Dongó meg Mohácsi


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    aug
  • 25

Hol  volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt,  volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből  mindegyikből eleresztettek fellábra egy-egy katonát. Ennek a két  katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult...

Hol volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eleresztettek fellábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba, ahol éppen vásár volt, egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhejárást,[1] miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni? Utóljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy zsákot gubaccsal. Avval megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való kukoricaselymet, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.

Sokáig árulgatták a portékájukat, de látatlanban senkinek sem kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utóljára az, amelyik gyapjút árult, megszólította a másikat:

- Mit árul kend, atyafi?

- Diót. Hát kend?

- Én meg gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanban, pedig én úgy akarom eladni.

- Én is úgy akarnám a diómat. Tudja kend, mit? cseréljünk!

Elcserélték a zsákot látatlanban, avval ott hagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. Amint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót meg gyapjút kapott. Akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

- No, koma - mondja a gyapjús - látom, hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend. Hanem tegyük össze a keresetünket, csaljuk együtt a világot.

- Nem bánom - felelt a másik - hát hogy hívják kendet?

- Dongónak. Hát kendet?

- Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, miképpen lehetne legkönnyebb szerivel, legkevesebb dologgal elélni. Utóljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra. De annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el. Hanem kötötték magukat nagyon az öreg asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy nála csak egy tehénnek kell gondját viselni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy így, hogy úgy. De a két obsitos nagyon belekapcáskodott, utóljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Úgy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztítja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú pipát meg egy szalmaszéket, hogyha majd kiér a mezőre, a székre ráül, a hosszúszárú pipára meg rágyujt s pöfékel, mint egy török basa. A tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se akarta megerőltetni magát a munkával. Ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztítja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó. Kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta. De alig hogy a városból kiértek, a tehén nekiindult a szaladásnak. Dongó utána. Mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megindult, megint szaladt. Ez így tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este hazaért. De Mohácsinak se ment jobban a dolga. Reggel hozzáfogott a ganéj kihányásához. De amint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette, úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcaajtóba, várta Dongót. Kis idő múlva haza is hajtotta Dongó a tehenet.

- Na, pajtás - kérdi Mohácsi - hogy ment dolgod?

- Nagyon jól, pajtás, mert alig hogy kiértem a városból, olyan szép fűre találtam, hogy térdig ért a vad lóhere. Ott a kis székre ráültem, a pipára rágyujtottam, úgy töltöttem az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap?

- Hát reggel kihánytam azt a két-három lapát ganéjt, azután lefeküdtem, aludtam délig. Délben felkeltem enni, azután megint ledültem; csak az előbb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel. Tudom, jóízűket alszol.

Dongó csak úgy szűr alól röhögött. - No, majd nem alszol te - gondolta magában, de nem szólt semmit.

Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, még pedig elkérte a széket meg a hosszúszárú pipát Dongótól. De csak úgy járt, mint azelőtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a ganéj kihányásához, de bizony már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele. Mohácsi is hazaért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Nekiesett Dongónak:

- Hát mért nem mondtad nekem, hogy olyan szilaj az a tehén?

- Hm! hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a ganéj?

Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje? Utóljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazdaasszonyuk boszorkány, hát másnap ott hagyják.

Ezt a beszélgetést meghallotta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni. Azért a szolgálójának azt mondta:

- Majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd: melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből? Akkor fordulj ki egy kis időre s hozd be ezt ni. Avval odaadott a cselédjének egy csomó rézpénzt.

Reggel csakugyan beállított a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólította a szolgálót.

- Marcsa te! hozz egy félkötő pénzt a veremből.

- Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből?

- Most csak a veresből.

A két obsitos összenézett; azután elkezdtek lesekedni az ablakon, hogy merre megy a szolgáló. Hát látták, hogy a kertben, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem nehéz lesz abból lopni. De nem szóltak egy szót sem.

Nagysokára beérkezett a szolgáló. A vén boszorkány kifizette a két obsitost, avval útnak eresztette Isten hírével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákjuk még akkor is megvolt. Elindultak lopni. A kert kerítésén hátul bemásztak, a veremre is csakhamar ráakadtak. Ott aztán elkezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le.

- Eredj le te - mondja Dongó - soványabb is vagy, könnyebb is vagy. A kötelet a derekadra kössük, úgy leeresztelek. Odalent a zsákot tele rakod. Először azt húzom fel, aztán téged.

Mohácsi is ráállott, lement a verembe. Odalent elkezd tapogatódzani, hát nem talál egyebet, csak dirib-darab csontot, döglött egeret, békát.

Dongó csak kérdezgette odafent:

- Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már?

Mohácsi nem merte megmondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a cimbora ott hagyja. Csak biztatta, hogy mindjárt tele lesz. Míg így biztatgatta, addig belebútt a zsákba. Mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott:

- Húzzad pajtás, tele van már!

Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, avval, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan. Mohácsinak a veremben (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Cipelte a zsákot árkon-bokron keresztül, majd megszakadt bele. Mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból:

- Ne emelj már tovább, pajtás, megelégeltem már.

Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őt így rászedték.

- Ejnye, imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?!

- Hát pajtás - felel Mohácsi - tudtam én azt, hogyha megmondom, hogy mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így.

Erre Dongó is megjuhászodott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.

- Egyebet nem, pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.

Most elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni? Hát arra határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt. Mentek, azt se tudták, hová. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát. Ez a kocsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott. De a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a kocsmárostól:

- Ugyan, nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol.

- Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy gyűrűje, abban olyan kő volt, hogyha a király befelé forditotta, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a minapában elveszett, senki se tudja, hol van. A király kihirdettette az egész világon, hogy aki meg tudja mondani, hogy a gyűrűje hol van, azt olyan úrrá teszi, mint egy kis király. De aki bizonyosat nem tud mondani, az hozzá se fogjon, mert ha igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendő-mondók voltak, de egyik se tudott igazat mondani, hát biz ő kegyelmüket felhúzták.

Dongónak se kellett egyéb, amint ezt meghallotta.

- Én is jövendő-mondó vagyok - mondja a kocsmárosnak - jelentsen meg a felséges királynál.

A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: - Majd téged is felakasztanak! - nem használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendő-mondó.

A kocsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy amíg ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit csak parancsol. Jól is hozzáfogott Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se. De mégis fúrta az oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja? azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja[2] se, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy Dongót hozzák, elszökik. Míg Mohácsi így töprenkedett, Dongónak is jól ment a dolga.

Amint Dongó bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott volt el, azt kinyitotta. De olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papirosra, hol a fekete betűkre, hol meg a veres cifraságra s mondogatta nagy fennszóval:

- E' fehér, e' fekete, e' veres; e' fehér, e' fekete, e' veres.

Váltig hallgatódzott kívülről mindenki, vajjon mit beszélhet a jövendő-mondó, de nem tudták jól megérteni. Legjobban fülelt a királynak három inasa, a kik a gyűrűt ellopták volt. De azok se tudtak semmire se menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták.

Itt Dongó bement a királyhoz, kért tőle három napi várakozás- és szabadság-időt, mert annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos arany gyűrű. A király szíves-örömest adott volna hatot is, csakhogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját.

Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni. A mint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "E' fehér." Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak összeszedte magát s elmondta, hogy miért jött. Dongó nagyot fohászkodott s azt mondta rá:

- No, hála Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet gondolta, de a szolga magára értette. Már bizonyosnak vette, hogy a jövendő-mondó mindent tud. Szalad nagy ijedten a cimboráihoz. Tanakodtak, mi tévők legyenek?

- Legjobb volna kiegyezni vele - mondja az egyik - mert ha megmondja a királynak, hogy mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat.

- Várjunk még egy napot - mondja a másik - hátha nem is mi ránk értette.

Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendő-mondót ebédelni. Amint bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "E' fekete." A szegény inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta. De csak mégis elrebegte valahogy, hogy miért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó:

- No, hála istennek, elértem már a másodikat is.

Az inas amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendő-mondónak s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtuk. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalendáriomból nagy bölcs pofával: "E' fehér, e' fekete, e' veres."

- Már jövendő-mondó uram - kezdte el az első inas - látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt általadjuk jövendő-mondó uramnak. Azonfelűl meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál.

Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit kért.

Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól:

- No, jövendő-mondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűről?

- Tudok bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő; még egy éjtszaka van hátra. Ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat. De holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok.

Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta, mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája. Még fiók korában kapta, maga nevelte fel. Mindennap maga etette a tenyeréből. Nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindíg a király körül sertepertél. Feltette magában, hogy akárhogy mint, evvel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva akkor ott járkált az udvaron. Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat hányni. Egyszer aztán egybe bele csinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki. A páva azt is megette.

Alig hogy evvel készen volt, hogy a pávát elkergette magától, kijött a király is a ház elébe. Dongó odamegy hozzá:

- No, felséges uram, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyűrű. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van. Egyszer, mikor mosakodott felséged, letette maga mellé, a páva odament, bekapta, még most is a begyében van.

- Jól van - mondja a király. - De ha nem lesz ott a gyűrű, halálnak halálával hal meg jövendő-mondó uram, amiért azt a kedves állatomat megöleti. Azért jól meggondolja a dolgot, azt megmondom.

De Dongó nagyon erősítette: ő tudja, hogy ott van a gyűrű, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték. Ott nézte a király és a királyné, amikor felbontották. Hát amint hasítja a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyűrű.

Nagyon megörült ennek a király is meg a felesége is. Össze-vissza ölelték-csókolták Dongót. Azután összecsődítettek sógort, komát, mindenféle atyafit; nagy dinom-dánomot csaptak.

Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogvást a kertbe. Amint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó-legyet.

- No, jövendő-mondó uram, találja ki, mi van a markomban? Száz arany a díja.

Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában:

- No, Dongó, most szorultál meg.

- A biz a - mondja a királyné - megnyert jövendőmondó uram, egy nagy dongó volt.

Amint mennek odább, megint megszólal a királyné:

- Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendő-mondó uram, micsoda? Száz arany a dija!

Dongó látta, hogy elébb-utóbb csak megtudják, hogy nem jövendő-mondó, felsóhajtott hát szomorú pofával:

- Már látom, hiába csűri-csavarja a farkát a róka, utóljára is a verembe esik!

- A biz a, már megint megnyert jövendő-mondó uram, egy róka van odahátra a veremben.

Nagyon megörült Dongó, hogy megint így kiránthatta magát a sárból. Nem is felelt aztán semmire. Akármit akartak vele kitaláltatni, mindig csak azt mondta:

- Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre.

Másnap előállott a hat lovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbúcsúzott a királytól, avval hajtatott a kocsmához.

Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a cimboráját akasztani? Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval. Nézi jobban, látja, hogy Dongó ül benne. Azt gondolta, hogy álmodik. De csak aztán bámult még, mikor Dongó leszállott s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog?

- Akárhogy van, akármint van, pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, amennyi csak kell. Látod így van az: aki mer, az nyer.

Hozzá is fogtak a vígalomhoz, aki csak a tájékára ment annak a kocsmának, mindenkit megvendégeltek. Lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön. Volt pénz, mint polyva.

De hiába, akármilyen hosszú a kolbász, még is van annak vége. A két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a kocsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, ott hagyni a kocsmárost a faképnél. Még akkor éjtszaka összeszedték amijük volt, egy nagy lámpást is loptak a kocsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, avval elindultak az erdőbe.

Amint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának. Fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedés formát. Mennek arra, hát egy temető közepén egy leomlott templom fala mellett találják magukat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozkodik temérdek sok aranyon, ezüstön. Azon marakodnak.

Sokáig gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt a pénzt azoktól elcsipni. Egyszer megszólal Mohácsi:

- Próbáljunk itt szerencsét, pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat. Tegyünk úgy, mintha kisértetek volnánk. Ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni.

Dongó helyben hagyta. Csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá? Utóljára csak kisütötték.

Dongónak volt egy nagy fehér katona-köpönyegje, azt magára terítette, úgyhogy a feje se látszott. A lámpát a kezébe fogta, bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közé, odabent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszélt volna:

- Keljenek fel, akik itt ezer esztendővel ezelőtt eltemetkeztenek, imhol jön az itélet, minden embernek számolni kell magával!

Mohácsi azalatt kivülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közé s kiabálta hol vékonyan, hol vastagon, mintha ezeren is lettek volna odakint.

- Jövünk, uram, mindnyájan! jövünk, uram, mindnyájan.

A betyárok erre a nagy mennykő lármára mint szétszaladtak, mint a csirke, még a ruhájukat is mind ott hagyták, csak ott ne találja őket az itéletnapja.

A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen. De éltek a gyanuperrel, hogy hátha visszatérnek a zsiványok? Azért elkezdtek kiabálni:

- Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt. De ez szerencséjük is volt; mert egy a betyárok közűl visszament, hogy megnézi, csakugyan kisértet volt-e? De amint meghallotta, hogy mit kiabáltak, visszaszaladt a cimboráihoz.

- Hej, halljátok, annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egyse jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: "Én se engedem azt az egy pénzt; én se engedem azt az egy pénzt." Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek.

A két obsitos szétosztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal. Avval ott hagyták a rossz templomot, mentek kifelé az erdőből. Amint mentek, egy helyen kétfelé vált az út. Itt megszólalt Dongó:

- No, édes pajtásom, elég régen élünk már együtt, elég régen csaljuk már a világot. Most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is. Itt kétfelé visz az út, eredj te jobbra, én pedig balra megyek. Ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt.

Itt elbúcsúztak egymástól. Az egyik jobbra, a másik balra ment. Ha el nem váltak volna, még több csalást is végbe vittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.




A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - MAGYAR GYERMEK- ÉS NÉPMESÉK: 1. gyűjtemény
Válogatta és szerkesztette: Radó Vilmos
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

MEK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Még 1995-ben lett a mek.iif.hu szerver az Elektronikus Könyvtár központi szolgáltatása. 1996 és 2002 között - nagyon sok ember önkéntes munkájának és néhány intézmény támogatásának köszönhetően - több mint 4 ezer darabra nőtt a könyvtár állománya, havi 60-70 ezerre a látogatóinak száma, s kialakult a jelenlegi gyűjtőköre: A MEK-ben csak magyar nyelvű vagy magyar ill. közép-európai vonatkozású, tudományos, oktatási vagy ...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!