tornyosuló hópihék is már megfogyatkozni látszódtak az előbukkanó napsugarak hatására.

Egy szerdai napon, mikor éppen felbukkant a napkorong a messzi horizont mögül, akkor bújt elő Cibóka, a mókus gondosan kibélelt fészkéből. Álmosan pislogott, szőrpamacsos füleit meg-megmoccantva hallgatta az arra járó nagyapó, s Buksi kutya lába alatt megreccsenő botok zaját. Kíváncsian tekintett le egy magas fáról a közelben szaglászó négylábúra, majd kétségbeesve vette tudomásul, hogy az eb bizony kiszimatolta utolsó elrejtett diógyűjteményét, s könnyeden, néhány rágás keretében elfogyasztotta azt.

- Reméljük, van még szegény mókusnak tartaléka - dörmögte ősz bajsza alatt az öreg, s ezzel tovább is indult folytatva reggeli sétáját. Bárcsak tudta volna, hogy tél vége felé járva bizony a mókus utolsó elemózsiája fogyott el! Cibóka éhesen, korgó hassal indult útnak. Reménykedett, hogy segít rajta valaki és megszánja őt pár falat élelemmel, hogy utána tovább tudja álmodni színes, békés álmait.

Ahogy sietve ugrált egyik ágról a másikra, meghallotta a verebek veszekedését:

- Ez az enyém! - kiáltotta az egyik.

- Nem, az enyém, én találtam! - kiáltotta egy másik.

- Nekem nagyobb szükségem van rá! - kiáltotta egy harmadik, s mikor kedves mókusunk odaért, pár szem magot látott meg a földön, amit a három kövér veréb állt körbe.

- Nem adnátok nekem azt a pár szem magot? Megette az utolsó tartalékomat egy kutya és már nagyon régen ettem utoljára - kérlelte a verebeket Cibóka.

- Nem, ez a miénk! - kiabált az egyik veréb összevont szemöldökkel.

- Mi éhesebbek vagyunk! - kiabálta a másik, miközben egy nagyot dobbantott lábával.

- Igen! Félórája ettünk utoljára! - kiáltotta helyeslően a harmadik. Mit volt mit tenni, Cibóka újra útnak indult.

Nem sokkal később meglátta az őzeket ahogy csoportba verődve falatoztak az öreg fenyőfa körül.

- Mit esztek? - kérdezte tőlük Cibóka.

- A fenyő tűleveleit, idén télen nincs sok elemózsia a környéken - válaszolta az egyik őzanya. Cibóka elkeseredett, ő nem tudja megenni a hegyes leveleket. Reménykedve nézett körbe, hátha a fa alatt akad még toboz, de sajnos egyet sem talált - Az utolsót elvitte Mimóza, a mókus nem olyan régen - mondta neki őzanya, amint rájött, mit kereshet az apró állatka. Cibóka megköszönte a segítséget és nyomban útnak indult, hogy felkeresse rokonát, hátha megszánja őt élelemmel.

Már tetőfokára hágott a nap, mikor elért régen látott, távoli családtagja odujához. Bekukucskált Mimóza fészkébe, de ott bizony nem talált senkit. Körbeugrálta a nagy, lombvesztett fa koronáját, de bizony, a másik mókus ott sem volt. Lemászott a fatörzsön a földre, s végül kis kereséssel megtalálta lomposfarkú társát. Mimóza épp háttal állt Cibókának és egy gödör előtt állva igen serényen tevékenykedett.

- Szia! - köszöntötte Cibóka a rokonát.

- Szia! - ugrott meg ijedtében a kismókus, s zavartan kapkodta tekintetét miközben próbálta minél jobban eltakarni testével a mély, földbe ásott lyukat.

- Mit csinálsz? - kérdezte Cibóka felvont szemöldökkel. Nem látta ilyen furcsának még sohasem Mimózát.

- Semmit, semmit, csak éppen megvizsgáltam a földet, mennyire ásható, mennyire van megfagyva idén télen - azzal Mimóza gyorsan beásta a gödröt. Cibóka épp egy félpillantást tudott vetni a lyuk tartalmára, s megannyi finom diót és a nemrég talált tobozt látta meg benne.

- Nem tudnál adni nekem pár falat ételt? Egy kutya megette az utolsó tartalékomat.

- Ételt? - kérdezett vissza meglepetten pamacsos fülű társa - Nem, nincs nekem egy falat elemózsiám sem, nagy gondban vagyok én is - mondta Mimóza miközben két mancsáról lesöpörte a földet.

- De hát az előbb találtál egy tobozt és láttam a sok-sok diót, amit még felhalmoztál - nézett kétségbeesetten Cibóka, s közben hangosan megkordult az ürességtől a gyomra.

- Szóval azt mondod hazudok?! Biztosan csak az éhségtől káprázott a szemed! Még ilyet! - s ezzel Mimóza sértődötten elvonult odujába. Cibóka reményvesztetten indult útnak.

Időközben megérkezett öregapó házához. Ügyesen felugrott a kerítésre, majd onnan nézett körbe. Meglátta a szeméttől roskadozó kukát, amit a nagy hó miatt nem tudott elszállítani a kukásautó. Azóta pedig hiába olvadt el a fehér lepel, még nem volt ideje erre járni a járműnek. Kismókusunknak már csak arról kellett meggyőződnie, hogy biztonságos-e a terep. Pár szökkenéssel a hulladéktárolónál termett és annak tartalmát kezdte vizslatni, akad-e valami ehető számára. Eközben egy biciklicsengő dallama közeledett.

- Oh, a postás! Végre! - szólalt meg nagyapó kilépve ajtaján. Miután átvette a postástól a leveleket, meglepetten látta a szemétben turkáló állatot - Oh, hát te lennél, akinek Buksi kutyám megette a dióit? - kérdezte kedvesen az ősz szakállú apó, majd óvatosan kezébe fogta a kifáradt, éhes mókust és bevitte otthonába, majd lerakta asztalára és megtört dióval kínálta - Itt maradhatsz, amíg csak szeretnél! - mondta az öreg és mintha Cibóka értette volna, mit mond, csendesen bólintott egyet.

Hetek teltek el, s már a nap egyre erősödő sugarai keltették életre a természetet, mikor Cibóka úgy döntött, most már ideje útra kelnie. Gyönyörködve látta a sok szép, illatos virágot, mikor kilépett a kunyhó ajtaján. Még egyszer visszanézett a házra, nagyapóra, s ugrálva továbbindult.

Hónapok teltek el azóta. Nagyapó azt hitte, nem látja többé a kismókust, de az egyik őszi napon, mikor az idős ember az ablakból kémlelte a borongós, esős időt, látta, ahogy viskójának bejáratától fut el egy apró állatka. Kinyitotta házának ajtaját. A lábtörlőn pihent két szem dió. Hálából hagyta ott Cibóka az eleséget, tudatva, nem felejtette el a kedvességet. Apóka a fogasra akasztott tarisznyájához ment és csak ennyit dörmögött kedvesen fehér bajusza alatt:

- Elrakom neked télire, kismókus.

SV, Amatőr író

Ezt a mesét írta: SV Amatőr író

Sziasztok! Kicsi korom óta nagyon szeretem a könyveket és az írás is nagyon érdekel már azóta. Nagyon szeretem a kreatív tevékenységeket. Végzettségemet tekintve grafikus vagyok. Szeretem a meséket, mert a mesékben valóban bármi megtörténhet és egy karakternek, színhelynek is csak a képzelet szabhat határt. Kép: pixabay


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!