Csodamanók

Csodamanók.

                                                                   Csodamanók,

                                       avagy; A közös bennünk, hogy különbözőek vagyunk

Hallottál már Manóföldről? Nem? Pedig az nagyon híres hely. Ott van valahol Sárkányföld és Tündérvilág határában. Manóföldön uralkodott évszázadok óta a Manónemzetség híres családja, a Makár család és azok leszármazottjai. Történetem Makár Mikó király idején kezdődik.

Mikó húszévesen került trónra, aki elvette a szépséges Géniát. Fiatalok voltak, szépek és gazdagok, mindenük megvolt, egy valami azonban mégis szomorította őket. Teltek, múltak az évek és nem született gyermekük.

Bánatuk, elkeseredésük egyre nőtt. Annál nagyobb volt az örömük, amikor megtudták, hogy a királynő kisbabát vár, méghozzá ikreket.

December 31-én éjfélkor megtörtént a nagy csoda, három kis manónak adott életet Génia, akiket elneveztek Iminek, Aminak és Eminek. Az ifjú párnak csak rövid ideig tartott az örömük, mert észrevették, hogy mind a három manóval valami nagyon nagy baj van.

Imi vak volt, Aminak hiányoztak a karjai, Emi pedig nem tudott beszélni. A királynő hét nap, hét éjjel csak egyfolytában sírt. Már, már azt hitték belebetegszik a nagy fájdalomba, de akkor Mikó király azt mondta:

• Ide hozzám hírvivők! Menjetek a világ négy sarkába, hirdessétek ki, hogy félkirályságomat adom annak, aki meggyógyítja a gyermekeimet.

Majd odabújt szeretett feleségéhez, és így folytatta:

• Sose félj, míg engem látsz! Meglásd, jönnek majd az orvosok, és pillanatok alatt meggyógyítják a kicsinyeinket.

Jöttek is a professzorok egyre-másra. Hozták a mindenféle csodakrémeket és pirulákat. Volt, aki gyógyszerrel, volt aki ráolvasással, és volt aki áldozatok bemutatásával  akart célt érni. De minden hiába. Már eltelt hét év, de senkinek sem sikerült egy iciri-piciri változást sem elérni.

Valami azonban mégis megváltozott. Valahogy a szomorúságot felváltotta a vidámság. A palota tele lett derűvel, kacagással. Már a csodálatos Génia sem szomorkodott, sőt egyre többet nevetett.

Nem értitek ugye? Hát elárulom.

Imi vak volt, de olyan szépen énekelt és mondott mesét, hogy héthatárból jöttek, hogy hallgassák. No és a hallása is kiváló volt.

Aminak hiányoztak a karjai, de a szeme olyan volt, mint a sasé. Előtte semmi sem volt láthatatlan. Belelátott a zárt ládikába és átlátott egészen a szomszéd ország hátáráig.

Emi nem tudott beszélni – mármint a szájával, mert a szeme legendákat mesélt és mindent elárult. Na és a keze? Te olyan gyors ügyes kezeket még nem láttál, de szerintem el se tudod képzelni, amilyen neki volt. Tudott horgolni, varrni, fával és fémmel barkácsolni, és mindent meg tudott javítani, sőt, kitalált és megcsinált különböző csodaszerkezeteket.

Anyukájuk, a szépséges Génia, egyre büszkébb lett rájuk. Imi, Ami és Emi nem csak az előbb  említett erényekkel rendelkeztek, hanem szófogadó, szorgalmas, szép kis manók voltak. Egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni.

Hanem egyszer nagy baj történt. A Sötétségországába eljutott a hír, hogy három csoda-manó él Manóföldön. Az ország királya, Hazuga, úgy gondolta, hogy neki ezeket meg kell szereznie. Ki is adta a parancsot nyomban, hogy a hadserek készüljön, mert három nap múlva megtámadják Manóföldet.

Tudnotok kell, hogy a Manóvilág sosem a hadseregéről volt híres, a csatákat igyekeztek elkerülni, inkább a békés együttélés hívei voltak.

Egyik kora reggel Imi és Ami kopogtatott Mikó király ajtaján.

