Dorka és Berci kalandjai

Dorka és Berci kalandjai.

                               Dorka és Berci kalandjai

  Egyszer volt, hol nem volt, talán a képzeletemben, vagy talán a tiédben, de az egészen biztos, hogy a kacskaringós hegyen át a mélységesen mély erdő legsötétebb zegzugán túl, ott is a legmagasabb fa tetejében lévő kis lombházikóban kezdődött ez a történet. Ebben a kis lombházikóban élt két árván maradt gyerek, Dorka és Berci. Nagyon-nagyon jó testvérek voltak, mindig segítették egymást. Szép kis házikót kaptak Moai-tól, az erdő legősibb és legöregebb fájától, aki maga volt az erdő lelke. Varázslatos életük volt. De azt is tudnotok kell, hogy ez egy csalafinta erdő volt. Aki rossz szándékkal, lépett a fái közé, legyen az ember, vagy állat, azt megbűvölte, és csiribí-csiribá, láss csodát, mire kiért a sűrű lombok közül, addigra megjavult. „Csodaerdő” – mondogatták gyakran a testvérek.  Dorka és Berci gond nélkül megértették az erdőben élő állatok beszédét is. Úgy gondolták azért, mert ők az erdő gyermekei. Láttak mindenféle embereket, állatokat, áthaladni az erdőn, hallották a beszélgetéseiket, sutyorgásaikat, hogy ki honnan jön és hová megy tovább. Ugyanis kedvenc időtöltésük az volt, hogy a fák magas lombjai közül, figyelték az arra járókat.

   Teltek, múltak a hónapok, Dorka és Berci szépen cseperedtek. Egyre ügyesebben másztak fára, egyre messzebbre futottak, egyre erősebbek lettek. Berci fürge, nyurga, eszes legényke lett. Dorka jószívű és segítőkész. Csodás szőke fürtjeiken táncot járt a napfény, ahogy versenyt futottak az őzekkel. Jószívűségük és segítőkészségük egyre büszkébbé és egyre szomorúbbá tette Moait, hisz tudta, hogy hamarosan hosszú útra indulnak szeretett gyermekei.

– Mond, Dorka – kérdezte egyik nap Berci – készen állsz a kalandra? Már elég nagyok vagyunk, és kíváncsi vagyok, hogy mi vár ránk az erdőn túl, hogy más állatokat is megértünk -e, nemcsak anyaerdő állatkáit? Tudunk – e mi is segíteni az embereknek, mint Moai?

– Igen, igen! – válaszolta Dorka, induljunk is mihamarabb, nagyon kíváncsi vagyok én is. Azt szeretném, ha Moai büszke lenne ránk.

– Akkor hát holnap indulunk – válaszolta határozott mosollyal Berci. Jó kaland lesz, életünk nagy kalandja.

   Így hát álomba ringatta őket az enyhe szellőben hajladozó fa, melyen kis lomb házikójuk állt. Nehéz szívvel, óvón ringatta őket „Moai”. Tudta, hogy eljön majd ez a nap is, útjukra kell engednie imádott gyermekeit. Álmukban a fülükbe suttogta a hazavezető varázsigét (ha netán bajba kerülnének, vagy eltévednének), egyre csak ismételve:

  „Kerek erdő, zöld a lombja, 

  Testvér szívünk azt dobogja,

  Ne hagyjál itt, vigyél haza,

  Vár Moai ölelő karja.”

  Másnap reggel a gyerekek könnyes búcsút vettek Moaitól, és útnak indultak. Menetközben elbúcsúztak állat-játszópajtásaiktól, akik egészen az erdő utolsó fájáig kísérték őket.

  Napokon át mendegéltek anélkül, hogy történt volna valami. Aztán egyik reggel egy papírsárkányra lettek figyelmesek, amit épp fel-le sodort a szél. Nekik sem kellett több, kacagva, ugrándozva próbálták elkapni a papírsárkány eregető zsinórját. Addig-addig üldözték, hogy végül a mező után következő gyümölcsöskert előtt Bercinek sikerült elkapnia a zsinórt.

