Élet az öreg vízimalomban 11. rész

Élet az öreg vízimalomban 11. rész.

 Apóka kicsit szomorúan ballagott visszafelé. Nehéz szívvel nézett hátra a nádtetejű ház távolodó körvonalaira. Regő látta, hogy nem könnyű most Elemérnek. Ezért hagyta, hadd gondolkodjon, rendezze az emlékeit. Végül a gyalogúton elérték azt a bokrot, ahol apóka vizes tömlőjét találták, még idefelé jövet. Most is megálltak, és alaposan megvizsgálták. A növények már benőtték a bokor alját, mintha csak titkolni akarnák, hogy mi is történt itt. Apóka most bebújt az ágak közé, és botjával is átkapargatta a bokor alját. Nem messze, az egyik ágon lengedező rongydarabtól, ami apóka nadrágjából szakadt ki, koppant egyet a bot végénél valami. Félig a földbe ágyazódva, félig gazzal benőve takarásban volt, de a bot kifordította az emberi szem elől rejtett tokot. Elemér, most lehajolt, és felvette. 

 - Ezek az én személyes irataim! - mondta, szinte diadal ittasan, ahogy kibontotta a tokot, és elővette belőle az írásokat. Most már tudom bizonyítani, hogy ki vagyok! - nézett Regőre, és majdnem táncra perdült. De inkább megölelte ifjú társát, nagy boldogságában. Regő is boldog volt, hiszen így aztán igazán volt értelme ennek a vándorútnak.

 - Már csak az a kérdés, hogy mi történt itt? - nézett Regő Elemérre.

 - Nem tudom! - mondta apóka elgondolkodva.

 - Nahát, biztosan beugrik majd! - bíztatta Regő. - Hanem indulnunk kellene hazafelé! Várnak az asszonyok haza. És szó ami szó, nekem is hiányoznak már. - tette még hozzá. Hamarosan leértek a patak partjára, ahol egy ember ült egy nagy kövön, és éppen pecázott.

 - Jó napot! - köszöntötték Regőék az embert.

 - Jó napot! - emelte meg a kalapját egyik kezével a horgászó férfi.

 - Aztán van e kapás? - érdeklődött Elemér. A férfi most fürkészőn nézett a két vándorra, aztán Elemért vette jobban szemügyre.

 - Nem olyan sok, de lesz belőle egy egyszerű ebéd - válaszolta elgondolkodva az idegen. - Honnan ismerem én magát? - kérdezte fejét vakarva az ember Elemért nézve.

 - Hát azt meg nem mondom - válaszolta apóka, most már ő is jobban megnézve a férfit. Regő kíváncsian figyelte, hogy mi fog ebből kiderülni. 

 - Merre lakik kend? - kérdezte még az embert Elemér.

 - Egy órányi gyaloglásra. - válaszolta az ember, miközben egy csapkodó halacskát kiemelt a vízből, majd egy favödörbe tette a többi három mellé. - Bizony nincs közel a házam, de mit csináljak, itt kapnak a halak a legjobban, hát ide jöttem. Akkor könnyebben ment a halászat, amikor volt még csónakom. De hát ha nincsen, hát nincs. Akkor gyalog járok - tette még hozzá. 

 - Aztán hogy hogy nincsen csónakja? - nézett kíváncsian Elemér a horgászó emberre. 

 - Az úgy volt, hogy pár hónappal ezelőtt, ugyan itt ültem, és vártam, hogy kapjanak a halak, amikor is egy ember ténfergett ide, pont abból az irányból, ahonnan maguk is jöttek. Rogyadozó lábakkal kéken zölden, betegesen közelített. Aztán itt összeesett. Én meg gyorsan megmosdattam, kimostam a sebeit. A kérdésemre, hogy mi történt, meg hogy hova akar menni, csak annyit mondott, hogy a vízimalomhoz! A vízimalomhoz. Én meg belesegítettem a csónakomba. Mivel annyi ereje még volt, hogy tudott evezni, így az útjára bocsátottam.

 - Csak úgy oda adta a csónakot egy idegennek? Ingyen? - kérdezte Regő.

 - Hát mit tehettem? Az az ember bajban volt! - válaszolta az idegen kedvesen. 

 - Hát tudja meg kend, hogy én voltam az az ember! - mutatott saját magára Elemér.

 - Akkor azért volt olyan ismerős! Hát mondja már! Mi történt? Sikerült odaérni? - tette fel sorjában a kérdéseket kíváncsian az ember. És Elemér, meg Regő mindent elmeséltek, hogy mi történt, és hogy most mit keresnek itt. Elemér megköszönte az idegen jóságát, aztán Regővel előhúzták a bokrok rejtekéből a ladikot. Az idegen meglepődve nézte a jelenetet.

 - Hát akkor én most vissza is adnám ezt a csónakot! A benne lévő zsákban liszt van, vigye haza a feleségének, hátha jó hasznát veszi! Ezzel szeretném visszafizetni a jóságát! De most már árulja el kend, hogy kinek köszönhetem az életemet? - tette kezét Elemér az idegen vállára.

 - Báki Béla az én becsületes nevem! - mondta meghatottan az ember. - Ezt az egyet aztán nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy meglepetés fog érni ezen a mai napon! - tette még hozzá megilletődötten a férfi. Ezek után Béla bepakolta a csónakba a halakkal telt vödröt, mégegyszer megköszönte a lisztet, aztán elsiklott a vízen a másik irányba. Regőék hosszan integettek utána, aztán ők is hazaindultak, de már gyalog. 

 - Az igaz, hogy semmi nélkül megyünk haza, de ilyen boldog tán még sosem voltam! - mondta nevetve Elemér Regőnek. - Most már aztán siessünk, mert várnak az asszonyok! És szapora léptekkel vették nyakukba a hazafelé vezető utat. Folyt. köv.

További mesék a https://www.esztimese.hu oldalon! Szeretettel várlak ott is!