Erdei bújócska

Erdei bújócska.

Egy mókuskölyök bújócskát játszott a barátaival. Ő volt a hunyó.

A nagy tölgyfa felé fordult és becsukta a szemét. Elszámolt húszig. Aztán elindult az erdőben, hogy megkeresse a többi állatkölyköt.

Benézett a bokrok alá. Fölszaladt egy fára és körülnézett a magasból. De nem látta sehol sem a többieket

Tovább keresgélt.

Kiért egy tisztásra, ami tele volt pitypangokkal. A legtöbb már elvirágzott, sárga szirmok helyett fehér bóbitát viselt, amit a gyerekek úgy szeretnek elfújni.

A mókuskölyök nézte a szélben lengedező bóbitákat és egyszer csak észrevette, hogy az egyik bóbita, mintha egy kicsit más lenne, mint a többi. Ráadásul egy bundás kis test is tartozott hozzá!

– Megvagy! – kiáltotta a mókuskölyök.

A pitypangok bóbitájához hasonló fehér pamacsfarok egy nyuszié volt. Amikor meghallotta, hogy megtalálták, hátrafordult, megmozgatta hosszú fülét és fintorgott egyet az orrával. A szájából még kilátszott egy pitypanglevél vége.

– Finom a pitypanglevél, nyuszi? – kérdezte a mókuskölyök.

– Nagyon – válaszolta a nyuszi.

Majd a fogával letépett még egy levelet és folytatta az uzsonnázást.

– Ha megtöltötted a pocakodat, menj a nagy tölgyfához – kérte a mókuskölyök. – Ott találkozunk, miután mindenkit megtaláltam.

A mókuskölyök tovább keresgélte a barátait.

Éppen egy magas fák között futó erdei ösvényen sétált végig. Elhaladt egy zöld mohával benőtt jókora szikla előtt. Emellett még egy szikla volt, de azt barna moha borította.

Várjunk csak, nem barna moha volt az, hanem barna bunda!

– Megvagy, mackó! – kiáltotta a mókuskölyök.

A mackó csalódottan sóhajtott.

– Pedig igyekeztem úgy tenni, mintha szikla lennék.

– Nagyon jól csináltad – vigasztalta a mókuskölyök. – Elsőre nem is ismertelek meg.

A mókuskölyök a mackót is visszaküldte a nagy tölgyfához, azután folytatta a keresgélést.

Egyszer csak megakadt a szeme egy avarkupacon az erdei ösvény szélén. Az volt benne a furcsa, hogy ez az avarkupac szinte teljesen gömbölyű volt. A mókuskölyök közelebb lépett hozzá és azt látta, hogy a szárazlevelekből itt-ott tüskék állnak ki.

Óvatosan meglökte az avarkupacot, ami egy kicsit odébb gurult és egy fekete orrocska nyúlt elő belőle.

– A süni az! Megtaláltalak! – kiáltott fel a mókuskölyök.

– Pedig milyen nehéz volt a tüskéimre tűzni azt a sok levelet! – sóhajtotta a süni.

– Nagyon ügyesen elbújtál – mondta a mókuskölyök a süninek. – Nagy szerencsém volt, hogy észrevettem a tüskéid hegyét.

A mókuskölyök a sünit is megkérte, hogy menjen vissza a nagy tölgyfához, azután továbbindult.

Hamarosan egy kis tisztásra ért, ahol sűrűn nyílt a százszorszép és a cickafark.

Ahogy a fehér virágok között sétált egyszer csak beleütközött valamibe.

Az őzike volt az!

Kicsire összehúzta magát, a hátán lévő fehér pöttyei pedig egészen olyanok voltak, mint a körülötte nyíló fehér virágok. Nem csoda, hogy a mókuskölyök nem vette észre, amíg bele nem botlott.

– De jól elbújtál, őzike! De most megvagy! Menj te is a nagy tölgyfához!

Már csak egy álltakölyköt kellett megtalálnia a mókusnak, a vadmalacot.

Kereste, kereste, de sehol sem találta. Végül úgy elfáradt a nagy keresgélésben, hogy lehuppant egy kidőlt fatörzsre.

De a fatörzs felvisított!

A vadmalac volt az.

Belelapulva a fűbe, csíkos hátával egészen úgy nézett ki, mint egy kidőlt fatörzs darabja.

– Ügyes voltál, vadmalac! – mondta a mókuskölyök. – Téged találtalak meg utoljára. Úgyhogy te leszel a következő hunyó! Menjünk vissza a nagy tölgyfához, a többiek már várnak!

És az erdei állatkölykök addig folytatták a bújócskát, amíg esteledni nem kezdett. Addigra mind megéheztek, úgyhogy szépen hazamentek vacsorázni.