• Ki az?
• Mi vagyunk, Imi és Ami.
• Gyertek vissza később, még túl korán van!
• Apa, beszélnünk kell! Nagyon fontos!
• Na jó, gyertek!
• Drága apám! – kezdte Imi – A Sötétségországában hadsereget szerveznek, és harcra készülnek.
• Jól van. Mi dolgom vele?
• De apám! Nem hallom tisztán, de mintha minket akarnának megtámadni.
• Ugyan már! Badarságot beszéltek. Sosem ártottam nekik. Azonkívül, tudom, hogy ti nagyon messzire háttok és hallotok, de azért ilyen messzire talán mégsem.
• Higgyél nekünk apám! Fel kellene készülnünk a támadásra.
• Jó, majd alszom egyet rá. Most menjetek a dolgotokra!

Imi és Ami csalódottan távoztak, és egyenesen Emihez mentek. Szerencsére Emi, egy pillanatig sem kételkedett testvérei szavaiban.

• Azt javaslom – mondta Imi Eminek – fabrikáljunk egy hároméltű járgányt, amolyan felderítő közlekedési eszközt, amibe beférünk. Ha közelebb érünk, mindenről fényképeket készíthetnénk. Mit szólsz hozzá Emi? Meg tudnád csinálni?

Emi buzgó bólogatással jelezte, hogy igen. Majd papírt, ceruzát vett elő, és már kezdte is a tervezést. Ami manó pedig részletesen beszámolt mindenről, hogy Imi el tudja képzelni a tervet, illetve a leendő felderítő járgányt.

Emi nem csak megtervezte, el is készítette. Egész éjszaka dolgozott rajta. Nem volt nagy, de mindent tudott. Az alakja leginkább egy fekvő tojásra hasonlított, emiatt elnevezték reptojnak. Alul körben légpárnák voltak, így vízen és földön is tudott haladni. A tetejére egy ötlapátos forgószárny került, hogy helyből feltudjon emelkedni, előre és hátra tudjon repülni. A kor technikáját túlszárnyaló eszközök kerültek beépítésre: számítógép, kamerák, radarok.

A három manó beszállt és máris indultak Sötétségországa felé.  Ott hang és kép felvételeket készítettek.

Hazatérvén, egyből mentek a királyhoz. Amikor Mikó király megnézte a felvételeket, nem akart hinni a szemének. A hadserek állig felfegyverkezve, tankokkal, ágyúkkal, szinte útra készen álltak.

A király egyből összehívta a királyi tanácsot, de ezúttal megengedte, hogy gyermekei is részt vegyenek a megbeszélésen. A helyzet bemutatása után feltette a kérdést tanácsosainak:

• Nos hát, láttátok a felvételeteket. A kérdés, hogy mitévők legyünk. Nekünk nincsenek fegyvereink, hadseregünk. Hogyan tudnánk megvédeni magunkat?
• Kérjünk segítséget a szomszéd országoktól!
• Mire a tárgyalások befejeződnének, minket már rég elpusztítana az a hatalmas sereg. Arról nem is beszélve, hogy a három országnak együttvéve nincs akkora hadserege, mint Hazuga királynak.
• Akkor nincs megoldás?
• Drága apám! – szólt Imi. – Mire is tanítottál mindig bennünket? Hogy többet ésszel, mint erővel.
• De itt az ész most mit sem ér. Ide erő és hadsereg kellene.

Ekkor Emmi a homlokára csapott, jelezvén, hogy valami az eszébe jutott, és papírt ceruzát kért. Pillanatok alatt gyors vázlatot készített elképzeléseiről, amelyet Ami szavakba öntött.

• A terv lényege egyszerű – kezdett mondandójába Ami – Egy hatalmas virtuális képet kivetítenék az ország határa elé, egy akkorát, hogy az egész völgyet betöltse. A virtuális képen, egy gigantikus hadsereg lesz, több százezer katonával. Előtte harci gépek, ágyúk és többfunkciós robotok. Esetleg a hadsereg fölött egypár drón is lebeghetne.
• És szerintetek ezt beveszi Hazuga? Kegyetlen, de nem ostoba.
• Jól kell megcsinálni. Jó számítógép, jó projektor, jó program … Emi számára semmiség az egész.
• Van valakinek jobb ötlete? – kérdezte Mikó szomorúan – Ha nincs, akkor drága kismanóim, tegyetek meg mindent, hogy megvédjétek hazátokat!

A három manó munkához látott. Az összes tudós és fejlesztő, mind a segítségükre volt. Amíg Manóföldön keményen küszködtek a program létrehozásáért, addig Hazuga király lassan, de biztosan közeledett és készült a támadásra.

• Késő este van, álljon meg a hadsereg, pihenjen mindenki, és holnap hajnalban meglepetés szerűen támadunk! – adta ki a parancsot a Hazuga.

A hadsereg letáborozott. A Manópalotában pedig lázasan dolgozott mindenki, mert tudták, hogy közel már az ellenség. Éjfélre el is készültek. A terv az volt, hogy pirkadatkor beüzemelik a programot. Így is lett.

Másnap korán reggel ébredezett az ellenséges tábor. A felderítők ámulva látták, hogy a távolban egy hihetetlenül nagy, mit nagy, egy gigantikus sereg áll.

• Nézzed csak komám! Te is azt látod, amit én? Ezt jelentenünk kéne a királynak!
• Én nem merem. Eddig mindig arról beszéltünk, hogy Manóföldnek nincs hadserege. Most meg ez itt?! Ha meglátja, karóba húzat bennünket.
• Még tegnap is azt jelentettük, hogy manókatonának se híre, se hamva.

De amíg így tanakodott a két felderítő, felébredt a király is és egyből a távcsövéhez ment.  Amikor észrevette  az ármádiát, akkorát ordított mérgében, hogy egyből talpra ugrott mindenki.

A kiváló hallású Imi is a füléhez kapott, mert belehasított Hazuga éles, harsány hangja.

• Na, azt hiszem, most vette észre a mi gigantikus hadseregünket Hazuga – mondta.
• Csak az a kérdés – toldotta meg Ami – mit fog most csinálni. Remélem, nem jön közelebb.
• Nem volna jó bevetni Emi új találmányát, a reptojt? Olyat még biztosan nem láttak, azt meg nem tudhatják, hogy az csak egy ártatlan kis felderítő repülőgép.

Az ellenséges táborban nagy volt a zűrzavar. Mindenki félt Hazuga haragjától. Egyszer csak a tábornok, amikor meglátta a reptojt közeledni, felordított:

• Megindult a manósereg! Meneküljünk!

Mindenki otthagyott csapot, papot, és hanyatt-homlok menekültek. Még az a bátornak mondott Hazuga király is.

Imi, Ami és Emmi pedig a hasukat fogták a nevetéstől a reptojban, hiszen azzal még egy csúzli kavicsot sem lehetett volna kilőni.

Nagy volt az öröm, mikor a három kismanó visszatért és látták az ellenséges csapatok elvonulását.

Másnap mindenki, aki élt és mozgott kiment a határba, hogy összegyűjtsék a szanaszét hagyott ellenséges fegyvereket. Mikó parancsára valamennyit megsemmisítették, mondván, hogy eddig is fegyverek nélkül rendezték vitás ügyeiket, ez eztán is így legyen.

Majd hívatta a Királyi Tanácsot, a szépséges Géniát és gyermekeit.

• Nagyon büszke vagyok rátok. Azt hiszem, minden apa ilyen utódokról álmodik. Külön, külön is nagyon értékesek és szeretni valók vagytok, de együtt egy birodalmat lehet rátok bízni. Nem kell már azon törnöm a fejemet, hogy ki legyen a trónörökös. Szerintem a jóisten azért adott három, különleges de egykorú utódot, hogy hármatokra hagyjam a koronát és az országot. Mit szólsz hozzá Géniám?
• Egyetértek veled, drága Párom. Ki is adom a parancsot, hogy készüljön az ország és az udvar az utódlási szertartásra.

Az ünnep pompásan sikerült, de ami utána jött, az volt ám az igazi!

Imi, Ami és Emi közös uralkodása alatt élte fénykorát Manóföld. Hatalmas birodalommá nőte ki magát a kis ország, ahol mindenki békében, gazdagságban és szeretetben élt.

B. Rózsás Erzsébet