Göncölszekér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. A leány gyönyörű volt, egy hatalmas földi uradalom, egyetlen ragyogó szemű örököse.

Anyja, hosszú betegeskedés után, távozott az égbe, s apja mérhetetlen fájdalmában nem nősült meg újra. Elkezdett félteni a leányt, hogy megvédje, 4 örökké lángoló tündérfénnyel őrzött palotába zárta. Tanítókat, játékokat küldött hozzá, hogy megtanítsák az uradalom kormányzására és vezetésére, és ne szenvedjen hiányt semmiben. A kislány legtöbbször unta a rideg, száraz tananyagot és különféle cselekkel próbált meglógni, de ember a tündérfényt át nem hatolhatta.

Telt-múlt az idő.

A leányzó minden éjszaka az eget kémlelve repült álmai szárnyán a magasba. Királyfikkal álmodott, és kedves emlékeivel, amikor sokat nevetett a családja. Tavaszi virágillatról, amikor rózsás kertben kergetőzött hasonló korú udvarhölgyeivel, szomszédos várak kisasszonyaival, hosszú, lenge ruhákban, százszorszépből font koszorúval. Szerelmeseket bámult a hatalmas várablakból és utcán sétáló boldog családokat.

Körülnézve mindene megvolt, de befelé tekintve, talált egy szobát, ami mégis üres maradt.

Nyári tóban lubickolásokhoz révedt vissza, a hatalmas vendégsereggel, fáról csent cseresznye ízzel, frissen kaszált fűillattal, hatalmas, anyjának szedett csokrokkal és rengeteg fagylalttal. Őszi levélhullásról, színes halmokról, amibe olyan jó érzés belehuppanni, szőlő és diókosarakról, költöző madarakról. Néha pedig telekre emlékezett vissza, meleg kakaóval. Ahogy meleg takaróban nézte a tüzet a kandallóban, az udvari szakács forró kürtős kalácsára, családi hócsatákra, hóemberépítésre, és tartományok közötti szánkóversenyre.

Éjszakánként messze járt, boldog pillanatokban fürdött és a csillagokba vetítette a pillanatait, megőrzésre. Szerelemre vágyott, pedig azt sem tudta, mi fán terem. Csak látta a szülei szemében és tudta, ha e nélkül a pillantás nélkül múlik el az élete, nem éri meg kitartania és idegenül vacognia ebben a hideg világban. De tudta, apja soha nem engedi el őt. Neki uralkodnia kell és hozzámenni ahhoz, akit apja szán neki.
Egyszer, mikor 16 éves lett, apja meglátogatta. Próbált vele kedvesen beszélni, de a leány tudta, miért jött és félelme beigazolódott. Hozzá akarta adni a harmadik ország királyához a következő hónapban. A frigyet már megkötötték, érezte a leány, nincs választása, boldogtalan lesz, élete végéig, egy ismeretlennel, egy valakivel, egy élettel, ami nem a sajátja. A szökés, amit évek óta próbál, hiábavaló. Addig-addig sírdogált, míg beesteledett és ráragyogtak a csillagok fényei. Felnézett rájuk és hirtelen arra gondolt, ha a csillagok nem jönnek hozzá, az álmai, a tervei, akkor ő megy utánuk.

Nászajándékba három szárnyas gyémántlovat kért, majd befogta őket a palotája elé, mintha az csak egy hatalmas szekér lenne, és felszállt az égbe. Suhant, szárnyalt és sosem érzett ekkora örömöt, egyre inkább melegséggel telt meg szíve, minél közelebb került a ragyogó éghez. Mintha minden szegletét ismerné. De ahogy átért az ég és föld kapuján, az utolsó paripa beakadt, és a tovább vágtató két ló ereje miatt eltört a szekérrúd. A Hercegnő Palotája, benne a síró lánnyal ott maradt, ahol tönkrement a kocsi.
Nemsokára az apja keresni kezdte a leányt, de nem lelte sehol. Elnyelte a föld, palotástul. A király rájött, hogy a féltésével ártott a lányának, és most őt is elveszítette. Megbánta minden tettét, és megígérte magának, égnek, földnek, ha visszakapja a lányát és láthatja a csillagszemét minden este, elengedi őt. Esküjét könnyeivel pecsételte meg, amiről azt hitte, rég beszáradtak. Most mégis patakokban hullottak. Másnap kihirdette, aki megtalálja a lányát, annak adja egy tartományát és 1000 gyémántját.

Élt nem messze egy fiú, tündérországból való. Akkortájt vált felnőtté. Nappal fáradtan segített apjának várakat és palotákat felhúzni az embereknek, de neki akkor kezdődött a világ, mikor elsötétült az ég, és feljöttek a ragyogó csillagok. Csak nézte, bámulta, csodálta őket. Nem értette, hogyan maradhatnak fent ezek a csodák és miért látszik a fényük ilyen messziről. Próbált 100-szor felrepülni hozzájuk, de sosem bírta elég sokáig.
Egy este, szokatlan látványra lett figyelmes. Hét új ragyogás tűnt fel az eddigi ismert csillagtérképén. Azt hitte, csak a szeme káprázik, de a tündöklés létezett. Távcsövével még azt is megállapította, sok apró csillagocska hull a négy fénypontot körülzáró feketeségből. Mintha sírna az ég. Ennek a fele se tréfa, gondolta a szegény tündérfi. Másnap hallotta a király kiáltványát. Elcsent egy gyémántlovat egy gazdag nemestől és felszállt az égbe. Ott meglátta a megakadt lovat, az eltört szekérrudat, végül a palotában síró kisasszonyt.

Ember a tündérfényt át nem hatolhatta, de ő tündér volt, így belépett a lányhoz.
De addig tartott neki a világ, ugyanis onnantól fogva, mikor a két szemébe nézett, meglátta élete legfényesebb csillagait. A királylány maga sem tudta, mi történik vele, de mintha az a szoba, ami eddig üresen áll volna, most megtelt volna valami széppel. Szebbel, mint az emlékei. Alig tudták elengedni egymást, mégis muszáj volt. A fiú visszatért a királyhoz, és azt mondta, adja tündérapjának a tartományt, a vagyonából pedig elég neki 2 gyémánt is. De a legszebb kettő. A király pedig, elengedte a lányát. De minden nap megnézi őt az égen. Ahogy ott, azon a helyen, a törött szekérben, él a palotában, örökké, szabadon, a megfeneklett boldogságban.