Csibészke naplója- A legjobb pecabot

Csibészke naplója- A legjobb pecabot.

   Mint már mondottam, Csintalan Béla Szilárd Kelemen a tisztességes nevem, de mindenki csak röviden Csibészkének szólít. Azt kell még tudni rólam, hogy nagyon szeretek horgászni. Meg, hogy rengeteg barátom van, és ők is szeretnek horgászni.

Ma reggel füttyszóra ébredtem. Komiszka állt a kapuban, ő jelzett, hogy siessek, mert megbeszélés lesz a nádasnál. Gyorsan összekaptam magam és már tekertem is vele, hogy találkozzunk a többiekkel. Ott várt ránk Bazsi, aki egy évvel idősebb nálam. Ő olyan vezérféle, és most is komoly arccal oktatott minket:

- Figyeljetek, menjünk délután a nagy tóhoz horgászni. De mindenki a legjobb pecabotját hozza  magával!

- Nekem van egy üvegszálas, a szülinapomra kaptam a nővéremtől.- újságoltam büszkén.

- Az semmi- csóválta a fejét Bazsi- megmondom én, melyik a legjobb pecabot, a mogyoróvesszőből faragott! Azzal fogjuk majd ki a legnagyobb halat.

- Micsoda? Erről még nem is hallottam.- hitetlenkedett Béni.

- Pedig így van.- folytatta Bazsi. A nagyapám tanyája melletti erdőben néhány mogyorófa is nő. Levágunk pár ágat, kihegyezzük, rákötjük a zsinórt, arra a horgot, és már kész is a tökéletes pecabot.

- De hisz akkor kést is kell vigyünk. Honnan szerezzünk ennyi kést?- aggodalmaskodott Béni.

- Semmi gond. Tudom én hol rejtegeti édesanyám a késeit.- lelkendezett Komiszka. Gyertek utánam!

Mindannyian követtük egészen a házukig. Ott aztán lehajítottuk a bringákat és indultunk volna az ajtóhoz, de a kutyájuk rosszat sejtett rólunk. Őrjöngve elszakította a láncot és nekirontott Béninek. Jól megharapta. Komiszka nővére kiszaladt a házból, valahogy lecsillapította és megkötötte a kutyát. Ellátta Béni sebeit. Közben Komiszka diadalmasan megjelent egy táskányi késsel. Kiosztotta, de mivel a rövid nadrágunkon nem igazán volt zseb, kénytelenek voltunk a markunkban tartani.

- Indulás!- kiáltottunk egyszerre.

El is indultunk, de mostmár gyalogosan. Dombra fel, dombról le, hol a zöldellő kukoricatáblák, hol a hajladozó napraforgótáblák  mellett kanyargott az utunk. Vidáman meneteltünk, mígnem a dinnyeföldhöz érve hatalmas kiáltás hasított belénk:

- Tolvajok, megállni! Majd adok én nektek!- rikácsolta a csősz, miközben a botját magasba emelve indult felénk. Mellette két kutyája ugatva, acsarkodva tört előre.

- Megállj csak, Csibészke! Majd megmondalak én az apádnak! – dörmögte fenyegetően az öreg csősz, miután felismert.

Megálltunk és próbáltuk meggyőzni, hogy mi nem rossz szándékkal jöttünk erre.

- De csősz bácsi, mi csak az erdőbe indultunk mogyoróvesszőért- próbáltam csillapítani a haragját.

- Ugyan már! A múlt héten is ti vagdostátok össze a dinnyéket, oda a termés fele! Most is azért jöttetek, hogy kárt tegyetek benne, ott látom a kést a kezetekben. Azonnal adjátok ide, elkobzom mindet!- mordult rám.

Hiába próbáltuk győzködni a csősz bácsit, nem hitt nekünk, úgyhogy kénytelenek voltunk odaadni a késeket.

- Most pedig takarodjatok innen, különben a Morzsival megcsípetem a nadrágotokat!- mutatott a fogát vicsorító kutyára.

Kissé megrettentem, és legkevésbé sem szerettem volna, ha apám fülébe jut, hogy a kertészkedés helyett megint elcsavarogtam. Ezért javasoltam a többieknek:
- Tudjátok mit, hagyjuk a csodába azt a pecabotot, menjünk inkább haza!

Mindannyian egyetértettek, és szomorúan kullogtunk vissza.  Nem sokkal később a csősz megjelent nálunk. Kihívta apámat, és hosszasan magyarázni kezdett neki. Egyszer csak apám hangját hallottam:

- Csibészke, gyere csak ide! Mondd, merre jártál ma délelőtt?

Sajnos kénytelen voltam beismerni, hogy nem végeztem el a rám bízott munkát. A dinnyék tönkretételéhez azonban sem nekem, sem a barátaimnak nem volt közünk. Szerencsére apám hitt nekem, s végül lecsillapította a bosszús csőszt.

Pecabot nélkül, hal nélkül, kés nélkül maradtunk, ráadásul a feladatom elmulasztásáért két nap szobafogság lett a jutalmam.