Hajnalcsillag

Hajnalcsillag.

Élt egyszer valahol, hetedhét országon is túl, egy király. Volt annak a királynak egy fia, aki már ide s tova legénysorba jutott volt. Ő bizony - gondolja a királyfi, - elmegy s feleséget keres magának. El is indult világ-belátni, magához való szép leányt keresni.

Összejárt toronyát-boronyát, s mégsem kapott magához való leányt, pedig két álló esztendőig örökké jött-ment, királytól ki, királyhoz bé.

Búsult, de erősen a szép, dali királyfi, hogy mégis csak a felséges anyjának s apja urának kell szót fogadnia, s azt a világcsúf, sánta, kancsi és vastag szomszéd királyleányt kell elvennie, amelyiket erőszakkal is, vagy akarja, vagy nem, csak a nyakába akarnak varrni. - Amint így nagy búbánatba merülve, tenger gonddal mendegél, megszólítja egy hófehérhajú, szakállú, tisztes öreg ember: ugyan miféle nagy világ gondja nyomhatja a vállad ilyen fiatalon, te szép szelíd királyfi?!

- Hej, kedves öreg apámuram, nagy az én bajom, nem lehet már - úgy látom - segíteni azon.

Az öreg addig vígasztalja, kedveskedi, míg a királyfi elbeszéli az ő búbajának a sorját.

- No te szép királyfi, segítek én rajtad, még ha felséges apádék nem hagynák is azt. Eredj el haza s készíttess egy olyan erős bárkát, amelyikbe víz behatolni ne tudjon.

Amikor ez készen volt, elindult az öreg a királyfival hetedhét ország ellen víz mentében. S úgy elmentek, hogy csak a jó Isten volt a tudója, hogy meddig. Amikor már szinte hogy az óperenciás tengerbe is beleértek, hát jutottak a selyem híd lábához.

Azt mondja az öreg: na te szép királyfi, ebben a városban lakik a réz király. Annak van egy ország-világra szóló, híres-szép leánya. Ennek a leánynak a szobalányai pedig innen a híd lábától szoktak úrnőjüknek vizet vinni minden áldott reggel. Te itt kiszállsz. Ebből a hajóból akkor arany-selyem-bársony sátor lesz, rubin asztallal benne, s azon arany, ezüst, gyémánt cipellők. Az arany szegeken meg arany, ezüst, gyémánt köntösök. Te árulni fogod azokat. Meglátják a híres-szép királykisasszony szobalányai, s elmondják majd úrnőjüknek. Az leizen neked, hogy vigyél fel hozzá belőlük. Hanem te ne küldj semmit, csak izenj vissza, hogy jöjjön ő maga le, ha szüksége van reá. Amikor aztán lejön a leány, s a sátorban az asztalon belül lépett, öleld át, csókold meg s mondjad neki, hogy feleségül viszed. Akkor a sátor összecsapódik, ismét hajó lesz abból, s ne félj, nem érnek utól azután.

A szép királyfi kiszáll a hajóból. És lássanak csudát: minden, minden úgy történt, ahogy az öreg megjövendölte!...

Hej, nagy öröm volt a bárkában. Mert hiába, csak erősen megszerették egymást, már az első perctől kezdve! Azért is vígadoztak, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, kint ült a bárkán esőben, hóban, viharban egyaránt, s ügyelt a bárkára és a fiatalokra.

Egy estére kelve a bárkára száll három hattyúmadár s azt mondja a legkisebbik: be szép pár ember lakik itt a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, kegyességük, mert alig hogy hazaérkezhetnek, hintót küldenek eléjük a fiú szülői, de az a hintó méreghalálba lesz edzve, s ahogy beléülnek, lángot vet, és halálnak halálával halnak meg. Aki ezt megmondja nekik, térdig kőbálvánnyá válik.

Telt, múlt az idő, továbbhaladt a bárka. A fiatalok örvendettek, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak kint ült a bárkán. Azt kalauzolta szélben, fagyban, esőben, hóban egyaránt.

