Ezüstpatak

Ezüstpatak.

Jáde kedves és szelíd kislány volt. A tízóraiját szívesen megosztotta másokkal. Ha a ceruzáját kérték kölcsön, szívesen adta, pedig osztálytársai elkótyavetyélték az elkért eszközöket.

A székfoglalós játékban mindig ő esett ki leghamarabb. Nem tudott és nem akart másokat letolni a székről, csupán mert megállt a zene, és mert a játék szabálya ezt kívánta.

Jól tanult, mert tudta, ez a dolga, ahogy a szülei dolgoznak, ő tanul, így vannak ők egymásért.

A dolgozatoknál nem puskázott. Másoknak sem segített, az csalás lett volna.

Mindez sokszor megnehezítette Jáde életét.

A tízóraiját bűntudat nélkül felfalták osztálytársai, az édességet elkunyerálták tőle, a ceruzáira nem vigyáztak, és kinevették, amiért a székfoglalós játéknál senkit nem lök le a székről.

Azt sem nézték jó szemmel, hogy kiváló tanuló volt, a tanárok kedvence. Az osztálytársai úgy érezték, inkább áll Jáde a tanárok pártján, mint az övükén, ezért nem segít nekik a dolgozatoknál, miközben minden kérdésre tudja a választ.

Ez sok feszültséget okozott Jáde és a többiek között. Nem értették egymást. Jáde nem is bánta, megszokta, hogy nem egyformán működnek az emberek, és nem csodálkozott. Nem tudta elmagyarázni másoknak, miért fontos a tanulás, és miért lényeges az is, hogy a dolgozatot saját tudásuk alapján írják meg, mert hiába a jó jegy, ha közben nem becsületesek. Másoknak nem számított sem az, hogy tisztességesek legyenek, sem az, hogy ne ártsanak másnak. Belátta, hogy ha ezek a gyerekek vannak többségben, és ő egyedül, akkor őrá fognak furcsán nézni.

Ami igazán fájt neki, az nem a többiek viselkedése volt. Hanem a családjáé. Mert bizony ők sem értették Jádét, és sokszor megdöbbentek, miért ad újra a ceruzájából, és haragudtak rá, amiért újakat kellett neki venni, mert nem kapta vissza a sajátját. A testvére is gúnyolta, hogy nem mer visszaszólni, nem mer nemet mondani.

Ez igazán fájt. Olyankor Jáde kiment a tisztásra. Egy rövidke utat kellett csupán megtennie a házuktól, hogy ideérjen, ezért gyakran járt ide.

A tisztás telis-tele volt égőpiros pipacsokkal, hajladozó búzavirággal, pitypanggal meg pettyes lepkékkel. Szemgyönyörködtető volt a tarkaság. Amikor Jáde ezt a cifra színkavalkádot szemlélte, elfeledte minden gondját-baját.

Kissé beljebb kellett menni, az erdő felé, ott csobogott az ezüstös habú kis patak. A fák árnyékot vetettek itt, kékes-lilás derengésbe bújt az erdő. Üde, tiszta illat párállott a patak felől.

Ide jött Jáde, mert az emberek között vigaszt nem talált.

Barátja, Cinka, a cinege szólította meg.

- Tudom, mi bánt, kicsi Jáde. Ott repkedtem ma az iskola körül és a házatok felett, és hallottam, hogyan beszélnek veled.

A patakparti páfrányok közül Poppi, a pipacs is megszólalt.

- Az emberek sok kegyetlen dolgot képesek mondani, amit nem is gondolnak komolyan. Mennyivel bölcsebb a természet! Mi csak hallgatunk.

- Dehogy hallgatsz! Most is itt fecsegsz! - csicseregte rá Cinka a fenyőfa ágáról.

Poppi, a pipacs erre belátóan bólogatott. Vagy lehet, csak a szél fújta nagy piros fejét.

Jáde egyből jobb kedvre derült, hogy barátai így a szívükön viselik a sorsát. Elhelyezkedett az egyik sziklán, aminek egyik fele biztonságosan nyugodott a földön, másik fele félig belelógott az ezüsthabú kis patakba. Lelógatta a lábát, a vízpára átnedvesítette a zokniját.

