Döme szép virága


http://mocorgohaz.hu/

Vihar előtti csend ült a Boncsokhalmi dombokra. 
Tombolt a meleg májusi tavasz és a vasárnapi semmittevés. Verébék szokatlanul halkan vitatkoztak  az Öreg Juhar árnyékot adó ágain üldögélve, két cinege frissítő fürdőt vett a kutyák vizes táljában, Ede, ...

Kép forrása: Saját kép

Vihar előtti csend ült a Boncsokhalmi dombokra. 

Tombolt a meleg májusi tavasz és a vasárnapi semmittevés. Verébék szokatlanul halkan vitatkoztak  az Öreg Juhar árnyékot adó ágain üldögélve, két cinege frissítő fürdőt vett a kutyák vizes táljában, Ede, a zöld gyík mozdulatlanul sütkérezett a kövön és unalmában a fején átmászó hangyákkal táplálkozott. Az emberek visszahúzódtak a házaik hűvös falai közé, a terjengő illatokból ítélve  éppen az ebédjeiket főzték, Rozi reménykedett benne, hogy az ő embercsaládjukban rántott húst is készítenek.

Valahol a távolban felvisított egy láncfűrész vagy sarokköszörű, amivel az emberek a szomszédaikat szórakoztatják hétvégenként. Rozi kutyaésszel felfoghatatlannak tartotta, hogy mit szeretnek ennyire ebben az idegesítő, dallamtalan zajongásban. Valamit biztosan, mert elég gyakran adnak koncertet egymásnak. Máskor ő és Menyus, Boncsokhalma nagyhangú védelmezői meg is ugatták volna ezt az elvetemült kétlábút, de a mai ünnepnap miatt megkegyelmeztek neki.

Minden tökéletesnek látszott, ami azért a szálkásszőrű tacskók világában inkább nyugtalanító, mintsem megnyugtató. A tacskógyerekek a nagy reggeli játékban és az azt követő kiadós falatozásban elfáradva éppen egymásba gabalyodva szunyókáltak a kert közepén, élvezték a tavaszi napsütést és a finom meleg szellő hűsítő cirógatását. Rozi nézte a szőrgombócot, amelyből csak a kilógó rózsaszín talpacskák és ritmusosan emelkedő pocakok árulták el, hogy abban kölyökkutyák alszanak és végtelenül boldog volt, mégis nyugtalanította valami. 

A szálkásszőrű tacskómamát rossz előérzet gyötörte. Mindig ilyet érzett, amikor kiskutyái voltak.  Attól tartott, hogy nem lesz ott, ha a gyerekeinek szükségük lenne rá. Tavasszal már a negyedik alom érkezett a családba, hét aktív és szeretnivaló lurkó, akik nem okoztak több problémát, mint az előző huszonegy gyerek felnevelése. Nagy család nagy rakás probléma, de mi így szeretjük! - próbálta nyugtatni magát. 

Gyorsan megszámolta a gombolyagból kilógó lábakat, de elsőre páratlan eredményt kapott. Az nem lehet, motyogta magában. A kutyának négy lába van, akkor a matematika szabályai szerint: 7x4=28 Na, akkor kezdjük újra! Többször nekiállt, de huszonnégynél nem tudott többet összeszámolni.

Egy kölyök hiányzik, lássuk, ki lehet az!

Féltő gondossággal bogozta ki a családi szőrgombolyagot, amiből újabb és újabb álmos kiskutya került elő. Néhány perc múlva édesanyjuk előtt ott ásítozott hat kutyakölyök. 

- Na, lássuk, hogy ki nincs itt! - kezdte a gondos anyakutya a létszámellenőrzést:

- Délceg, nagyon szépen kihúztad magad. Dönci fiam, kicsit összeesett a pocakod az alvásban, rövidesen ebédelünk. Dacos, ne hisztizz már, mindjárt végzünk! Dömper, ne tolakodj mások elé, téged is megszámoltalak már! Drusza is itt van, mint egy jó testvér. Dorinka hercegnő is méltóztatott kinyitni a szemecskéit. Igen, gondolhattam volna, hogy a lánglelkű művész úr, Döme hiányzik a sorakozóról!

Ennek fele sem volt tréfa, cselekedni kellett!