– Végre, elkaptad a kis szökevény sárkányt! Ügyes voltál Berci! – lelkendezett Dorka. És milyen színes, és vidám! Nézd, milyen nagy gonddal és szeretettel készítették. Egy név is van rajta: Fecske. De érdekes. Biztos hiányzik valakinek.

– Nagyon jó móka volt kergetni – mondta Berci – és közben milyen szép gyümölcsöshöz keveredtünk. Nézd milyen szép almafa! És sír a fa. De miért sír?

– Elnézést, kedves almafa, elárulod, nekünk miért sírsz? – kérdezte Dorka. Nagyon szívesen segítünk a bátyámmal, ha tudunk.

– Hüpp-hüpp... – jött a fa alól a pityergő hang – én… én nem vagyok almafa, hüpp-hüpp… én kislány vagyok, és szomorú vagyok, és eltévedtem, és Liza vagyok.

– Szia, Liza! Az én nevem Dorka, a bátyámat Bercinek hívják, és van velünk egy színes-vidám papírsárkány is. Akarod látni? Ha előjössz, szívesen megmutatjuk, és biztos elmúlik a szomorúságod.

– Hüpp-hüpp…, tényleg van egy papírsárkányotok? – kérdezte szipogva Liza – én elvesztettem az enyémet. Peti a szomszéd fiú, akivel játszottam, el akarta venni tőlem. Rángatta, és cibálta és a sárkány elszabadult. Felkapta a szél, és elröpítette, én pedig utána futottam. Kergettem, de nem tudtam utolérni, és eltévedtem. Haza tudtok vinni anyukámhoz? Láthatom a sárkányotokat?

   Míg beszélt Liza lassan előjött a fa lombjai alól, és nagy kék szemeit a testvérekre emelte.

– Sziasztok! Lizának hívnak és nagyon szeretek sárkányt eregetni. Ti is szerettek?

– Igen, Liza, mi is szeretünk, de szívesen neked adjuk – mondta Berci – ezzel átnyújtotta Lizának a papírsárkányt és a feltekert eregető zsinórját.

  Ahogy a kezébe vette, és ránézett a sárkányra, Liza boldog nevetésbe tört ki – de hiszen ez Fecske! Az elveszett sárkányom. Köszönöm, hogy megtaláltátok nekem. Olyan boldog vagyok! Gyere, Fecske, repüljünk! – azzal futásnak eredt, körbe-körbe a testvérek körül, maga felett eregetve a sárkányát.

  A testvérek kacagva nézték egy ideig, majd megkérték Lizát, hogy mondja, el hol lakik, hogy hazavihessék. Liza elmonda, hogy egy szép kis faluban lakik, a neve Holnap, és a Béke utca 200 szám alatt van a házuk.

– Nagyon okos vagy Liza – mondta Dorka – akkor hát reggel indulunk. Most megpihenünk itt, a sárkányt kikötjük az almafához, nehogy elvigye a szél, mi pedig a törzsénél alszunk egy jót.

Igy is tettek. Aztán másnap reggel arra ébredtek, hogy egy kisegér futkos egyiküktől a másikig és hangos cincogással próbálja felkelteni őket. Sűrű pislogás és ásítás közepette Berci volt az első, aki meg is tudta kérdezni az egértől, hogy miért ilyen izgatott, és hogy mi történt.

– Segítsetek! Segítsetek! – cincogta a kisegér – cicapajti beleesett a kútba, a gazdánk meg bement a városba a piacra. Itt van nem messze a falunk, siessünk, kérlek!

– Persze, hogy segítünk – mondta Berci – lányok, szedelőzködjetek, máris indulunk. Liza hozd a sárkányodat, nemes feladat vár ránk, meg kell mentenünk egy cicát.