- Nektek könnyű – sóhajtotta Jáde, s hol a cinkére, hol a pipacsra nézett. - Ti nem az emberek között éltek. Én viszont közéjük tartozom. Jó volna, ha jól kijönnénk. Én úgy érzem, jó vagyok, és mégis bántanak érte.

- Az emberek egyszerűen nem tudják, mi a fontos – felelte erre Poppi. - Ezért nem ismerik fel, hogy a jóságod mennyire fontos! Nekem fontos, hogy nem taposol le. Mindig figyelsz, hová lépsz. Óvsz minket, törődsz velünk.

- Mindig hozol magocskát – tette hozzá Cinka. - Jól esik, hogy gondolsz ránk!

Jádének eszébe jutott, hogy ma is hozott a cinegének enni. Kiszórta táskájából a napraforgómagot, mire a cinege örömmel Jáde mellé röppent a sziklára és csipegetni kezdett.

- Az emberekkel kijönni művészet – szólt közbe Ciceró, a nagy fekete kandúr, ki eddig meghúzta magát egy vaskos faágon. Álmatagon nyújtózkodott, kivillantotta karmait.

Cinka nem félt tőle, tudta már, hogy Ciceró csak prémium macskakonzervet hajlandó enni, így ő nincs veszélyben.

- Még nekem sem megy mindig – folytatta kényeskedő hangon a macska, s karmai hegyességét kezdte el vizsgálgatni. - Pedig az én pofikám a legtöbbekből azt váltja ki, hogy meg akarjon simogatni. De nem mindegyik érez így. Van, aki csak elkergetni akar.

- Én mégis azt érzem, én tehetek arról, hogy nem szeretnek – motyogta Jáde, és lekászálódott a szikláról. Puhán huppant a fűben, pitypangpelyhek szálltak szerteszét.

- Tőlem állandóan azt kérdezték, miért nem vagyok sárga? Miért nem vagyok kék? - mondta Poppi. - Hát mert én piros vagyok!

A pipacs megvonta a leveleit, mintha vállat vont volna. Jáde érezte, hogy azt akarja ezzel a pipacs mondani, hogy az emberek mindig elégedetlenek azzal, ami van.

- Csak ne bántsanak – csicseregte a cinke, mikor egy pillanatra felnézett a falatozásból. - Ne használjanak ki! Nekünk fontos vagy, és nem szeretnénk, hogy bármi bajod essen.

- Légy ilyen fontos saját magadnak – mondta a kandúr, és leugrott a fáról, egyenesen Jáde lába mellé. - Akkor olyan önálló lehetsz, mint egy remek macska!

- Ha bátran kifejezed, hogy mi jó neked és mi rossz, akkor tudni fogod, melyik ember a barátod és melyik nem. Mert amelyik komolyan vesz, az törődik ezzel is, hogyha ezeket megmondod – csivitelte Cinka.

- Félek, hogy én sokára leszek olyan, mint egy remek macska – szólt bizonytalanul Jáde.

- Nem is kell olyannak lenni! - felelte gyorsan Poppi. - Ki akarna macska lenni?

- Nekem nagyon jó macskának lenni – mondta a kandúr, s csúnyán nézett a pipacsra.

- Nem ártasz másnak, ami nemes dolog – csicsergett közbe a cinke. - Ne árts magadnak sem.

Jáde sokat tűnődött barátai tanácsain.

Úgy látta, egyes emberek könnyebben barátkoznak. Neki nehezen ment. De akkor eszébe jutott, hogy a pipacs is piros, hiába akarják, hogy más színű legyen.

Ugyanakkor ami rajta múlt, meg akarta tenni, hogy jó barátai legyenek az osztálytársai, olyanok, mint a tisztás teremtményei. Belátta azt is, hogy ez sokszor nem rajta múlik, ahogy egy pompás cicát sem szerethet mindenki.

Kezdte felfedezni, kik azok, akikkel törődni érdemes. Akik meghallják és odafigyelnek rá.

S ha nehéz helyzetben találta magát, lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, és felidézte a tündöklően szikrázó, dallamosan csobogó, megnyugvást, gyógyulást és csodákat kínáló, titkos, benső ezüstpatakocskát.