Gyorsan körbetrappolt az udvaron, hogy megnézze a kölykök szokásos eltévedős helyeit, de sem a tűztövis bokor ágai között felakadva, sem a farakás hasábjai közé szorulva, még Micike homokozójába esve sem talált rá a szökevényre. Kezdett eluralkodni rajta a kétségbeesés. Ez a kelekótya művészlélek vajon hol lehet?

Menyus éppen ekkor érkezett meg a gazdái hétvégi sétáltatásából. Rendszerint közösen viszik  el Vera nénit és Imre bát, olykor órákig bolyonganak Boncsokhalma legizgalmasabb helyein, de Rozit most túlságosan lefoglalják a gyerekek körüli teendők, nem engedheti meg magának a gazdisétáltatás luxusát.

Menyus alighogy benyomta orrával a kertajtót, élete párja már ott is termett előtte, majd fennhangon kiabálta felé:

- Jó, hogy jössz, Menyus, nem találod ki, mi történt!

- Tényleg nem, ezért inkább megvárom, amíg elmondod!- incselkedett élete párjával.

- Jaj, nincs erre időnk, Döme elcsatangolt.

- Egy szálkásszőrű tacskónak a vérében van a csatangolás, a felfedezés. Biztos valamelyik bokor alatt kutat, vagy megint a gyíkot kergeti.

- Átkutattam az egész udvart, de sehol sem találtam. Attól félek, hogy kijutott a kerítésen túlra! Odakint sok veszély leselkedik egy kicsi és tapasztalatlan kutyakölyökre.

- Nyugodj meg! Biztos látta valaki, merre indult el. Vilibáld professzor éppen most ért haza az éjszakai műszakból. Megkérdezem, látott-e valamit. 

- A házban találkozunk, ha már mindenkivel beszéltünk!- vetette oda Rozi, miközben már a feketerigók fészke felé vette az irányt.

A lakók annyira belemerültek a semmittevésbe, hogy észre sem vették, mi történik körülöttük. Egyikőjük sem látott és nem is hallott semmit, viszont többek,  - élükön Luciferrel, a fekete kandúrral - azonnal kutyarablást feltételeztek és felajánlották a segítségüket, ha a szülők mentőakciót akarnak indítani a legkisebb szálkásszőrű kiszabadítására. 

Rozi elkeseredetten indult vissza Menyushoz elpanaszolni, mennyire nem jutott semmire a lakótársaikkal, amikor megmozdult alatta a föld, beleremegett minden csontja, közben hullámozni kezdtek a fűcsomók. Földrengés, gondolta, de tovább már nem gondolhatta, mert egyensúlyát elvesztve egyszerűen orra esett az előtte kialakult földkupacban. A földhányás tetején hosszú karmokban végződő ásólábak, majd egy fekete buksi, hosszú előnytelen orr, rőzsebajusz és két hunyorgó gombszem jelent meg. Kuksi, a vakond könyökölt ki a földrakás szélére.

- Halihó!- köszönt vidáman.

- Jó, hogy jössz! Nem láttad Dömét?

- De, igen. Van egy nagy képem róla a szobám falán, igazi rajongója vagyok!- válaszolta nevetve.

- Gúnyolódsz velem? 

- Azt hiszem, inkább te velem! Nézzél rám! A föld alatt dolgozom és látásom finoman szólva sem tökéletes! Csak az együgyű szőrös négylábúak gondolhatják, hogy egy vakond jó megfigyelő!  Benne van a nevünkben: vak- ond, érted?! Egyébiránt igenis jó megfigyelők vagyunk, csak nem a szemünkkel. Helyesen úgy kellett volna kérdezned, hogy nem éreztem-e, ahogy a kölyköd áttrappol a fejem fölött? Nem hallottam-e, hogy idétlen dallamokat dudorászva vonta el a figyelmemet az alagútásástól?- ezeknek a kérdéseknek jobban örültem volna.

- Ah, tényleg, ne haragudj! Annyira ideges vagyok a gyerek miatt, hogy erre nem is gondoltam. Jövök neked egy tál lótetűvel, és tudod mit? Kezdjük újra!

- Én az újrakezdés nagy barátja vagyok, elfogadom a bocsánatkérésedet!- ütött meg békülékenyebb hangot Kuksi.

- Szóval, mit tudsz a mi kis Döménkről, kedves barátom? 

