Coco és a nagy labda

Coco és a nagy labda.

  Gyönyörűen ragyogott a nap fent a kék égen, miközben sugarai mindent melegítettek a szárazföldön. Csodaországban volt egy kis falu, azon belül pedig egy házikó. Azt a területet ragyogta be legszebben a napocska. Narancssárga sugarai beszűrődtek az ablakon át, és megvilágított vele egy nagy fehér bundát. Először azt hihették az arra repülő madárkák, hogy biztosan a ház gazdájának kabátja az, de közben érezték, hogy valami mégis nagyon furcsa benne.Így aztán az arra szállók letelepedtek az ablak párkányára, és kíváncsian néztek befelé.              Elkezdtek csicseregni egyszer csak a madarak, mikor a bunda megmozdult. Hirtelen szétszéledni kezdett és a nagyból több kis fehér pamacs is kibújt, akik ide-oda izegtek-mozogtak. Hamarosan a nagy bundájúnak megjelent a két elülső lába, majd a hátsók is, és felállt. Ekkor láthatták, hogy az nem is kabát, hanem egy nagy, szőrös kutya! Ijedtükben a madárkák majdnem felugrottak, de aztán rájöttek, hogy ne ítéljenek külsőleg, mert lehet, hogy nem is akarja bántani őket a kutyus. Jól is tették, hogy nem mentek el, mert a kutya nagyon barátságosan üdvözölte őket.                                       - Sziasztok! Én Puma vagyok. Láttam, hogy már rég itt ültök, csak a kölykeimmel pihentem.               - Jajj édeském, ők a te kölykeid? Annyira kis cukik! - csicseregte az egyik kis sárga madár az ablakból.                                                                                                                                                       - Igen, már két hetesek múltak, szóval ma lesz az első nap, hogy kiengedem őket a szabadba, hogy élvezzék a jó időt - mondta Puma, a kis kölykök anyukája, miközben eltávolodott az ablaktól, és a szobából kitérő ajtóhoz vezette kicsinyeit. Még nagyon picik voltak a majdhogynem újszülöttek, ezért mindenhez csak óvatosan közelítettek, de közben meg tele voltak energiával és legszívesebben összevissza szaladgáltak volna.                                                                                           - Hogy élvezik a kinti létet! - szólalt meg egyszer csak egy másik madár, aki nemrég csatlakozott hozzájuk. Most mindannyian átrepültek egy padra, és onnan figyelték a kutyákat, akik minden új dologgal próbáltak megismerkedni. Mindent körbe szimatoltak, és hemperegtek a zöld fűben.Összesen négyen voltak a kis kölyökkutyusok, így együtt is játszadoztak.                                                               

  Viszont mindez túl szép volt, hogy sokáig tartson. Pedig milyen békésen eljátszottak a kis kölyök testvérkék egymással! Hirtelen egy nagy árnyék vetült közéjük, és megjelent mellettük egy óriás méretű fekete sas madár. Őt nevezték a királyok madarának, mert neki volt a legnagyobb ereje. De sajnos mikor éhes volt, akkor nagyon féltette a hasát, és rossz dolgokra is képes volt vetemedni.         - Nem! Az én kicsikéimet hagyd békén! - morgott rá Puma a sasra, de azért meghagyta a távolságot, mert ha rögtön odatámadt volna, akkor valószínűleg a fekete madár gyorsabb lett volna. Viszont a kölykök mamája nagyon félt, mert tudta, hogy a nagy szárnyas állat bármelyik pillanatban elröpülhet egy kiskutyájával a csőrében.                                                                                                  Ezután minden nagyon gyorsan történt. A nagy sast nem érdekelte a kutyák mamájának kérlelése, hogy hagyja a kicsinyeit, hanem megcsípte az egyik picit, míg egy másik kölyköt a csőrébe vett. Igen ám, de a kis madarak, akik eddig a padról figyelték az eseményeket, időközben többen lettek, mivel sokan érdeklődésből odareppentek, így ők minannyian csiripelve és mérgesen közelítettek az ellenség ellen. A levegőbe szálltak, és körbe repkedték az óriási, fekete madarat. Általában féltek a sastól, de mivel most többen voltak ők, ezért kiálltak ellene, és persze a kis fehér kölyköt sem hagyták volna magára. Így ők fentről ügyeltek rá, hogy ne tudjon felrepülni a sas, de a nagy madár még így sem adta meg magát, és szorosan tartotta az egyik szőrös kis kölyköt, aki félelmében vonyított. Ekkor már a kicsik anyukáján volt a sor, hogy cselekedjen. Puma talált egy nagy labdát a kertben, amibe belerúgott a tappancsával, és azt a sas felé gurította. A nagy madarat elérte a labda, és pont hátulról, így az megijedt, és kiejtette a csőréből az addig szorosan tartott kiskutyát, aki ahogy tudott el is futott onnan a veszély elől.                                                                                             - Coco, drága szívecském! - vakkantott fel boldogan Puma, szólítva nevén a kölykét. Miután látta, hogy a madarak végleg elzavarták onnan a sast, boldogan futott kicsinyeihez, és egyenként dédelgette, nyugtatgatta őket. De a kiskutyák, mintha mi sem történt volna, folytatták felfedező útjukat a virágos kertben, és kergetőztek vagy egymással, vagy a pillangókkal, lepkékkel.                      - Hogyan köszönhetném meg nektek, hogy segítettetek megmenteni Cocot? - hálálkodott Puma a madaraknak.                                                                                                                                                - Sehogy, hisz mi mindenkinek nagyon szívesen és boldogan segítünk! - válaszolta az egyik tarka.                                                                                                                                                            - Oda nézzetek! Coco megtalálta a sasnak rúgott nagy labdát, és azzal próbál játszani! - csicseregte a másik madárka, akinek annyira megtetszettek a kiskutyák, hogy le sem tudta róluk venni a szemét.                                                                                                                                              És tényleg. A kölyökkutya olyan kicsike volt, hogy még a labda is nagyobb volt tőle, de ő próbált ráugrani, gurítani, rúgni.                                                                                                                              - Hajrá Coco! - kántálták egyszerre mindannyian. majd aztán a testvérei is csatlakoztak hozzá, és a végén már együtt játszottak szabadon és boldogan a nagy labdával.