Egy kő története!

Egy kő története!.

Egy Kő története!

(Kabala)

   „Hihetetlen, ami történt. Talán el sem hiszitek, ha ezt most elmesélem!”

   Most egy szoba az otthonom. Egy polcon fekszem, két könyv között, és egy alvó kislányt bámulok, aki idetett engem. Egy szobában, egy polcon én, aki ezelőtt egy óriási hegyen laktam. Vagy talán egy része voltam? Már én magam sem tudom. Nem viccelek, hidd csak el, egy kis darab hegy, voltam ezelőtt.

   Hatalmas voltam. Rám is léptek néhányan, s amikor az emberek felértek a hegy legmagasabb pontjára, csodálták azt a látványt, amely nekem mindennapos élmény volt. Nyugalmas időszak volt az életembe. De egy nap szörnyű vihar támadt. Szakadt az eső, dörgött az ég. Ehhez is hozzászoktam már, mialatt a hegyen éltem, de azon a napon a hegybe ahol éltem bele csapott egy villám. Ez is sokszor megtörtént már, de ez valahogy erősebb volt, mint a többi.

   Talán ettől, vagy talán attól, hogy már elöregedett a hegy nem tudni de, elszakadtam a hegyoldaltól, és csak zuhantam-zuhantam lefelé, darabokra törve. A több száz bukfenctől aztán úgy elszédültem, hogy már csak a puha fűben tértem magamhoz. Addigra már csak akkora voltam, talán mint egy tojás!

   Olyan távolra kerültem a csúcstól, hogy már alig láttam a régi otthonom. Nem mondanám, hogy fájt, de fura érzés volt ilyen kicsinek lenni. Csak feküdtem ott, tehetetlenül. Próbáltam elfogadni a történteket, próbáltam újra mozdulatlan része lenni a világnak, de aztán a közeli folyó egyszer csak kilépett a medréből, és magával sodort.

   Ez az időszak is igen kellemes volt. Élveztem a víz lágy érintését. A halak is gyakran játszadoztak velem. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem magam, formálódtam, csiszolódtam, és az addig durva, éles alakom szép gömbölyűé vált, s még barátokra is leltem. Sok magamfajtára, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, mint én.

   Majd sok-sok idő után egy gépezet kiemelt a vízből a barátaimmal együtt, és hamar egy nagy jármű platóján találtuk magunkat. Sokáig utaztunk, s miután megállt velünk az a furcsa szerelvény, egyszerűen csak leborított minket a földre. Még háromszor ment vissza ugyanaz a jármű, s az újonnan érkezőkkel betemetett minket.

   A napot jó ideig nem is láttam. Majd a hegy, amely belőlünk, aprókká vált kővekből állt össze, folyamatosan fogyatkozni kezdett. Kisebb, nagyobb járművek szállítottak minket szerteszét. Én egy szép, emberekkel lakta területre kerültem. Addigra a sok kalandom és a többiekkel való összedörzsölődés hatására szép kereké váltam, s alig voltam nagyobb egy cseresznyénél. Így válunk mind hatalmasságokból aprókká, jelentéktelenekké, gondoltam búsan.

   Ám egyik nap egy kislány lépett oda hozzánk. Érdekesnek találhatott, mert csodálkozó tekintettel emelt ki a többiek közül, s következőket mondta:

     -„Hát te nagyon szépen csillogsz! Már tudom is meg tartalak! Te leszel a kabala kővem!"

   Felvett bevitt a szobájába, feltett a polcra, s azóta az lett az új otthonom. Sokat gondolkodtam! Micsoda történet ez, ilyen izgalmas élete is lehet egy kőnek? Maradásra, örök pihenésre, a világ mozdulatlan díszletének szánt minket a sors, de néha mégis sodródunk az árral, s néha nagy élményeket élünk át, mi is mint bármi vagy bárki más!

   Így lett tehát egy átlagos, kőből egy kislány kabalája!

Paizs Boglárka