Cikória

Cikória

Cikória egyedül éldegélt Mély Erdő közepén, egy nagy tölgyfa sűrű gyökerei között. Közeledett a tél, a nappalok rövidültek, az éjszakák hosszabbodtak. Minden élőlény igyekezett a téli betevőt megtalálni.  Szimatoltak, kutattak, minden bokor, minden fűszál, minden üreg alatt. Eleinte könnyű volt az élelemszerzés, idővel egyre nehezebb lett. A kis egér idejében elkezdte a gyűjtögetést,  éléskamarája tele volt édes rágcsákkal.  Cikória otthonos kis lakásra tett szert. Kandallót rakott téglából,  nádból és gyékényből,   bútorokat készített magának. Tüzelőt is gyűjtött. A kamra egyik sarkában halmozta fel a kukorica csutkáját, amiről persze előbb lerágta a szemeket. A sárga szemecskék mehettek a pocakjába,  a csutka pedig tüzelőnek. Amikor már úgy érezte mindent beszerzett, akkor már csak várta a puha hópelyheket és a nyugodt csendes napokat a fészkében. 

-Most már biztonságban vagyok! –jelentette ki elégedetten heverészve, az egérke. 

Végre eljött a nap, amire Cikória olyan nagyon várt, hullott a hó szakadatlanul.  A kis egér,  rejteke ablakából nézte a téli tájat. Arra lett figyelmes, hogy apró neszt hall a bejáratnál. Kicsit megijedt, kikukucskált egy nyíláson és egy didergő szőrgombócot vett észre.

- Meg kell néznem, mi lehet az? Lehet, hogy bajba jutott valaki odakint? Óvatosan nyitotta meg az ajtót és ott állt, szinte már jéggé dermedve egy gömbölyű, sötétbarna kis pocok. 

-Gyere be barátom!- szólította meg aggódva Cikória. 

A kis pocok meg sem tudott szólalni, fogai vacogtak. Cikória kis gyékény kanapéjára ültette, jó melegen bebugyolálta és forró teával kínálta. A kis pocok mancsait melengette a forró bögrével majd óvatosan, de szorgosan kortyolgatta az édes italt. 

-Köszönöm, köszönöm!- mondta halkan. 

-Mandula a nevem. Eltévedtem, róka kergetett meg, még most is a torkomban dobog a szívem. Rőzsét gyűjtögettem, de annyira elkezdett havazni, hogy elvesztettem a haza felé vezető utat.

-Nyugodj meg, itt már biztonságban vagy!- bíztatta a kis egér. 

Másnap sokáig aludt Mandula. Felkelés után már készen volt a hazaútra. De Cikória marasztalta: -Maradj itt velem a tavaszig,  odakint fagy van, és ragadozók  mindenhol! Jó kis társasága leszünk egymásnak! - Mandula  örömmel fogadta Cikória meghívását. 

Cikória megterített és jóízűen megebédeltek.

Miután tele lett mindkettejük pocakja, Cikória a nagy a karosszékbe ültette Mandulát, ahol tegnap este elaludt. A barna kis egér pedig letelepedett a bolyhos, finom nyúlszőrre és onnan kérte, hogy Mandula meséljen neki magáról. 

-          Az erdőn túl lakom, egy földbe vájt odúban, nem olyan tágas, mint a tiéd, de otthonos, mindenem megvan benne, amire szükségem lehet. Éléskamrám, a szobácskám végében van, elkerítve nádszálakkal, ott minden földi jót felhalmoztam. A kedvencem a mandula. Innen kaptam a nevem is, édesanyám nevezett így el, mert mindig nagyon szerettem, már egészen kis koromban magamnak törtem fel a mandulát és finom édes belét mohón majszoltam, egyiket  , a másik után, míg nem már úgy teleettem magam, hogy mozdulni sem bírtam, olyankor bevágódtam a puha moha alá és másnap délig fel sem keltem, hát így lett az én nevem,  Mandula.

-          Vidám kis történet! -kacagott Cikória. 

-          Sok barátom is van az erdőben, Pocok Sári, Mókus Berci, Sün Jolán, Nyúl Marci! 

-          Oh, a barátaid már biztosan keresnek téged!- vetette fel  Cikória. 

-          Valószínűleg.-  jelentette ki Mandula .

- Megkérjük  széncinke barátomat, Cink Eleket, hogy vigyen hírt rólad az erdőn túlra.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm, hogy ennyi mindent megteszel értem!- köszönte meg elérzékenyülve a kis pocok .

Aztán mindketten elszundítottak.  Mire alkonyodott, akkor eszmélt fel Cikória.

 A pocok édesen aludt, kobakja félrebillenve, csészéje a szőnyegen heverve.

Cikória  mellénykéjét kapta csak magára úgy rohant a nagy tölgyfához. És buzgón szólította barátját Cink Eleket: -Elek, Elek, itthon vagy már?

Elek kidugta kis fekete fejét az odúból és  vidáman felelt a kis egérnek. 

-           Itthon barátom, miben segíthetek? 

-          Képzeld, tegnap este vendégem érkezett! 

-          Nahát! Egy rokon a mezőről?- érdeklődött a madár. 

-          -  Nem, -válaszolta Cikória.  - Egy idegen az erdőn túlról.

-           Oh, valóban? És milyen teremtmény?- kérdezte, nagyon kifinomultan, Elekhez illően, mert Elek, úriember, pontosabban úri madár volt.  Egyebekben rettentően büszke és hiú volt tollazatának olívazöld és sárga színeire. De a cinkék családjához mérten okos is volt,  ezért is hordta magasan a csőrét. Az erdőben mindenki elfogadta, mert mindig jó tanáccsal látta el társait.  

-          Egy pocok, -válaszolta Cikória.

-           Akkor fajtársad! állapította meg a madár. 

-           Igen valóban- felelte a kisegér . 

-          De segítségre lenne szüksége! A nagy viharban eltévedt, ragadozó is megkergette! Az otthoniak már aggódhatnak érte!

-           Tudnál nekik üzenetet vinni felőle, hogy jól van és  tavaszig itt marad velem Mély Erdőben?

-           Rendben, holnap reggel első dolgom,  hogy oda repülök.

A nap hamar elszaladt, estére meg is érkezett Cink Elek. 

-BRR… -Szervusz egér barátom, -rázta meg a tollait a cinke, hideg van, de jól esett a mozgás, és az idő is egész nap napsütéses volt, na meg jót is falatoztam, sok-sok ízletes napraforgómagot!  

Az állatkák  meleg itallal kínálták a cinkét.  

- Na most kis barátom,  találkoztam ám  a tieiddel!,- kezdte mondandóját büszkén a madár. 

 - Aggódtak ám érted! Pocok Sári szomorúan zokogott, hogy rossz híreket hozok, de amikor meghallotta, hogy élsz és  vírulsz, azért hullatta öröm könnyeit. Aggódott nagyon érted a kis tünemény!- mondta kacsintva Cikóriára a cinke. 

- Oh, drága Sári, szívem kis virágszála!- szorult össze Mandula szíve. 

- Ne félj, megnyugtattam mindenkit, tavaszra otthon leszel.

 Addig meg bő két hónap van, de hidd el,  hipp- hopp eltelik!

Nyugalom és béke vonult a házra, mert mindenki tudta a másikról, hogy jó helyen van.