Egy árva lány napló bejegyzéseiből

Egy árva lány napló bejegyzéseiből.

Egy árva lány napló bejegyzéseiből

(Részlet..)

Néztem a gyerekeket. Csak néztem, ahogy szaladnak anyjuk karjaiba. Melegség, szeretet áradt e karoból. Boldogságot sugárzott minden anya arca, hogy újra láthatja csemetéjét. Mintha évtízedek óta nem látták volna, holott csupán pár óra telt el, hogy itt hagyták az óvódában. Mégis az a pár óra.. Örökké valóságnak tűnt..

Én ekkor csupán 6 éves voltam.

Az óvoda régi, kopott szönyegén álltam, kezemben egy játékkal. Figyeltem. Figyeltem, hogy szorgos anyák hogyan segítik fel szeretett gyerekük kabátját, kötik be kiscipőjüket. Figyeltem, és vártam, hogy valaki az én nevemet mondja, valaki hívjon, valaki segítse fel kabátom, kösse be cipőmet.

Vártam, de mindhiába.

Egyedül álltam, kezembe a játékkal az óvoda régi, kopott szönyegén. Lassan az utolsó gyereket is haza vitték. 

Nem értettem, hogy értem miért nem jönnek?! Én miért nem vagyok fontos senkinek?!

Valahol legbelül mély fájdalmat éreztem. Hirtelen egy senki voltam.. Pedig, én csak azt szerettem volna, hogy valaki feladja kabátom és bekösse cipőmet. Szerettem volna, ha valaki a nevemen szólít. De nem tette..

Vajon miért? Én miért vagyok más? Én miért nem vagyok fontos? 

Hirtelen a miért-ek sokasága tombolt agyamban. Én nem értettem. De én érteni akartam!..

A válaszok keresése közben, közelebb mentem az ablakhoz. Még láttam, ahogy az utolsó gyereket is hazaviszik. Boldog volt. Nevetett.

Hirtelen már nem is tűnt olyan fotnosnak a miért, sokkal inkább fontos volt a mikor? Utánnam mikor jönnek? Mikor szólítanak a nevemen? Mikor adják rám kabátom és kötik be cipőmet?

Sötétedett már. Az óvoda ablakán látni lehetett az utcát, a lámpát amely olyan sántán, néha-néha piszent egyet, ezzel is jelezve, hogy későre jár, ideje haza indulni. Haza.. Mennék én, de nem jött senki.

Aztán, hirtelen valaki a nevemen szólított. Úgy megörültem neki, hogy feledve mindent rohantam. Izgatottság fogta el szívemet. Végre! Végre valaki aki feladja kabátom, beköti cipőm.

Aztán, amikor odaértem a hangot kiadó hölgyhöz, mert hölgy szólított, az egyszer biztos, minden jó kedvem egyből elszállt, ahogy megpillantottam Lujze asszonyságot.

Csípős, komoly jelleme volt. Soha nem láttam még nevetni, vagy bár elmosolyodni. Mondjuk tavaly, mikor a fia meglátogatta, talán akkor. Ámbár az a msoly is oly fanyar és keserű volt, mint amit az ember érez, ha citromba harap.

Ő az, aki minden reggel elhoz az óvodába és szürkület tájban jön csak értem. Azt mondja sok a dolga. Valójában ez nem igaz. Ezt csak azért mondja, mert nem szeret engem. De resteli elmondani.

Haragos volt a tekintete. Már-már szinte kiabált:

-Nem vagy még felöltözve? Igyekezz! Nem érek rá egész nap!

Azzal, mint a katonaságnál, hamar összekaptam magam. Szívem összeszorult, de nem mertem szólni semmit. Lujze asszonysággal soha senki nem mert vitába szállni. Erős, akaratos volt. Sziklaszilárd.

Haza fele mindig a megszokott úton mentünk.

Az óvodától a harmadik sarkon balra, majd még három háztömbnyit, ott pedig jobbra fordultunk és egy sötét sikátoron mentünk keresztül.

Nem szerettem azt a sikátort. Nappal bűdös, éjszaka meg félelmetes volt. Mintha valami megtért lelkek bolyongtak volna itt, valami fajta megváltásra váárva.

Olykor-olykor hallani lehetett a távolból női síkolyt, autó szirénát. Alkalmanként arra tévedt egy kobor állat, aki felborítva egy-két szemetest élelmet keresett. 

Egyszer, mikor éppen haza fele tartottunk, valami neszre lettem figyelmes. Furcsa hangok szürödtek ki azz egyik szemetes kuka hátától.

Megszerettem volna nézni, hiszen, mint minden kisgyereket, engem is vonzott az ismeretlen. 

Kíváncsi voltam. És ahogy egyre beljebb haladtunk a síkátor szükös és mérgező csöndjében, annál kíváncsibb lettem, hogy mi lehet ott. Mik ezek a furcsa hangok?

Aztán, amint a hang már annyira erős volt, hogy teljes bizonysággal mertem állítani, ott állunk a hangforrás mellett, kíváncsiságom betetözőtt és tovább nem bírtam már magamban tartani. Nekem megkell néznem, hogy mi ad ilyen furcsa hangot. Nekem tudnom kell!..

Bátor kisgyerek voltam még akkor és fittyethányva Lujza asszonyságra, megálltam a sikátor közepén és közelebb léptem a szemetes kukákhoz.

A hangok egyre hangosabbak és vékonyabbak lettek. Ott álltam. Előttem két szemeteskuka, melyek hátánál egy akkora kartondoboz amelybe én akkor még simán bele fértem volna.