Egy idő megestülve ismét a bárkára száll a három hattyúmadár s azt mondja a középső: be boldog örvendező egy pár van ebben a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, amikor hazaérkeznének, két öltözet ruhát küldenek elébük a királyfi szülői, de az a ruha méreghalállal lesz kivarrva, és amikor magukra veszik, lángot vet a testük s tűzhalállal halnak meg. Aki ezt megmondja nekik, övig kőbálvánnyá válik.

Avval csak telt, múlt az idő, haladott a bárka. A fiatalok vigan voltak, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak ült künn a bárkán s azt kalauzolta hidegben-melegben.

Egy estére kelve ismét odaszáll a három hattyú, s azt mondja a harmadik: be örvendő egy pár lélek lakik ebben a bárkában. Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, szerelmetes ifjúságuk, mert amikor megérkeztek az apai kastélyba, beteszik őket az egyik palotába, a kedves márványszobába, hanem éjjel belopódzik a hétfejű sárkány, s az megöli őket, büdösköves lánggal agyonfojtja őket. Aki pedig ezt megmondja nekik, egész testben kőbálvánnyá válik.

Másnapra virradva bemegy az öreg a bárkába s azt mondja a királyfinak:

...Három bűnöm lesz nekem a megérkezés után, de te, szép királyfi, ígérj bocsánatot előre is értök.

- Megbocsátom, édes jó pártfogóm, előre is ezt ígérem - feleli a királyfi.

Alighogy hazaérkeznek, küldi a király a gyémánthintót, hogy a fia azon vigye haza menyasszonyát. Kiszállnak a bárkából.

Azt mondja az öreg: én vagyok az első. Avval kapta a nyilját s egy pillantásra keresztüllőtte a hintót, hogy az egyszerre széjjelpattant, tüzet fogott, s kocsist, lovat mind összeégetett.

- Hát ezt minek tette, kedves öregapám? - kérdi a királyfi.

- Megmondottam, hogy nekem is lesz három bűnöm ezen a vétkes világon, de te azt engedd meg!

Hozzák a pompás királyi gúnyát, hogy öltözzék belé a szép fiatal pár. Azt mondja az öreg: én vagyok az első. - Avval kapja az ő nyilját, s otthelyt keresztüllövé a királyi gúnyát, hogy az lángot vetett s tüstént hamuvá lett.

- Hát már ezt is, kedves öregapám? - kérdi a királyfi.

- Megmondottam, hogy nekem is lesz három hibám ezen a bűnös világon, de te ezt engedd meg!

Megérkeznek a királyi udvarba.

Hej én uram, én Istenem, hogy haragudott, dúlt-fúlt - tudják meg - a király s a királyné, hogy ez az engedetlen fiok sem jártában-keltében, sem az elkészített nagy, erős méregben nem veszett el az ő idegen jegyesével. Mert roppantul haragudtak reá, hogy mért nem vette el azt a rusnya királyi leányt, amelyet ők akartak. Sem a rézkirály gyönyörűséges leánya, kegyes viselete, sem az ő fiok gyermeki kérése meghatni őket nem tudá.

Megestül az idő. Az öreg ember belopózik a márványszobába s ott elbúvik.

Hát teszik bé a fiatalokat is éjjeli hálásra. Hanem azok úgy elaludtak a hosszu út fáradalmai után, mint a holt.

Hallik éjfélkor a nagy zúgás, sivítás, hát jön a hétfejü sárkány, hogy elpusztítsa a fiatalokat. Az öreg sem volt rest, kirántotta hirtelen a kardját, s amint a sárkány dugta fel a fejét, mind a hetet leszedte.

Hanem egy csepp vér a fiatal királyné arcára loccsant. Gondolja az öreg, hogy ő nem engedi azt odaszáradni, hát elkezdte a nyelvével letisztogatni onnan. Történetesen megébredt a királyfi s meglátta. Nem tudta mire vélni a dolgot, s mit teszen az öreg, nagyot kiált reá és azt mondja neki: na öreg, sokat tettél rövid napok alatt ellenem. Semmivé tetted lakodalmi kocsinkat, nászruhánkat: megengedtem neked. Hanem ezt, amit most tettél a feleségemmel szemben, nem bocsátom meg soha, nem.

