Egy felhő, mosoly útja

Egyszer egy kis esőfelhő, lenézett a földre. Nem látott mást, csak szomorúságot. Elhatározta hát, hogy megpróbál legalább egy ember arcára mosolyt csalni. Gondolkodott rajta, hogyan is tudná megtenni, amikor a Nyugati szél süvített bele az éterbe. Megállt és a felhőhöz fordult:

– Miért szomorkodsz felhő? – kérdezte. Hangja robajlott, villámokat ígérő mosoly terült el rajta.

– Oh, kedves Nyugati szél! Szeretnék, valaki arcára mosolyt csalni, de nem tudom merre indulhatnék el. Nem vinnél el a hátadon egy darabig? – kérdezte a kis felhő reménykedve.

– Jaj, de kis butaságokon törőd a fejed! Az emberek nem érdemlik meg, hogy boldogok legyenek. Nem sokat láthattál még a világból, de majd egyszer meglátod, hogy kár erőltetni. Én megyek és inkább nagy vihart kavarok a falvakban, városokban. Ha gondolod, gyere velem és nézd meg a saját szemeddel! – kacagott a Nyugati szél.

Egy pár percig gondolkodott a felhő, de végül nemet intett. Nem akarta elhinni a Nyugati szél szavait. Tudta, hogy nem olyan a világ már, mint régen, de hitt benne, akadnak még, akik megérdemlik a jót.

– Köszönöm kedves Nyugati szél, de nem tartanék veled – mondta. A szél meg se várta, hogy elköszönjön, abban a pillanatban el is szelelt.

A kis felhő, még szomorúbb lett. Felült a lágy szellők hátára és lassan, de elindult, hogy világot lásson.

Jó pár napig ment és figyelt. Bizonyos szempontból megértette a Nyugati szél gondolatait. Nem látott mást, csak fájdalmat.

Nem értette az embereket, hisz olyan csodálatos világban éltek, mégis pusztítottak és nem csak a Földet, ahol laktak, hanem egymást is. Reménykedett abban, hogy valahol létezik még a jóság.

Pár nap múlva a Keleti szél érkezett mellé, aki ugyancsak megállt mellette.

– Mi a baj kis felhő? – kérdezte.

– Üdv, kedves Keleti szél! Járom a világot és azon gondolkodom, hogy merre vidíthatnék fel, valakit. Nem vinnél el a hátadon? – kérdezte, bár kevés reménnyel, hisz a Nyugati szél is pusztítani indult. Azért se csatlakozott hozzá.

– Ne szomorkodj kicsi. Gyere velem, Földrengéssel együtt megyünk, hogy vízzel árasszunk el pár partot, az óceán több helyet szeretne magának – nevetése gonosz volt és megfélemlítette a kis felhőt.

– Köszönöm az ajánlatot, de én nem szeretnék pusztítani! – azzal viszlátot intett a Keleti szélnek.

A kis felhő szomorúsága, úgy felgyülemlett, hogy hatalmas zivatarfelhővé alakult át. Egyszer csak nagy robajjal száguldott el mellette a Déli szél, meg se állva. Őt magát pedig elsodorta messzire a megszokott helyétől.

Egy méretes folyó fölé érkezett meg. Majdnem elsírta magát, de látta, hogy elég duzzadt már a víz. Nem kell bele még több, így igyekezett megnyugodni és inkább lassan tovább haladt a Déli szél, hátrahagyott szellői hátán.

Ahogy haladt lassan, figyelte a folyó partját. A nagy víztömeg rombolta a partot s közben mégis építette az üledékkel, melyet magával szállított. Görgette a köveket, halak játszottak a buborékokkal, melyet a víz, vidám csobogása készített.

Egy nap, lágyan végigsimította hátát az Északi szél, átkarolta, körbe ölelte.

– Miért szomorkodsz felhőcske? – kérdezte vidáman.

– Három testvéred is itt hagyott, pedig csak egy kis apróságot szerettem volna, hogy elvigyenek hátukon egy darabig. Szeretnék felvidítani egy embert, de nem jön össze és még a megszokott helyemről is elsodródtam, mikor elszáguldott mellettem a Déli szél! – halkan beszélt a felhő, mert félt, hogy ez a szél is ki fogja nevetni. Már, semmi reményt nem látott arra, hogy bárki is egy kis esélyt adjon neki. Nem úgy történt, ahogy gondolta.

– Ha csak ennyi a vágyad, akkor pattanj a hátamra, épp egy kis faluhoz tartok, hogy hűsítő szelet vigyek a nagy melegbe – mosolygott és várta, hogy a kis felhő a hátára üljön.

A szomorúságot felváltotta a vidámság. Végre úgy érezte, hogy sikerülhet a kis terve és mosolyt vihet magával.

Mikor a falu fölé értek, látta a felhő, hogy egy kisfiú próbál vizet merni a kiszáradt kútból. Nagyon megsajnálta, mert a levegő forró volt és olyan száraz, hogy alig-alig kapott levegőt még ő is.

Az Északi szél is megállt, lejjebb ereszkedett, magasban hagyva a kis felhőt, hogy hűvös levegőjét a kisfiú köré fújja és ezzel fellélegezzen az egész falu is.

A fiú felnézett az égre. A felhőcske erőt vett magán, majd szépen lassan leereszkedett az égből, esőcseppek formájában. A gyermek arcán landolt, aki mosolyra húzta száját. Egyszerre nézte a felhő és a kisfiú az eget, majd a hűvös szélbe suttogtak:

– Köszönöm.

Esett az eső, lehűlést hozva az ott lakó embereknek. Ezzel a felhő is végre boldog lehetett, hisz mosolyt hozott magával egy szomorú helyre.

Belefúrta magát a földbe és remélte, hogy illatos virágként vagy zsenge fűként fog majd újjászületni, további boldogságot hozva ezzel az ott élő embereknek.