- Mindazt, amit eddig elmondtam. A kerítés felé vette az irányt és szerintem ki is bújt alatta. Azt nem tudom biztosan, hogy egyedül volt-e, de hangoskodott, valamit ismételgetett, néha toppantott, csak úgy visszhangzott az egész járatrendszer. Szerintem a kerítésen kívül csatangol a kis ebugatta!

- Ez nem jó hír, de köszönöm. Tényleg sokat segítettél!

- Bocsi, de lejárt az oxigénszünetem, mennem kell! Ja, és zsenge legyen ám az a lótetű, nem szeretem a rágós rovarokat!- vetette oda mosolyogva, miközben visszabújt a készülő járatrendszerébe.

Eközben Menyus is megérkezett az odvas tölgyfa elé, ahol a vén fülesbagoly lakott.

Prof. Dr Vilibáld, a fülesbagoly, aki nyugdíj mellett éjjeliőrként dolgozott a Boncsokhalma végében álló fatelepen, nem régen ért haza a munkából. Az odújából, félálomban szemlélte, ahogy az izgatott szálkásszőrű tacskó éppen felé tart. Menyhért megállt a fa előtt, felemelte kócos buksiját, hogy lássa az odú bejáratát és belevágott a közepébe:

- Professzor úr, a segítségedre lenne szükségem! - kezdte hízelegve Boncsokhalma legokosabb négylábúja. Tudta jól, hogy az öreg nem tud elaludni a hirtelen jött ricsaj miatt és azzal szerette volna csillapítani a haragját, hogy a tudományos fokozatán szólította őt. Vilibáld híres jogászprofesszor volt a Legfelső Erdőbíróságon, de nyugdíjazása után a tudományos körök elfelejtették, csak az itteni szomszédok tisztelete maradt számára és az, hogy időnként kikérték a véleményét az állatok vitás kérdéseinek eldöntésében. 

- A fatelepről hazafelé tartva nem láttál véletlenül valami gyanúsat a levegőből? Eltűnt a fiam és minden információ hasznos lehet, hogy megtaláljam.

- Kedves Menyhért öcsém, a szárnyaim már maguktól hazatalálnak, így nem figyelem az utat magam alatt. Ráadásul frontérzékeny vagyok, nagyon megvisel ez a hirtelen jött meleg idő és ez a tompa fejfájás. Sajnos nem láttam semmit.

- Nagyon sajná…

- Én inkább csak egy hangot hallottam, illetve több hasonló hangot. Volt az a kis dalocska, meg nyihogás, dohogás, vakkantgatás. Szóval, valami ilyen, meg olyan dolgok - szakította félbe Menyus sajnálkozását az öreg fülesbagoly. Elég furcsa jelenség volt, hangos és már majdnem kellemes ritmus, ha lehet ezt mondani - erősített rá még egy mondattal.

- Hol voltak hallhatók ezek a hangok, Vili bátyám?

- A csontvázon még innen, a borzvár környékén, vagy a félelmek kútjánál? Vagy a kettő között?- motyogta csukott szemmel és elhalványuló hangon az öreg jogászprofesszor, aki a következő pillanatban már az igazak álmát aludta, magában tartva minden további részletet a furcsa jelenségről.

A zaklatott szülők, fejükben a beszélgetések okozta káosszal tértek vissza kutyaházukba, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. A megszerzett információk alapján megállapítható volt, hogy Dömét a kerítésen kívül, a kistacskók számára veszélyeket rejtő területen kell keressék.

- Kuksi szerint kijutott a kerítésen és mostanra az udvartól távol jár már - foglalta össze Rozi a vakonddal folytatott beszélgetés lényegét.
- Igen, és én már azt is tudom, hogy meddig jutott el biztosan - egészítette ki Menyus, majd elővett egy kutyakaparásokkal teli papírlapot és kiterítette a földre. 

Most jött igazán jól, hogy a két szálkásszőrű olyan nagy buzgalommal jegyzetelte, rajzolta a gazdáikkal bebarangolt útvonalakat, az állatoknak és embereknek is izgalmas vagy éppen veszélyes helyeket a környéken. Azt nem gondolták, hogy az emlékek felidézésén túl más, fontos szerep is juthat ezeknek a bejegyzéseknek, de most  ott terült el előttük Boncsokhalma részletes térképe, amin megkereshették a Bagoly által említett helyeket.

- Vili bácsi elalvás előtt azt mondta, hogy a csontváz előtti réten, a borzvár és a Félelmek Kútja között észlelte a mozgást és a furcsa hangokat - mutatott rá a kérdéses pontokra Menyus.

- Hiszen az említett helyek mindegyike külön is elég veszélyes ahhoz, hogy egy tapasztalatlan kistacskó odavesszen! Elnyelheti a Félelmek Kútja, megtámadhatják a borzok vagy az albérlői, azok a félkegyelmű nyestkutyák is, nem beszélve az oda vezető úton a levegőből leselkedő veszélyekről. 

- Nem késlekedhetünk, indulnunk kell, azonnal! - adta ki a parancsot Rozi.

Menyhért már ment is az élete párja után, de kifelé menet annyit azért megjegyzett:

- Csak a ritmusos kántálást, nyihogást, brummogást meg a toppantásokat nem értem.

A kölyköket biztonságba helyezték a kutyaházban és Liza mamára, az alacsony, de annál terebélyesebb basset houndra bízták őket. Ő volt mindenki kutyanagyija, aki rendszeresen vállalt kölyökfelügyeletet a  környék kutyacsaládjainál.

Sietniük kellett, mert addigra már szinte teljesen besötétedett, a szél megerősödött és villámok cikáztak az égbolton. Budapest felől megérkezett a kiadós vihar, alig értek ki az utcára, máris eleredt az eső. A két aggódó szülő bele sem mert gondolni, hogyan játszadozhatnak a természet erői a védtelen tacskókölyökkel.

Ilyen időben még a kutyát sem verik ki a házból! Egy tökéletes világban ők is bekéredzkedtek volna  az embercsaládjuk mellé és kedvenc fekvőhelyükről figyelték volna, ahogy a szél és az eső együttes erővel döngeti az ablaküvegeket, de most a kölykük életéről volt szó. Egymás nyomába lépve haladtak, így fogva ezzel a szelet a másik előtt, az orkánerejű szél a hosszú bundájuknál fogva húzta vissza őket. Nehezen haladtak előre akkor, amikor a leggyorsabbnak kellett volna lenniük. 

A környező dombokról patakokban zúdult le a saras esővíz, magával sodorva, amit csak mozdítani tudott. Minden ügyességükre szükség volt, hogy ne sodorja el őket egy termetes faág vagy kavics. A nagyobb köveken ugrándozva, majd mellkasukig vízben gázolva  haladtak tovább, amíg ki nem értek a vízfolyásból. 

Már a bőrük is átázott, mire a Kúthoz értek. Minden megpróbáltatás ellenére nagy elszántsággal trappoltak a kávájához, hogy lássák, mi van a mélyén. A sűrű esőben is megállapítható volt, hogy semmi. A kút alja teljesen üres volt!

A lassan csituló esőben, de villámlás és dörgés közepette indultak tovább, hogy a borzvár  környékét is megvizsgálják. Mire a többemeletes építmény közelébe értek, a villámlás is alábbhagyott, időnként már a nap is próbált kibújni a fekete felhők szorításából. 

A réten szaglászva nem találták a gyermekük nyomát, a szakadó eső elmosta Döme szagát. 

Nem tudták, mitévők legyenek, tébláboltak a felázott talajon és végtelenül  szomorúak voltak. 

Ebben a pillanatban valami furcsa hang ütötte meg a nagy lelógó tacskófülüket. A borz vackából ritmusos kántálás, kiabálás, morgás, ugató és dobogó hang szűrődött ki. Az a bizonyos hang volt az!

- Uram irgalmazz, a borzok!- kiáltott fel Rozi.

- Meg a nyestkutyák!- erősített rá Menyhért. 

Még nem találkoztak soha vadon élő borzokkal, mivel a szüleik óva intették őket tőlük. Azt mesélték nekik minden este, hogy a borzok és a tacskók esküdt ellenségei egymásnak, jobb ha távolról elkerülik őket. Ők pedig hallgattak a szülői intelmekre. A borzvárak bevehetetlen erődítmények és csak speciális tacskókommandósok,  kiképzett borzebek tudnak bejutni és élve kijutni onnan. Rozi és Menyhért - a két nem éppen tapasztalt harcos - pedig az tervezte, hogy egy ilyen borzvárba próbál behatolni, hogy végére járjon a fiukat övező rejtélynek, annak a bizonyos hangnak, amit a barátaik hallottak Döme eltűnésekor.

