Életképek - A duhajkodás természetrajza

Életképek - A duhajkodás természetrajza.

A nagy, barna szemű kislány imádott mókázni, hangosan nevetni, kacagni ahogy csak kifért a torkán. Otthon főleg Apával mókáztak sokat. De volt valami, amit sehol máshol nem lehetett felszabadultabban csinálni, mint Csopakon. Mégpedig a Papával. Ez pedig nem volt más mint a duhajkodás! Duhajkodni nem lehetett ám csak úgy akárhol, akárhogyan! A duhajkodásnak meg kellett adni a módját! Kellett hozzá a szobákból kipakolt sok-sok játék, amik szerteszét hevertek a földön, kellett hozzá a melegség, ami betöltötte a házat, de legfőképpen színes labdákra volt szükség hozzá! Rengeteg színes labdára, meg a Papára, akivel dobálták őket szerteszét, aki magasra dob, jól céloz és aki még utánozhatatlanul mókás fejeket is képes vágni mindeközben. Duhajkodni lehetett zokniban vagy mezítláb, összefogott hajjal vagy kibontott lobboncokkal, pulcsiban vagy pólóban, maszatos vagy tiszta arccal. Ha ott voltak a színes labdák és a Papa, már nem számított semmi más. Meg persze a Mama vigyázó tekintete. Mert aki duhajkodni akar, annak tudnia kell azt is, hogy ez egy olyan móka aminek néha sírás lesz a vége. De mit számít ez, ha ott van valaki ugrásra készen hogy letörölje azt a pár könnycseppet, mikor koppan a fej vagy csúszik a láb? Csak egy pillanatnyi szünet és folyhat tovább a móka, a duhajkodás!