Elköltözöm!

Elköltözöm!.

Egyszer volt hol nem volt élt egy fiú egy nagyvárosban. Olyan 5éves forma volt. Bilifrizurája és mélyen ülö okos szeme.

Egy napon ez a fiú, a Jancsi megelégelte szülei állandó parancsolgatását és úgy döntött elmegy világot látni.
Miközben ment mendegélt találkozott egy nyuszival.

Hát te merre mész? - kérdezte a nyúl a kisfiút.
- Világot látni. De kicsit azért félek. Nem kísérnél el? - kérdezte óvatosan Jancsi
- Gyere csak, gyere. - felelte

Az útjuk során a kisnyuszi elárulta a fiúnak, hogy volt idő amikor még ő is félt dolgoktól, de mára megtanulta, hogyan lehet bátor.

Azt mesélte, hogy amikor kicsi volt az édesanyja azt tanította neki, ha fél, énekeljen.
"Hogyha elfog a félelem, nem fog bírni én velem!
Én vagyok az erősebb, nézz rám és megérted!
Nincs itt semmi ami bánthat, amíg szeretem édesanyámat!" Szólt a dalocska.

A nyuszi megtanította Jancsinak, hogy ezentúl, ha fél kezdjen rá a dalra és gondoljon az anyukájára. Akkor biztosan bátor lesz majd.
Ezután a nyuszi elköszönt és más irányba szaladt el.

Jancsi útja haladt tovább, föl ês alá, jobbra és balra. Majd egyszercsak összetalálkozott egy oroszlánnal.

Mit keresel erre te fiú? - ripakodott rá a nagymacska.

- Szerencsét próbálok, mert a szüleim folyton csak parancsolgatnak és utasítgatnak. De én azt nem szeretem. Úgy döntöttem a saját utamat járom!

Értem. Biztosan nehéz lehetett neked. Képzeld el - kezdett rá egy történetre a sörényes - amikor kölyök voltam az én szüleim is mindig csak utasítgattak. Csináld ezt, csináld azt, nem tehetem ezt, nem tehetem azt. A hátam közepére sem kívántam az egészet. Az egyik napon édesanyám azt mondta vigyáznom kell az öcsémre míg el megy vadászni, de én csak játszani akartam a barátaimmal. Ezért hát otthon hagytam őt egyedül.

Mire visszaértem nem volt sehol. Elkóborolt, mert meg akart engem keresni. Szegény anyu és apu. Annyira szomorúak voltak. Ekkor tanultam megy hogy bár mindig mindenféle dolgot rámsóznak fontosak vagyunk nekik. Ahhoz pedig, hogy felnőhessünk kellenek a szabályok, mégha sokszor unalmasak is.

És mi lett az öcséddel? - kérdezte aggódva Jancsi

- Megtaláltam - felelte az oroszlán büszkén -, bejártam a környéket és rábukkantam. Milyen jó is, hogy megtettem. Most viszont mennem kell! - intett búcsút.

A fiú a gondolataiba révedve ment tovább az úton. Egyszercsak egy csapat méhecskébe botlott akik szorgalmasan gyűjtögették a virágport.

Hé te, mit keresel nálunk? - kérdezte egy aprócska méh?
- Járom az utam. Erre vezetett. Ti mit csináltok itt?
- Nektárt gyűjtünk, amit aztan elviszünk a kaptárba. Ott pedig mézet készítenek a szüleink belőle. - felelte büszkén a méhecske.

- Ti itt mindannyian csak azt csináljátok amit a szüleitek mondanak?

A méhecske csodálkozással vegyes szánalommal nézett a fiúra, akiről látszik, hogy mit sem tud a világról.
Megmutatta a kisfiúnak, hogy a család egy olyan fontos közösség, amely támogatást és biztonságot nyújt. A méhecske segített neki megérteni, hogy a család nemcsak szeretetet és közelséget biztosít, hanem azt is, hogy egymásra támaszkodhatnak, ha szükség van rá. Hiszen ebben a családban - ahogy mindenhol - mindenkinek megvan a maga helye. Ugyanúgy a nektár és virágporgyűjtőknek, ahogy a mézkészítőknek is.

Jancsinak hiányozni kezdtek a szülei. Úgy döntött e sok tanulságos út után hazamegy és bocsánatot kér amiért szó nélkül útnak eredt.

 Hazaérve boldogan ölelte meg az édesanyját és az édesapját.
Bocsánatot kért, majd elmesélte milyen kalandokat élt át.
Végezetül azt mondta:
- Sokszor nehéz amit kértek, de igyekszem jó kisfiú lenni, hogy majd egyszer olyan lehessek mint te meg apa! Szeretlek titeket!
- Mi is szeretünk kisfiam! - ölelte meg az anyukája.