Gömb

Egyik nap az ölébe vonta és azt mondta, hogy az iskolát már máshol fogják kezdeni. Elutaznak messze-messze, oda, ahol neki is lesz szobája, sőt fürdőszobájuk és kertjük is. A kert tele van gyümölcsfákkal olyan bokrokkal, amelyeken megterem a málna, szeder, ribizli és az egres is. Virágokat is ültet majd és ez lesz az ő tündérkertjük. Tudod kicsim – mondta – ennek a kis lakásnak az áráért egyes vidéken szép, nagy, kertes házat lehet vásárolni, ezért ezt eladtam, és mire iskolába mész, már oda is költözünk.

Lacika soha sem járt vidéken és hiába volt édesanyja lelkes, neki tetszettek a magas házak, a sok-sok lépcső, amin fel-le szaladgált, a kirakatok, a közelben levő óvoda a pajtásaival, a játszótér és az uszoda, ahová elvitték őket úszás oktatásra.

Elérkezett a költözködés napja. Az eső szakadt, az utca és a kert sáros volt, közel és távol semmi szépet és érdekeset nem látott. A kertben nem volt se ribizli, se málna, se egres, a téli körte és alma pedig még éretlen volt. Bánatában sírva fakadt. Nem akarok itt maradni! Becsaptál itt semmi sincs. Hazudtál!- kiáltotta. Édesanyja hiába mondta, hogy a nyári termések nem találhatók meg ősszel, de jövőre már ehet belőlük, hogy az alma és a körte majd a pincében fog beérni, Lacika vigasztalhatatlan maradt. Az iskola se tetszett neki, ami sokkal kisebb volt, mint az óvoda, ahová a fővárosban járt.

Édesanyja, hogy a kedvébe járjon, vett egy kis puli kutyát, amit nagy örömmel emelt ki egyik nap a háti táskájából. Lacika gyere! - hívta őt, nézd meg, hogy mit hoztam neked. Mi ez a gömb? - kérdezte a kisfiú.

- Ez egy nagyon aranyos, kedves kutyus. Meglátod, hogy milyen hűséges és jó barátod lesz. Tudsz vele labdázni, szaladgálni, mert nagyon szeret mozogni és ha nagyobb lesz, őrzi a házunkat is.

- Nem kell! A barátaim kellenek, az igaziak, nem ez a gömb – mondta sírva.

- Meglátod, hogy barátaid is lesznek, csak egy kicsit legyél türelmesebb, hiszen nekik is újak és ismeretlenek vagyunk. Terike néni – a felső szomszédunk - nagyon kedves, pedig nem is olyan régen halt meg a férje, a fia pedig kiment külföldre dolgozni, így egyedül él. Nagyon megörült annak, hogy mi vettük meg ezt a házat. Ha bármi problémád van, amikor nem vagyok itthon, hozzá bármikor átmehetsz.

- Nem megyek. Ronda öregasszony. Egy vén boszorkány.

- Hogy mondhatsz ilyent kicsim?

- Úgy, ahogy akarok. Téged sem szeretlek már, mert nemcsak, hogy nincs apukám, de ráadásul mindent elvettél tőlem, aminek eddig örültem.

Julika nem akarta kimutatni, hogy mennyire bántják őt egyetlen gyermeke szavai, mert megpróbálta megérteni őt. Elvégre nem a kisfia tehet arról, hogy a férfi, akit annyira szeretett, azonnal elhagyta, amint megtudta, hogy gyermeket vár tőle. Azóta se látta, ő meg nem ment utána és nem perelte tartásdíjért. Ő maga állami gondozott volt, senkire se számíthatott. Az intézet a kikerülők részére biztosított szállást. Ingyen konyhán étkezett, turkálóból vásárolta meg a legszükségesebbet, hogy a keresetének nagy részét, szinte minden fillérjét félre tudja tenni. Több állása is volt, szinte éjjel-nappal dolgozott, csupán néhány órát aludt. Az így félretett pénzéből vette meg azt a komfort nélküli, szoba-konyhás kis lakást egy körfolyosós házban, ahová a kórházból a kisfiával hazatért. Azt gondolta, hogy mindenért kárpótolni fogja őt a gyermeke, ami egészen mostanáig így is volt.

Lacika, ha csak tehette arrébb rúgta Gömböt, akire rá se nézett, így nem látta a kutyuska szemében a bánatot.

Eseménytelenül teltek a napok, bár az eső már rég elállt és az őszi napsugár szép színesre festette a faleveleket, a kerítésre felfutó vadszőlő pedig olyan színpompás volt, hogy Julinak örömében peregtek a könnyei, hogy milyen szép otthonuk van. A szomszédok közvetlenek és kedvesek és ápolónőre itt is szükség volt. Aztán, hogy már az októbert is elhagyta a naptár, délutánonként - mielőtt elment dolgozni - jól befűtött a kályhába, melyben még reggel is volt egy kis parázs.

Gömbi is nőtt, növekedett, de Lacika továbbra se játszott vele.

Egyik éjjel Teri néni arra ébredt, hogy Gömbi kaparja az ajtót a szomszédban, nyüszít és nyugtalanul rohangál.

Mi a csuda baja lehet ennek a kutyának? - gondolta Teri néni. Na, majd csak abbahagyja, próbálta megnyugtatni magát, de nem, sőt, már hozzá is átszaladt és nála is kaparta az ajtót. Ennek a fele se tréfa, gyorsan magára kapta a köntösét és szedte a lábait, ahogy csak tudta Gömbi után. Dörömbölt az ablakon, de semmi válasz nem érkezett. Gömbi meg hol nyüszített, hol ugatott, így aztán nem volt mit tenni egy kővel bedobta a kamra ablakát. Az a legkisebb ablak, így nem lesz nagy kár, de ha valami baj van, akkor mégiscsak be tudok jutni a házba- gondolta. Ledöbbent a látványtól, a kályhacső kijött a kéményből és a házban ködként terült szét a füst. Minden ajtót és ablakot kinyitott. A vezetékes telefonon gyorsan felhívta a mentőket, akik miután kiértek, megnyugtatták, hogy a kisfiú életben van, de mindenképpen be kell őt vinni a kórházba megfigyelésre. Egyikük dühösen kiáltott a remegő asszonyra, hogy hiába mondják, hogy szerezzenek be szénmonoxid mérőt, mindenre van pénz, csak arra nem szánnak. Teri néni sem vitatkozni, sem feltartani nem akarta őket, ezért inkább hallgatott. Julikát megvárta a házban, hogy ő maga közölje vele a történteket.

Rossz anya vagyok, tördelte a kezét az asszony. Könnyelmű és felelőtlen. Annyi mindent tettem már a saját gyerekem ellen, hogy meg sem érdemlem őt.

- Jaj, ne mondjon már ilyent! Jót akart neki mindig. Meglátja, hogy megszereti majd az iskolát, sőt Gömbit is és idővel belátja, hogy mennyire szereti őt, hiszen ezt csak a vak nem látja. A gyerek viszont még kicsi, nem érti, hogy mi történik körülötte. Az igaz, hogy veszélyes tud lenni a kályha, még akkor is, ha nem csúszik ki a kéményből a cső, mert az erős szél is vissza tudja fújni a szénmonoxidot, azt a mérőt mindenképpen meg kell venni, holnap meg is veszem magának kedves, fogadja tőlem szeretettel.

Lacika, amikor kinyitotta a szemét, édesanyja meggyötört arcát, vörösre sírt, dagadt szemeit látta meg először, aki felé hajolva állt. Csapzott haja az arcába lógott, görnyedt vállai rázkódtak a zokogástól. Soha nem látta ilyennek, hiszen mindig igyekezett kedves és mosolygós lenni. Mi történt, miért sírtál és én hogy kerülök ide?- kérdezte.

Édesanyja tövéről hegyére elmesélt neki mindent Gömbiről, a szomszéd néniről és a mentőkről, de nem hallgatta el azt sem, hogy bizony könnyelmű és felelőtlen volt.

Lacika másnap már haza is mehetett. Először magához ölelte Gömbit, aki úgy ugrált és nyalta a kisfiú arcát, mint ha a világ legboldogabb kutyusa volna, de hiszen bizonyára az is volt. Mennyire várta már ezt a pillanatot, amit lám most megkapott. Lacika természetesen átment Teri nénihez is, akitől bocsánatot kért, hogy soha nem volt tisztelettudó és kedves hozzá. Édesanyját pedig még a kórházban zárta a szívébe, hiszen meglátta a szemében azt a mély fájdalmat, amit csak egy őt nagyon szerető személy érezhetett iránta.

Természetesen az iskolában is híre ment az esetnek és az osztálytársai üdvrivalgással fogadták, annyira örültek annak, hogy életben maradt és már ki is engedték a kórházból.

Ettől kezdve minden megváltozott. Lacika észrevette a kertjük szépségét, örült annak, hogy neki is van saját szobája, ahová meghívhatja a pajtásait. A nagy kertben pedig felállításra került egy hinta és nyáron még egy hatalmas felfújható medence is, amit Teri néni fia Zoltán, aki egyre gyakrabban járt haza, állított fel. Visszahozza a fiam a szerelem, konstatálta örömmel Terike. Nem is bánnám, ha Julit venné el feleségül, épp ideje lenne, hogy egy rendes asszony legyen mellette. Lacika csodálattal nézte, azt a szép szál vállas férfit, aki úgy kapta őt fel a levegőbe, mint egy pihét és olyan örömmel szorgoskodott náluk, hogy úgy érezte megtalálta az édesapját, akit épp ilyennek álmodott meg, mint amilyen Teri néni fia volt. Édesanyja is kivirult, soha se látta ilyen szépnek és nem hallotta ilyen önfeledten kacagni. Tavasztól őszig szebbnél szebb virágok nyíltak a kertben és valóban volt bőven gyümölcs, amiből az osztálytársainak is jutott. Minden úgy volt, ahogy édesanyja egykor elmesélte. A szomszédok odafigyelnek egymásra, a gyermekeket megszerette, Gömbi pedig a legjobb pajtása lett. Már nem volt olyan kicsi, hogy ne vegye észre, hogy az ő drága édesanyja tetszik Zolinak és talán a mama is azért olyan szép és vidám, mert ő is szerelmes. Nekem is lesz apukám nyugtázta magában és ettől olyan boldog lett, mint amilyen még soha.