  Dorka kézen fogta Lizát, aki erősen szorította a bal kezében Fecske sárkány eregető zsinórját, Berci megfogta Dorka kezét, a kisegér pedig felfutott Berci vállára, hogy mutassa az utat. Szaporán szedték a lábukat, igy elég gyorsan elérték a falucskát. A harmadik ház előtt egy öreg kutya ugatott – vau, vau, siess cini, már nem hallom cicus hangját, vau – ugatta az öreg bolhás.

 – Jövünk már – cincogta cini – nézd, hoztam segítséget. Ők biztosan kimentik a kútból. Siessünk a ház mögé.

  A gyerekek sorra odaköszöntek az öreg kutyának, ahogy megindultak hátra. Ott körbeállták a kutat, belenéztek, és szólongatni kezdték cicust.

– Cica-mica élsz e még? – kérdezte könnyeit törölgetve Liza.

– Ott van, látom – mondta Dorka – életben van.

– Szia, cicus! Én Berci vagyok, máris kihúzlak onnan, tarts ki! Körbenézett, hogy mivel tudná felhozni a cicát, de semmi hasznosat nem látott, mivel a kút elég mélynek tűnt. Ekkor a szél épp felé fújta a sárkányt. Ez az! – kiáltott fel – pont elég hosszú az eregető zsinórod. Liza máris nyújtotta Bercinek, ahogy megértette, hogy tud Fecske segíteni cicuson. Szépen leengedte a kútba a zsinórt, a végén lévő fogóka húzta lefelé, és leszólt a cicusnak, hogy kapaszkodjon bele erősen, ő pedig óvatosan felhúzta. A hős sárkányt visszaadta Lizának, aki féltő szeretettel vette el, és boldogan mosolygott hol a cicára, hol a sárkányára.

– Még szerencse, hogy csak kevés víz volt a kútban – mondta Dorka a cicust babusgatva.

– Köszönöm, hogy kimentettetek – hálálkodott cicus.

– Szívesen tettük – mondta Berci – de az érdem az egérpajtásodé. Ő hívott minket. Cicus megköszönte cininek és bolhásnak is, hogy nem hagyták cserben. Majd Lizához fordult – kicsi lány, ugye te vagy Liza? Mielőtt a kútba estem, hallottam, ahogy egy asszony sírva keresi Liza nevű lányát, egy rosszcsont fiúgyereket kért számon, akivel a lánya játszott, egy szép sárkánnyal. Megjegyzem pont emiatt a fiú miatt estem a kútba, mivel egész addig kergetett, míg az a kedves asszony fülön nem csípte. Te vagy ugye az elveszett lány? 

 –  Igen, anya mindig nagyon aggódik, ezek szerint ez az én falum Holnap? Sosem jártam ezen a részén – mondta Liza, ahogy csodálkozva körbenézett. Akkor induljunk hamar, nem hagyjuk aggódni édesanyámat.

  Elköszöntek a cicától, cinitől, bolhástól, és elindultak megkeresni Lizáék házát. Már teljesen beesteledett, mire megtalálták a 200-as számot. Bekopogtak és kisvártatva egy kedves arcú kisírt szemű nő nyitott ajtót. Hitetlenkedve nézett végig a társaságon, majd megállapodott a szeme a fülig érő mosolyú Lizán, aki kifehéredett kézzel szorította sárkánya zsinórját. Egy szó nélkül kapta ölbe, csókolta ahol érte, még mindig potyogtak a könnyei, de most az örömtől. Megölelte a testvéreket is, nem győzött hálálkodni, hogy hazavitték imádott kislányát. Behívta, meleg vacsorával kínálta, puha ágyba fektette őket, hogy reggel kipihenten indulhassanak újabb kalandokra. A testvérek alighogy becsukták a szemüket megjelent Moai szelleme és anyai mosollyal simogatta meg a fejüket – büszke vagyok rátok, nagyon segítőkész és jólelkű ifjak lettetek. Magatok is láthattátok, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát! Én mindig hazavárlak titeket, ha baj van, ne feledjétek a mondókát, szeretlek Titeket – suttogta a fülükbe, és visszasuhant az erdőbe.