Csintalan manó

Csintalan manó.

A hófödte tájon léptek nyoma látszott. Már bőven éjszaka volt, mindenki nyugovóra tért. Mégis egy aprócska emberke járta az üres utcákat, hiszen feladata volt. Az utcai lámpa fénye szinte csak pislákolt, de ez őt egyáltalán nem zavarta, élvezte, hogy titokban tud házról házra mászkálni.

Ennél az otthonnál sem volt másképp, annyi különbség volt, hogy három kutya várta a kapuban, akik éjnek évadján is megugatták a csintalan kis manót. A háziállatok meglepetésére a számukra furcsa, kicsi lényecske nem ijedt meg, helyette a kezeivel hógolyót formázott és a kutyák felé dobta, majd a kis zsákját maga után húzva igyekezett fel a házhoz az udvaron keresztül. A három jószág érdeklődve követte.

A manócska csak annyit látott, hogy a redőnyök le vannak húzva, ezért azt feltételezte, hogy itt is már mindenki alszik. Felugrott az egyik kutya hátára, majd az ablakpárkányra és onnan már ki is tudta nyitni az ajtót. Maga után húzta a zsákját és visszacsukta a kilincs segítségével az ajtót, hogy a hideg és az állatok kint maradjanak. Nagy meglepetésére azonban bent sírás hangja hallatszott és ahogyan egyre beljebb merészkedett, meglátott egy édesanyát, aki éppen a karjaiban ringatta a kisbabáját. Egy idő után muszáj volt továbbmennie, így magára hagyta az embereket és a nappaliig meg sem állt.

Ott már megtalálta a szokásosan kirakott tejet és csokiskekszet, ami miatt a zsákot eldobta és felmászott a kanapéra, hogy elfogyassza őket.

Az emberek mind azt hitték, hogy a Mikulás miatt kell sütit és tejet rakni éjszakára az asztalra, de ez mind a csintalan manó bűne volt. Amikor ő segített be a Mikulásnak, akkor mindig üres sütisdobozokat hagyott maga után, olyan csintalan volt.

Miután elfogyasztotta az édességet a zsákjához lépett és kivette belőle a listáját, amelyen a gyerekek nevei szerepeltek. Végig húzta rajta az ujját egészen a Z betűig, majd már egyből is a varázszsákjába nyúlt a kisfiú ajándékáért. Elhelyezte őket az üres tányér mellé és már indult is el kifele, amikor a nappali szőnyegen megakadt a szeme egy hasonló kinézetű manón. Odament hozzá, nézegette, forgatta, noszogatta, hogy jöjjön ő is dolgozni, hisz még nagyon sok gyereknek kellett kivinni az ajándékokat, de a manó nem válaszolt a társának.

A csintalan manó ekkor nagyon elgondolkodott ezen. Hát létezett ilyen élet is? Hisz ennek a manónak nem volt semmi más dolga, mint a kisfiúval játszani. Csábító volt a gondolat, hogy az élete neki is csak játékból álljon.

Még egyszer végig nézett a társán és újból elvigyorodott. Az életben meg kell tanulni, hogy minden manónak meg volt a saját feladata. És ha helyet cserélt volna vele, akkor ő is csak manó lett volna, de ő valójában csintalan volt.

A társával kézen fogva ballagott ki a folyosóra, miközben beszélt hozzá, majd a fal mellett levő zöld játéktraktorra ráhelyezte és vállba veregette bíztatva, hogy legyen ő is csintalan. Szerencsére kifelé menet már az anyukát sem találta ott, de mégis benézett a gyerekszobába, hisz résnyire nyitva volt az ajtó.

Ott egy hálózsákba bújtatott babával találkozott, aki nézegetett a kiságyból. Amikor észrevette a kis manót csodálkozva bámulta. Nagy mosollyal lépett a kisember mellé, majd a rácsokon átnyúlva nyomta a szájába vissza a kiesett cumiját, majd így szólt: -Legyél mindig csintalan!

Ezután kacagva távozott és bezárta maga mögött az ajtót. Kint pedig már az újdonsült barátai várták, akik elkísérték a kapuig, ott pedig irigykedve nézték, hogy a manó kifért a rácsok közt és nekivágott az éjszakának.

Hisz még megannyi gyerek volt a listáján és megannyi játék és édesség a zsákjában és még megannyi kölyöknek kellett elmondania, hogy legyenek mindig csintalanok…