- Nincs gondolkodás, csak cselekvés van!- kiáltotta Menyhért és maga elé engedte szíve hölgyét. Rozi anyai elszántsággal bújt be az ajtónyíláson, hogy ha kell, akkor saját testével védje a bajba került gyermekét. Utána a bátornak nem csúfolható Menyhért is bedugta a fejét a borzjárat nyílásába. Kúsztak a szűk folyosókon a fény felé és egyre közelebbről hallották azokat a bizonyos hangokat.  Amint a hálóhely bejáratához értek, már pontosan kivehető volt Döme hangja. Rozika gondolkodás nélkül lendült át az ajtó nyílásán, hogy a meglepetés erejével támadhasson, amikor elé tárult a BORZALOM!

Pontosabban fogalmazva a borz alom. Azt látta, hogy az ő elveszettnek hitt kicsi tacskója egy hadseregnyi borznak vezényel önfeledten, miközben nagyokat toppant és vakkant a boldogságtól.

- Anya, apa! Nagyon örülök, hogy itt vagytok!- kiáltott át a vacok másik végében álldogáló, szüleinek az elveszettnek hitt Döme. Biztos voltam benne, hogy eljöttök értem! Majd visszafordult a barátai felé és folytatták a játékot.

A tacskók mielőtt bármit mondhattak volna, a borzszülők mellettük teremtek és megölelték mindkettőjüket. Mostanra egyértelművé vált, hogy a  borzvárban lakó család nem ismerte a tacskók és a borzok viszálykodásáról szóló történeteket és a kis költőnek menedéket biztosítottak a közelgő vihar elől, sőt nagyszerűen el is szórakoztatták egymást, miközben Boncsokhalmán összeért a föld az éggel.

Ha már befogadták, Döme az újdonsült borzbarátait is megtanította arra a kedves kis versikére, amit az eltévedése során talált ki, és aminek a ritmusa nyomra vezette a szüleit. Már ők is készen álltak, hogy adandó alkalommal előadják a nagy művet.

Rozit már nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet ez a vers, de aggódott a többi kölyök miatt. Ideje volt hazaindulni. Megköszönték a borzoknak a segítséget és biztosították őket arról, hogy soha sem felejtik el nekik, hogy menedéket adtak Dömének szorult helyzetében.

A hazaúton Döme elmesélte az eltévedésének történetét. Azért indult el sétálni, mert nem hagyta nyugodni egy gondolat, ami annyira kellemes volt, hogy másra nem is tudott gondolni sokáig. Mire a fejében összeállt a nagy mű , már az udvartól távol járt a mező közepén és akkor jött a vihar. A többit pedig már úgyis tudjátok!

Nagy volt az öröm a kutyaházban a hazaérkezésük után, újra teljes volt a létszám. Amikor mindenki  megnyugodott és elcsendesedett, Rozi szólalt meg:

- Most már szeretném hallani, hogy mi is az a vers, ami annyira fontos volt számodra, hogy egészen a borzvárig botorkáltál miatta. Ennyi jár a te szétázott anyukádnak és apukádnak, akik félholtra idegeskedték magukat az eltűnésed miatt!

Szorosan, egymást átölelve anyukájuk elé állt Délceg, Dönci, Dacos, Dömper, Drusza, Dorinka hercegnő és Döme, majd amíg a testvérei egy-egy szál virágot vettek elő a  hátuk mögül, a lánglelkű költő belefogott a versikébe:

A mi családunk egy tündöklő szép virág,
A hét szirma mi vagyunk, a tacskóbabák.
Virágunk kívülről csak egy kutyacsalád,
Belülről szeretet, boldogság, egy kerek világ.
Ne félj!  Szirmaid óvnak, vigyáznak rád, 
Mert nélküled elhervadna ez a szép virág!

Boldog anyák napját, édesanyánk!

Igrici Imre, Amatőr meseíró

Ezt a mesét írta: Igrici Imre Amatőr meseíró

Az életemben mindenhol történetek vesznek körül! Történeteket kutatok, történeteket mesélek és történetekből él a családom már harmincegynéhány éve. Akkor kezdtem leírni néhányat, amikor kiderült, hogy a gyermekeim értik az állatok nyelvét, főleg a család két szálkásszőrű tacsijával vannak beszélő viszonyban. Ezekből lettek a Boncsokhalmi tacskómesék. Nem szokványos mesék ezek, hiszen a kutyusok maguk mondták el...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!