Egy barátság kezdete

Egy barátság kezdete.

Natali Sanders

Egy barátság kezdete

  Egyszer, nem is olyan régen született egy kiskutya. Boldog újszülött kiskutyaként látta meg a napvilágot nyolc testvérével együtt. Bella az anyukája nagyon jól gondjukat viselte. A család – mert így hívták az embereket, akik körülrajongták és mindenféle dolgokkal ellátták őket – nagyon kedves, mosolygós emberek voltak. Mindig szeretettel beszéltek hozzájuk. A családtól a mi kis kópénk a Mázli nevet kapta. Rá is szolgált, mivel szerencsésen, és nagysokára született meg nyolcadik kölyökként. Boldog harmóniában teltek a napjaik.

  Egyik reggel azonban más volt minden, valahogy csendes. Tudta, hogy történni fog valami, érezte apró csontjaiban. A testvérei sem nyüsszöggtek ma annyit. A mamája csendesen szendergett. Nyugalom volt, és valahogy mégsem. Egy idegen hangot hallott, embergazdájával beszélgetett valaki. Hamarosan kinyílt az ajtó, és az idegen egy dobozzal a kezében odasétált hozzá, majd felemelte, hosszasan nézte, elmosolyodott és azt mondta:

 – Őt választom, olyan szomorkásak a szemei, imádni fogja az én Lillám – azzal beletette a dobozkába. Mázli azt gondolta, hogy rémes lesz odabent, de meglepődött. Puha, illatos kis takaróval volt bélelve a doboz, és kis plüssmackó is volt benne. Játék. A játék jó. Szerette a játékokat. Nem értette miért tették dobozba, azt sem, hogy mi történik, de elfáradt a sok gondolkodástól, és a ringatózás, amit az ember járása okozott, hamar álomba ringatta.

  Nagyot nyújtózva nyitotta a ki a szemét, már nem a dobozban volt. Kereste a testvéreit, a mamáját, de nem látta őket sehol. A hely sem volt ismerős neki. Sem a szagok, sem a bútorok, sem semmi. Vajon hol lehet – töprengett – és hol van a családja. Szomorú nyüszítésbe kezdett.

– Hallgass már el te buta kutya, elég legyen, mit bömbölsz, mint egy pólyásbaba? – állt fel egy hatalmas fotelből Lilla, és indult mérgesen Mázli felé – nem tudod, hogy videójátékozás közben nem illik zavarni? Most miattad elrontottam és kezdhetem elölről. Nem értem minek hozott ide az anyukám. Én nem kértem kutyát. Van nekem játékom, az nem sír, pisil össze mindent, és nem is szőrös. Szóval, maradj csendben, vagy kiteszlek az ajtó elé, értve? – nézett haragos szemekkel a kis Mázlira, aki úgy meglepődött a hangos szóáradaton, hogy fülét-farkát behúzta, és bekucorodott a sarokba.

– Így már jobb. Maradj csendben, akkor nem bántalak – mondta Lilla. Azzal visszaül a nagy fotelba a számítógépe elé.

  Így teltek Mázli napjai az új otthonában. Csendben maradt, nem akart bajt. Egyre csak azon gondolkodott, hogy lehetnek a testvérei és a mamája. Vajon őket is dobozokba rakták, és mindenkit máshová vittek? Hol lehetnek? Nagyon szomorú volt, egyedül volt, és a kis gazdája mindig mérges volt és kiabált vele. Nem tudta mit tehetne, vagy mit csinál rosszul. Mindig szót fogadott, a kislány mégis haragos volt, nem akart játszani vagy sétálni vele.

  Egyik délután azonban történt valami. Lilla nem jött haza. Sem a szülei. Csend volt az egész házban. Mázli nem tudta mire vélni a dolgot, ilyen még nem fordult elő, pedig már egy éve, hogy velük él. Már egészen besötétedett, mikor nyílt az ajtó, és hazaért a család. Lillát az apukája ölben vitte be a szobájába, és halkan nyugtató hangon beszélt hozzá. Az anyukája odament hozzá, megsimogatta a fejét, tett ételt, vizet a tálkáiba, és könnyes szemmel mondogatta:

 – Semmi baj, semmi baj, csak influenzavírus, leküzdi, fiatal, hamar felépül, meglásd, kutyus, hamar talpra áll. Szóval beteg – gondolta – akkor ezért érezte rajta azt a fura szagot. Már tudta, ez a betegség szaga. Hiába kiabált vele folyton, ő azért sajnálta. Egész megkedvelte a folyton dühös kislányt, meg mostanában már nem volt annyiszor mérges rá. Már azt is megengedte, hogy a lábánál feküdjön míg videójátékozik a nagy fotelban ülve. Néha még a szendvicsmaradékát is neki adta. Boldog napok voltak ezek. Másnap odaóvakodott Lilla résnyire nyitott ajtajához, és leült. Nézte a láztól izzadt, nehezen lélegző kislányt. Szeretett volna segíteni valahogy, de a mamajától hallotta, hogy meg kell várni a gyógyszerek hatását, ha lemegy a láza, az már biztató jel. Igy csak annyit tehetett, hogy minden nap, egy kicsivel közelebb ült az ágyához, figyelte minden rezdülését, ha változást látott jelzett Lilla anyukájának, aki mindig hálás puszit nyomott aranyszőrű fejére. A harmadik napon egészen az ágyig merészkedett, és rátette a fejét kis gazdija kezére, ami a takarón kívül pihent mellette. Jéghideg volt a kis kéz. Viszont a szája mintha mosolyra húzódott volna. Lilla anyukája mindezt az ajtóban állva nézte mosolyogva, miközben megállás nélkül folytak a könnyei. Ez így ment egész héten. A kislány csak néha-néha ébredt fel, ő pedig alig mozdult mellőle. Hét végére aztán sokkal jobban lett, visszatért belé az élet. Most, is mint minden este, az anyukája mesét olvasott fel, az apukája a fotelben szunyókált, Mázli feje az ágyon, Lilla pedig halványan mosolyogva simogatta a kutyus arany sörényét.

– Nahát, kicsim, még sohasem láttam, hogy megsimogattad volna, pedig nagyon jó kutya, végig vigyázott rád, igazi áldás, hogy velünk van – mondta Lilla anyukája.

 – Sajnálom, nagyon rosszul viselkedtem vele, pedig még ő is gyerek. Csak játszani akart, hiányolta a családját, én pedig goromba voltam vele, mindig kiabáltam, idegesített, hogy foglalkoznom kell vele. Most pedig drága anyukám, te is és apa is, és a kiskutyusom is csak velem foglalkoztatok. Nem kiabáltatok velem, nem voltatok dühösek, hogy időt kell rám szánni. Már értem, hogy ez a feltétel nélküli szeretet, és akiket szeretünk szánunk rájuk időt. Remélem, hogy az én szuper kiskutyám megbocsátja az eddigi viselkedésem.

 – Jaj, drágám, hisz látod, hogy szeret, el sem mozdul mellőled. Azt hiszem kincsem, hogy ez egy szép barátság kezdete – mondta Lillának az anyukája, és puszit adott az arcára, Mázlinak pedig a feje búbjára.

 -Vége-