Egy kis kaland

Egy kis kaland.

  Egy napfényes későőszi napon Marika és Pisti szokásukhoz híven bújócskát játszottak, míg az édesanyjuk a babot szedte le a bokrokról a földjükön, ami hosszában az erdőig leért. Nagyon szerették ezeket a napokat, mindig tartogatott számukra új kalandot. A szomszédjukban egy szép sárga repceföld terült el, ami szintén az erdő széléig ért, majd végeláthatatlan mezők mögött fenyőerdő húzódott, hívogató árnyékot ígérve a két kalandot kereső gyereknek.  Imádták az illatos, lombos fákat, az árnyakat, a hangokat, az erdei állatokat, úgy döntöttek, hogy engedély kérnek anyukájuktól és átvágnak a mezőn, hogy az erdőben bóklászhassanak kicsit, – talán még őzet is látnak – gondolták boldogan, miután engedélyt kaptak. Már majdnem a mező felénél jártak, mikor észrevették, hogy hangos kiabálással, kezében egy jókora vándorbottal egy megtermet gazda-ember szalad feléjük. Fussatok, ha kedves az életetek! – kiabálta az ember – megbokrosodott a lovam, kitört a karámból és üldöz! – Rohanjatok az erdő felé, gyorsan! Ekkor már a gyerekek is észrevették a vadul vágtató, habzó szájú lovat. Nekik sem kellett kétszer mondani, uccu-neki, megiramodtak nyomukban a gazdával, a gazda is lélekszakadva rohant, nyomában a megvadult lóval. Mondanom sem kell, szép látványt nyújtottak, akár a színes pimponglabdák, amik le-föl pattognak egy nagy sárga asztalon. Végül zihálva-lihegve csak elérték az erdőt, és nyomban menedéket kerestek a fák között. A megvadult ló csak a fák előtt torpant meg, a feje így is becsúszott az első sor fái közé. Nagy nyerítéssel fékezett le, és folyamatosan azt ismételte, hogy miért? Miért? Miért?

  Mit miért? – kérdezte Pisti közelebb óvakodva a lóhoz, miután kifújta magát és látta, hogy nincs veszély. Olyan sűrűn nőttek itt a fák, hogy ők is alig fértek át közöttük. Lassan Marika és a gazda is előóvakodtak a rejtekükből, és kíváncsian nézték a prüszkölő lovat.

– Miért? – kérdezte a ló – hát, mert ez a drága gazda már nem szeret. Csak addig voltam jó, míg húztam napestig az igát. Most, hogy öregebb és lassabb vagyok, már nem törődik annyit velem. A szénáról ne is beszéljünk. Olyan rossz az íze napok óta, és fáj tőle a hasam, görcsöl. Ma az eddigieknél is rosszabb volt, és volt benne valami szúrós és fájós, beleállt a szájpadlásomba, nyáladzok tőle. De hiába nyerítettem, a gazda rám se hederített. Azért kezdtem bökdösni, de nem érti, mit akarok. Tényleg, ti hogy-hogy megértitek a beszédemet? – nézet nagy szemekkel a gyerekekre.

– Ez hosszú történet – mondta Pisti – majd később elmeséljük. Most kimegyünk hozzád, ha nem bánod, megnézném, mi lehet a fájdalom oka.

  Közben a gazda egyik gyerekről a másikra nézett értetlenül. Végül Marika elmesélte neki, hogy ők értik az állatok beszédét, bár lóval eddig még nem beszéltek, és hogy valami volt a szénába, ami fájdalmat okoz a lónak, azért kergette. Segítséget akart. A gazda továbbra is értetlenül, és tisztes távolból nézte, ahogy a fiú kióvakodik a fák biztonságából, és megsimogatja a ló fejét.

– Hogy szólíthatlak kedves ló? – kérdezte Pisti.

– Foltos. Foltosnak hívnak. Köszönöm, hogy segítesz.

– Szóra sem érdemes, – lássuk, mi okozza a fájdalmat. Kitátanád nagyra a szádat, kérlek.

  Ááá… – nyitotta nagyra a száját a ló, ő pedig figyelmesen belenézett, majd némi huzavona és ügyeskedés után már a kezében tartotta a fránya bogáncsot, ami beleszúródott a ló szájpadlásába. Foltos hálásan nyerített egy nagyot, és még a sörényét is vadul rázta hozzá.

– Köszönöm neked kedves kisfiú, hogy megszabadítottál a fájdalom okozójától. Mostanában sokszor van a szénámban. Megkérnéd a gazdát, hogy figyeljen jobban arra, mit ad ennem. Már nem a legjobb a szemem, és bevallom, néha nagyon falánk vagyok, olyankor nem igazán figyelem mire harapok rá.

  Eközben a gazda és a kislány is odament a lóhoz. Aggódva kérdezte, hogy mi volt a gond, és hogy most már jól van e Foltos. A fiú elmondta, amit a lótól hallott, és megmutatta a bogáncsot a gazdának. Megkérte, hogy figyeljen jobban. A gazda végighallgatta, közben átölelte a lova nyakát és simogatni kezdte a fejét.

– Ejnye, ejnye, drága egy komám, hisz nagyon is szeretlek – mondta a gazda – együtt szántunk-vetünk, amíg bírunk. A szénáért bocsáss meg, nem én kaszáltam, azt már nem bírja a derekam. A szomszéd fiát kértem meg erre a munkára, igaz, kicsit hebehurgya, meg nem is szeret dolgozni, de majd beszélek a fejével, hogy máskor a bogáncsot ne kaszálja le. Ugye szent a béke öreg barátom? Már igencsak vacsoraidő van, és jó messzire elkergettél. Este lesz, mire hazaérünk, már persze ha jóban vagyunk és hazaindulhatunk. Gyerekek, a segítségetekért cserébe szeretnélek meghívni titeket is édesanyátokat is vacsorára, látom már végzett a munkával és ide tart felénk, gondolom már a keresésetekre indult. A gyerekek örültek a meghívásnak, már igencsak éhesek voltak, az anyukájuk örült, hogy épségben megvannak, és jót cselekedtek a mai napon is, a ló örült, hogy már nem szúrja a bogáncs a szájpadlását, és mert a gazda még mindig szereti, a gazda örült, hogy megint barátságban vannak Foltossal. Így indultak nagy egyetértésben bandukolva vissza a repcemezőn keresztül a gazda bírtoka felé korgó gyomorral és élményekkel telve.