Kíváncsiságom azt sugta, hogy a dobozt onnan félre kell venni! Megkell mozdítani, mert onnan jönnek a hangok.

Ahogy közelebb nyultam a dobozhoz, hirtelen egy macska ugrott elő a semmiből. Fehér színű volt, és akár egy szellem, úgy tűnt el a sötétségben.

Felkiálltottam, mire Lujza asszony mérges tekintettel futott vissza hozzám.

-Nem megmondtam, hogy ne maradj le! Majd megragadta a kezem s mint valami bábut vonszolt maga után.

De a kíváncsiságom nem engedett. Végső elhatározásomban vissza mentem, felemeltem a dobozt és megpillantottam öt ártatlan kis, hófehér macsakakölyköt.

Árvák voltak. Ebben az egyben hasonlítottunk. Mondjuk nekem volt hol aludnom és ennem. De szeretetet nem sokat kaptam. S ha kaptam is, azt se jó szívvel.

Valahogy így teltek a napok, míg óvodába jártam. Aztán amikor iskolába kezdtem járni, megtanultam írni és olvasni.

E tájt történhetett, hogy haza fele az iskolából, az úton találtam egy ezrest. Gondoltam megtartom, ha már úgyis találtam.

Haza érve, elcsentem néha Lujze asszony újságját, és ott gyakoroltam az olvasást. Könyvet soha nem kaptam vagy olvastam. Most is így volt ez.

Elcsentem és belelapoztam. Soha nem értettem, hogy mit írhatnak, amit nekünk nem szabadna olvasni. Az egyik oldalon megpillantottam egy verseny kiírást "Életem legszebb élménye" címmel. Úgy döntöttem, megpróbálom. Bár igaz, hogy az életemben nem sok jó dolog történt, talán ez, az ezres megtalálása és a pályázatra való rábukkanás, hiszen ezeknek köszönhetem, hogy most itt állok.

Mindenkinek vannak nehéz percek az életében, de gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehet annak, akinek semmilye sincs. Mégis boldog. Egy biztos, a reményt soha nem szabad feladni.

Én is így voltam ezzel. Reménykedtem, hogy megnyerem a pályázatot. Valahol legbelül igazából mégis azt reméltem, hogy valaki elolvassa majd, megkeres és elvisz erről a helyről. Elég ha elvisz. Nem kell sem szeretnie, sem gondoskodnia rólam. Elég nagy vagyok már, tudok magamról gondoskodni. De hiába. Az olyan idős gyerekeket, mint én, ritkán viszik el. Csak nyűg lenne az embernek. Pedig még csak 10 éves sem vagyok.

Teltek a napok, egyik a másik után.

Aztán egy nap, egy furcsa nagykalapos hölgy látogatott hozzánk. Engem keresett.

Lujze asszony a legszebb ruhám adta rám. Tudtam, hogy valami fontos úrihölgy lehet. Még az is lehet, hogy grófnő. Igazából nem érdekelt. Lujze asszony szemében csak bábu voltam és teher a nyakán.

Lementünk az asszonysággal a nagykalapos hölgy elé. A hölgy levette kalapját és a fejemre rakta, majd letérdelt elém a piszkos földre. A szemembe nézett.

Gyönyörű arca volt. Szeme teli s teli örömmel, boldogsággal. Nevetett. Csak úgy sugárzott belőle az őszinteség, kedvesség, szelídség. Jámbor teremtés volt.

Megfogta kezeivel mindkét kezem és csengő hangon ennyit kérdezett:

- Merre van a szobád?

Én meg aki hirtelen megtébolyodott, futásnak eredtem. Futottam fel a lépcsőn, az emeletre. Észre sem vettem, hogy a hölgy még mindig fogja a kezem. Húztam magam után fel a lépcsőn.

Mikor felértünk az emeletre, félve nyítottam neki ajtót. A szobám kicsi és szürke volt. 

Belépett az ajtón. Alaposan körülnézett, majd rám és elmosolyodott. A fogas felé lépett. Ámbár, az sem nevezhető fogasnak. Tulajdonképpen, csak egy szeg volt ütve a falba, amelyre felakasztottam kabátomat és alá tettem cipőmet.

A hölgy leakasztotta a kabátot, majd felém fordult és azt mondta:

-Vegyük fel a kabátot.

Miután feladta a kabátot, az ágy sarkára ültetett , majd lágy hangon ismét szólt:

-Most pedig felhúzzunk a cipőt.

Bekötötte a cipőm, majd ismét kézen fogott. Lementünk a lépcsőn. Lent Lujze asszony már várt. Felvoltam rá készülve, hogy most megszíd, hogy miért vittem fel a hölgyet, mert tulajdonképpen ez tilos volt. De nem ez történt.

Lujze asszony mosolygott. Igazából mosolygott. Boldog volt. Máig sem tudom, hogy azért mert végre megszabadult tőlem, vagy mert tudta, jó helyre visznek. Ezt már csak Isten tudná megmondtani.

Mindenesetre, mikor közelebb értünk hozzá, a hölgy csak ennyit mondott:

-Viszont látásra!

Majd kinyította a bejárati ajtót és elvezetett.

Akkor voltam ott utoljára. Akkor láttam utoljára Lujze asszonyt.

Sok idő telt el azóta, de nekem még most is eszembe van az a nap. A nap amikor az asszonység mosolygott.

Végülis, nem bánom, hogy így történt. Sokat tanultam. Sok emlékem lett. Rengeteg könyvet kaptam és olvastam.

De ami a legfontosabb, azóta mindig van aki feladja a kabátom és bekösse a cipőm.