Erdei történetek avagy Egy szarvas meséi

Erdei történetek avagy Egy szarvas meséi.

Van-e merszed becsukott szemmel hallgatni az erdőt? Csillagfényes este beszippantani a tiszta, fagyos levegőt? Avarban feküdni, fákat nézve, ég felé meredve? Ha igen, akkor a következő történeteket neked ajánlom…

Azt mesélik az öregek, hogy azon az estén, amikor születtem, különleges illata volt a levegőnek. Én erről mit sem tudtam akkor. Legkorábbi emlékem, hogy anyám noszogat, álljak már fel, menni kell, veszélyes lehet itt maradni. És én mentem utána, lestem minden mozdulatát, ahogy tanított az erdei életre. A legfontosabb lecke az volt, hogy kerüljem az embert. Én azonban kíváncsi szarvasborjú voltam, és mindent tudni akartam az emberről.

Az első nyaramon történt, hogy kora hajnalban valahogy lemaradtam a csapattól. Anyám a nagynénéimmel vitatta meg éppen, hogy melyik fű a legzsengébb, unokatestvéreim pedig egymással játszadozva vonultak lassan tovább az öregekkel a felkelő nap halvány fényeinél.

Azon vettem észre magam, hogy egyedül vagyok. Csend honolt az erdőn. Az éjszakai állatok épp a búvóhelyeikre siettek, a nappal tevékenykedők pedig még csak most ébredeztek.

Hirtelen rikácsolásra kaptam fel a fejem. Beleszimatoltam a friss hajnali levegőbe, de nem éreztem semmi szokatlant. Persze megint az erdő őre, a szajkó az, és ismét feleslegesen riogatja a többieket, gondoltam. Egyre közelebbről és közelebbről hallottam a hangját.  Már tisztán kivehető volt, hogy mit kiabál:

– Itt az ember, az ember! Meneküljetek!

Na végre, most talán megpillanthatom azt, akitől anyám úgy óvott!

– Hát te még itt? Nem hallod, hogy az ember jár az erdőn? – kiabálta szajkó mama, ahogy a fejem feletti ágra repült.

– De hallom – válaszoltam nyugodtan. – Látni akarom, hogy néz ki. Valóban olyan félelmetes, mint ahogy mesélik?

– Én csak messziről láttam még, de sok jót nem mondhatok róla: elveszi az otthonainkat, mindenhol szemetet hagy és sorolhatnám még napestig, de sietek is tovább, szólok a többieknek is. Te is jól teszed, ifjú szarvas hölgy, ha csatlakozol a tieidhez. Nincsenek messze, a völgy túlsó felén láttam őket. Fuss, szaladj! – kiabálta a szajkó, miközben ágról ágra szökkenve tovább repült.

Összeszedtem a bátorságomat, és épp abba az irányba kezdtem lépkedni, amelyről a veszély közeledett. Hajtott a kíváncsiság, szerettem volna legalább megpillantani. Ahogy beértem a fák közé, furcsa, idegen szagot hozott a reggeli szél a nagy tisztás irányából. Szinte húzott maga felé, én pedig engedve a hívásnak, óvatosan a nagy tisztás felé vettem az irányt. A szag erősödött, és ahogy tisztás szélére értem, a fák között egyszer csak megpillantottam őt.

Egyedül volt, békésen üldögélt a tisztás közepén álló hatalmas, öreg tölgy alatt. Nem tűnt veszélyesnek. Láthatóan élvezte a nap első sugarait, ahogy elárasztották meleggel a tisztást. Az idegen lehunyta a szemét, és hátát a fának támasztotta.

A kíváncsiságtól hajtva előrehajoltam, fejemet kissé kidugtam a fák közül, és úgy bámultam. Hirtelen kinyitotta a szemét, és épp rám nézett. A tekintetünk találkozott. Semmi, semmi baj sem történt. Csak néztük egymást. Én úgy éreztem, hosszú ideig, de igazából a mély, évszázados ösztöneimre hallgatva azonnal sarkon fordultam, és elrohantam a völgy irányába, ahol az enyéimet sejtettem.

Ahogy lassult a futásom, úgy tisztultak a gondolataim. De hisz nem is bántott! Talán vannak jó emberek is! Tudom, hogy vannak! Az a meleg, szeretettel teli szempár!

– Na végre, már aggódtunk érted! Hol kódorogtál, kicsikém? – hallottam meg anya hangját. 

– Itt vagyok, csak lemaradtam egy kicsit. Képzeld anya, láttam egy embert a nagy tisztáson!

– Micsoda? Te egyedül voltál a nagy tisztáson? Ugye nem esett bajod?

– Semmi bajom, anya, és ő sem bántott. Látott engem, és én is őt. Nem is félelmetes, és talán nem is olyan veszélyes.

Elég! Hallani sem akarom ezt, verd ki a fejedből az embert, és foglalkozz a szarvasok dolgaival! – mondta anyám szeretettel és aggodalommal a hangjában.

– Igen anya, úgy lesz, ahogy mondod! – ígértem, hisz szerettem anyát, és nem akartam szomorúságot okozni neki.

A szívem mélyén azonban már tudtam, hogy az ember jó is lehet, és talán egyszer még találkozom vele.