A királyfi összegyüjti a tanácsurakat, előadja nekik a dolgot s felszólítja, hogy ítéljenek az öreg felett, de még hamar és keményen!

A királyi tanács akasztófára ítéli a vén bűnöst. És nyomban ki is viszik a királyfi kivánságára a kivégző helyre.

Azt mondja az öreg ember:

- Készen vagyok én a halálra, úgy sincs kedvem élni ezen a bűnös világon, de egy a kívánságom: halálom óráján adjátok meg nekem, hogy mondjam el tetteimet, s azután nem bánom, érjen el a halál. Hogy lásd meg királyfi, nem bűnből tettem én, hogy a szép királyné arcát tisztáltam én. Te pedig azért, hogy nem állottál szódnak, hét évig bűnhődjél, amíg bűnödet lélekből meg nem bánod.

- Jól van, öreg apám, jót is tettél velem, legyen teljesedve ezen utolsó kérésed.

Elmondja erre az öreg a három hattyú beszélgetését útközben a bárkán, s hogy mit mondott az első hattyú. Mikor addig ér hogy: kőbálvánnyá váljék, aki ezt elmondja, az öreg térdig kőbálvánnyá változott.

Erre már megdöbbent a királyfi is, kezdte a dolgot sejdíteni, s kérlelte az öreget, hogy ne mondja már tovább, ő ezennel megkegyelmez.

- Nem tartottad meg a szódat, késő a megbánás. - Avval csak elmondta a második hattyú intését is, amikor addig ért, hogy: aki ezt elmondja, övig kőbálvánnyá váljék, az öreg tüstént övig kőbálvány lett.

A királyfi erre már egészen megriadt, mert világosan kezdette látni, hogy apja, anyja ellene volt, és csak ez az öreg egyedül az ő jóakarója. Kérni kezdte újra, ne mondja már tovább.

De az öreg azt felelte reá: én elmondom az enyémet, s te lássad, hogy megbánjad a szószegésedet.

És elmondja a harmadik hattyú jóslását is s elbeszéli, hogy amikor a sárkány fejeit levágta, vér cseppent a fiatal királyné habfehér arcára, s hogy ő a nyelvével azt el akarta takarítani onnan: egyszerre csak egészen kőbálvánnyá változék az öreg.

Sírt, de rítt, de búsult a szegény királyfi olyan keservesen, hogy az egész ország megsajnálta nagy keserűségét. Az apját, anyját klastromba záratta. Hiszen, hogy legyen az ilyen király jó a maga népéhez, amikor még az ő szívétől szakadt gyermekéhez, a szép szerelmes menyéhez is ilyen gonosz akarattal van!

Hét álló esztendeig örökké siratta az öreget. Minden istenáldotta nap elment a kőbálványhoz. Kérte nagy hangos sírással: engedjen meg neki. - Közben a fia is nagyra nőtt. Azt is vitte, annak is elmondta, panaszolta az ő nagy bűnét s mindig így végezte: ne ítélj hirtelen!

Hét esztendő múltán, amint a bálványnál ismét sírt a király s oktatta a fiát, megbotlott a gyermek, megindult a vére s a kőbálványra cseppent.

Erre nagyhirtelen szétpattant a bálvány, eléállt az öreg s azt mondta a királyfinak:

- Na te szép királyfi, amiért olyan istenes ember voltál, hogy a jótéteményt nem felejtetted el, eljöttél hozzám, elsirattál minden istenáldotta nap, azért én, aki eddig is a jók őrizője voltam, megáldalak téged, hogy e földön semmi búbaj soha ne érhessen. Jó királya lész a népednek, s igazságos lesz a neved. Élj boldogul, velem többet nem beszélsz, de ha látni akarsz, jöjj ki hajnalonként s a keleti égen mindig láthatsz engem.

Avval felszállott az égre s higgyék nekem, hajnalban már ott is ragyogott egy szép fényes csillag, minden csillagok közt a legfényesebb a keleti égen. Ha nem hiszik el, nézzék meg hajnalban: ott ragyog az ma is!

A királyfi pedig élt békén, áldottan a rézkirály szép, kegyes leányával, s tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu