Csuszi, a kis csigabiga nagy kalandja

Csuszi, a kis csigabiga nagy kalandja.

Csuszi, a kis csigabiga nagy kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kis csigabiga, akit Csuszinak hívtak. Csuszi a családjával lakott egy meseszép erdő egyik ici-pici tisztásán, ahol már sok barátot szerzett magának a szomszédjukban élő csigagyerekek közül.

Egy nap Csuszi odaállt anyukája elé és így szólt:

- Anya, én már olyan nagyra nőttem, hogy szeretnék elmenni világot látni, kalandokat keresni. Mit gondolsz, elmehetek?

A csigaanyuka így válaszolt:

- Igazad van, Csuszi, már nagyfiú vagy, ha szeretnél, elmehetsz, de arra kérlek, hogy ne menj túl messzire és vigyél magaddal valakit. Szerintem pakold össze a hátizsákodat, és keresd meg a legjobb barátodat, Csiszit, a szomszéd kis csigát, biztosan szívesen elkísér, hiszen már eddig is sok közös kalandban volt részetek.

Amíg Csuszi összepakolt, megkereste a barátját, a két kis csiga anyukája készített uzsonnát a nagy útra. Amikor minden készen állt, Csuszi és Csiszi elköszöntek a családjuktól, és elindultak. A kertkapun kifordulva még hallották az anyukájukat:

- Vigyázzatok magatokra fiúk!

Erre válaszolva boldogan visszaintegettek, majd büszkén folytatták útjukat. A két jó barát már az indulás előtt megbeszélte, hogy felmennek arra a hatalmas hegyre, amiről azt hallották, hogy a tetején különleges színű virágok nyílnak. Tudták, hogy a legpuhább, füves ösvény vezet fel oda, ezért azon indultak el. Sokáig mentek, mendegéltek, mígnem egy óriás, odvas tölgyfa tövéhez nem értek. Ezen a helyen az út elágazott, így tanakodni kezdtek:

- Most merre menjünk tovább? Úgy érzem, hogy mindkét ösvény nagyon finom, puha, könnyen tudok rajta csúszni ide-oda. - mondta Csuszi.

- Én is ugyanezt érzem. - jelentette ki Csiszi.

- Jó, de akkor most mit csináljunk? - kérdezte Csuszi.

A két kis csiga beszélgetését meghallotta egy éppen arra ugrándozó kis nyuszi, Tapsi.

- Szerintem én tudok nektek segíteni, ha megmondjátok, hogy mit kerestek pontosan. A két jóbarát elmondta, hová tartanak, amire Tapsi jókedvűen ugrándozva így szólt:

- Ez jó hír, mert ismerem azt a helyet, tényleg gyönyörű, már nincs is messze. Ezen az ösvényen menjetek tovább, amelyiken én jöttem, és rövidesen odaértek.

Csuszi és barátja megköszönték a segítséget, majd tovább indultak. Tapsinak igaza volt, egy kis idő múlva felértek a hegy tetejére, ahol gyönyörű látvány fogadta őket.

Egy hatalmas, nagy színes virágos rét terült el előttük, ahol különleges virágok nyíltak. Minden egyes virág két különböző színben pompázott, az egyik fele mindegyiknek lila, a másik fele pedig sárga volt.

– Hiszen ez gyönyörű! - kiáltott fel Csuszi.

–Igen, valóban! - jegyezte meg Csiszi.

Ahogy közelebb mentek, látták, hogy minden egyes virágnak egy különleges, kétszínű kis lakója van, méghozzá lepkék, akiknek az egyik szárnya lila, a másik sárga színű volt. A két kis csiga tátott szájjal állt, nézték, ahogy a lepkék virágról virágra szállnak, és gyűjtik a finom nektárt. Néhány perc múlva eszükbe jutott, hogy a hátizsákjuk tele van mindenféle finomsággal, a pocakjuk is korgott már, ezért kerestek egy szép sima követ, amin megpihenve nyugodtan meguzsonnázhatnak. Sietve indultak a kő felé, mert már nagyon éhesek voltak, amikor Csuszi hirtelen felkiáltott:

- Ááááuuuu, a lábam, ez nagyon fáj!

Csiszi látta, hogy a barátja lábát megsértette egy éles faág, amit nem vettek észre a nagy igyekezetben, így sajnos Csuszi nagyon nehezen tudott csak továbbmenni. Amikor végre odaértek a kiszemelt kőhöz, leültek és jó alaposan szemügyre vették a sebet. Csuszi nagyon szomorú volt, egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez neki szörnyen fáj, és egy lépést sem tud innen tovább haladni, nem hogy haza menni. A kis csigabiga sírdogálását meghallotta egy éppen arra repülő pillangó.

 – Mi a baj fiúk?- kérdezte.

Csuszi felnézett, de egy szót sem szólt. Csiszi magyarázta el végül, hogy mi történt.

– Nagyon sajnálom, látom, hogy nagyon fáj, mondta a lepkelány, aki közben be is mutatkozott. - Engem Lepinek hívnak, azt hiszem, meg tudlak gyógyítani. Biztosan láttátok ezeket a különleges virágokat a réten. Mindig készítünk belőlük egy különleges krémet, aminek gyógyító ereje van. Ez a krém is kétszínű, mint a virágok, és mint mi, lepkék. Egy sebre rákenve gyorsan segít. Először csillapítja a fájdalmat, utána hűsíti a sebet, végül pedig teljesen begyógyítja, úgy mintha ott sem lett volna. Mit gondolsz Csuszi, kipróbálod?

- Nem is tudom, kicsit félek. - mondta szomorúan a csigafiú.

- Ne aggódj, minden rendben lesz, szerintem próbáljuk meg. – bátorította a barátja.

- Jól van, akkor legyen. – egyezett bele Csuszi.

 Lepi óvatosan bekente a sebet és vártak. Néhány perc múlva Csuszi boldogan felkiáltott:

- Nahát, ez tényleg varázskrém! Már nem is fáj, és látom, hogy lassan tűnik el a seb! Köszönöm szépen Lepi, nagyon kedves vagy, hogy segítettél!

- Nagyon szívesen, de most már indulnom kell haza, mert otthon vár a családom. – mondta Lepi.

A két kis csiga boldogan integetett Lepinek, majd meguzsonnáztak és mindketten szedtek egy- egy hatalmas csokor virágot ezekből a különleges varázsvirágokból az anyukájuknak. Amikor elkészültek, felvették a hátizsákjukat, és elindultak. A hazafelé vezető úton gyorsan haladtak, ismerték a finom, puha, füves ösvényt, amin jöttek, és a hegyről lefelé sokkal könnyebb volt menni, mint felfelé. Rövid idő alatt hazaértek. Otthon finom vacsorával várta mindkét kis csigát a családja, és kíváncsian kérdezgették őket, hogy merre jártak, mit csináltak ez alatt a hosszú idő alatt. Csuszi és Csiszi vidáman mesélte el, hogy mennyi kalandban volt részük. Semmit nem hagytak ki, beszéltek a hosszú vándorútról, Tapsi nyusziról, Lepi lepkéről, a sérülésről és a varázskrémről is. Ezután átadták a virágcsokrokat két hatalmas puszi kíséretében az anyukájuknak. A két kis csigabiga és a családjuk is nagyon büszke volt erre a nagy kalandra, amit azóta is boldogan mesélnek el minden kis kalandvágyó csigagyereknek.

Itt a vége, fuss el véle!