Hóember

Hóember.

A HÓEMBER

Az apuka elégedett mosollyal nézett ki az ablakon.

A hóval vastagon megszórt udvart bámulta. A fehér lepel jótékonyan eltakart mindent és mesebeli tájjá változtatta a kertet. Közeledik a Karácsony! Micsoda öröm ez mindenkinek. Ha a természet is úgy akarja, a fehér hótakaró megszépíti majd a szeretet ünnepét.

Itt az ideje a hóemberépítésnek.

Nemsokára a másfél éves totyogót a karjába véve és a három évest kézen fogva kilépett az udvarra. Anya legalább nyugodtan elvégezheti az ebéd utáni rendrakás feladatát. Aztán majd a hóemberépítés végeredményét is megcsodálhatja dolga végeztével. A gyerekek zajos örömmel, meglepetten bámulták a fehér hótakarót. Most is esett. A kicsi boldog kacajokat hallatva kapkodta a fehéren szikrázó pelyheket. A nagyobbik hangosan követelte a hóemberépítés azonnali megkezdését.

Apa mosolyogva látott hozzá.

Rendhagyó módon először a hóember fejét építette meg, a hároméves Bence buzgó segédletével. Danika, a kicsi is örömmel segített, amikor éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy a sűrűn előforduló esések következtében a hóbuckák közül tápászkodott fel nevetve. Néha picit el is feküdt a hóban. Kesztyűbe bújtatott kezével kacarászva markolta a hűs havat.

Apa már elkészült a hóember fejével és azt a járda szélére állította.

Szája is volt már, fekete szénszeme. Orr gyanánt egy méretes sárgarépa virított arca közepén. Míg apa tovább dolgozott vidáman, nem is sejtette micsoda mesebeli eseményeket indított útjára tevékenysége.

Az a fej egy hatalmas ásítással életre kelt!

Persze nem láthatóan, hiszen olyan tényleg csak a mesében létezik. Moccanatlan és hidegen bámult az a fekete szénszem a hóemberfejen. Közben mögötte egymást kergették a hóból kipattanó gondolatok.

- Nocsak! Nocsak! Már megint tél van? Egy esztendőt aludtam volna újra? Nagyon hamar elrohant! Olyan álmos vagyok. Hagyjatok aludni! Hé kisemberek! Nektek nem ágyban lenne a helyetek, az ebéd utáni alvást megejteni? Na jól van. Ha nem, hát nem. -

Danika bizonytalanul állva kicsi lábain megint a hóemberfejhez közelített. Igazán megtetszett neki a homlok közepén ragyogó két szénszem. Nevetve markolta ki a helyéről, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.

A hóember riadtan kiáltott fel hangtalan.

- Hé! Nem látok semmit! Hol a szemem? Csak a hangotokat hallom! Apa tedd már a dolgodat! -

Apa persze nem hallotta a mesébe illő hangtalan hangokat. A kicsit figyelte, amint a szénszemeket morzsolgatva csöpp kezeiben boldogan felkacagott, mert a széndarab szép fekete csíkot húzott fehér kesztyűje tenyerébe. Apa elmagyarázta tüstént a kicsinek, hogy a hóember semmit nem fog látni, ha szem nélkül kell élnie. Danika jószívűen a kezébe adta a szemeket, majd elégedetten nevetve figyelte, amint Apa mértani pontossággal a fejnek kinevezett hógömb két oldalán a helyére teszi a feketén ragyogó szemeket.

A hóember elégedett mosolyra húzta sötéten villanó száját.

- Ez igen! Ügyes vagy Apa! Már látok! -

Körülnézett csillogó gombszemeivel, majd újra az apukára ripakodott sürgetően. Amiből az természetesen semmit nem vett észre.

- Hé Apa! Mit művelsz te ott? Nem is jól csinálod! Hol a hasam? Azzal kellett volna kezdeni! Ilyen egy kontárt! Nahát! -

A hóember most elhallgatott. Aztán pár pillanat múlva felnevetett, mint akit csiklandoznak.

- Na! Na! Te kis totyorgó! Ne csiklandozz! Miért piszkálod a szememet? Én se nyúlok a tiédbe! Hallod? Hagyjál már békén! Na! Most meg mit művelsz? Apa! Látod ezt? Figyelj már ide! Most meg a szám sarkát szedte le adta kis csibésze. Hogy fogok így rátok mosolyogni? Aztán meg majd csodálkoztok, ha úgy morgok mérgemben, mint egy nagy csapat barnamedve! -

A kicsi Danika a hóemberfejbe kapaszkodva éppen most állt fel a legutóbbi esés után. Aztán kíváncsian nézett a félig sem kész hóember arcába. Majd nevetett egy jót és bőszen kapirgálta tovább a havat azon a fejen.

A hóember test nélkül nem volt képes arra, hogy hétrét görnyedve visítva kacagjon a kapirgálás által kiváltott csiklandós érzés miatt, így csak tovább morgott magában láthatatlanul és hallhatatlanul.

Apa rászólt a gyerekekre kissé bosszúsan, hiszen míg a kicsi a hóember képét kaparászta buzgón, addig Bence ügyetlenül gyúrt hógolyókkal bombázta az elkészült fejet.

- Gyerekek! Mit műveltek? Így soha nem lesz kész! Akartok hóembert vagy nem? Akkor meg viselkedjetek rendesen és inkább segítsetek nekem! -

A hóembernek több se kellett.

- Micsoda idióta kérdés! Meg ne kérdezd mégegyszer Apa, hogy akarnak- e hóembert! És ha azt mondják, hogy nem, akkor hogy fogok én megszületni? - 

Most mérgesen a kicsire pillantott ragyogó szénszemeivel.

- Buta kérdések helyett inkább szólj már rá erre a kis lókötőre! Nem látod mit művel már megint? -

Apa nem szólt semmit, hiszen nem hallhatta a mesebeli kérdéseket. Helyette serényen tovább dolgozott.

A hóember csípőre tette volna a kezét mérgében, ha az már elkészült volna. Haragosan mondta tovább a magáét.

- Úgy látom nekem kell itt rendet tennem! Na te kis csibész! Nem hallottad, hogy mit mondtam? Apa! Igyekezz egy kicsit és figyelj a huncut gyerekedre! Ha megépíted a testemet, talán nem fog ez a kis gézengúz darabokra kapirgálni. Mozogj már! Olyan lassú vagy, mint a csiga! -

Apa, most mintha csak meghallotta volna a mérges szóáradatot, mellé gördítette az óriási pocakká hízott hógolyót, amit a Bence vidám kiáltozása közepette az udvar végéről görgetett ide.

A hóember, mint afféle morgós medve, ezt sem állhatta meg szó nélkül.

- Szentséges Mikulás! Hát mit művelsz te kontár? Mekkora hasat kerítettél nekem? A szomszéd udvarból idehallatszik a kollegáim gúnyos kacagása. Rajtam nevetnek! Úgy nézek ki, mint Micimackó hat csupor méz után! Ó! Te jó ég! Micsoda kétbalkezes emberek vannak a világon! Na, mindegy! Talán jobb is így. A kacagó barátok ott a szomszédban a karcsú testükkel sokkal előbb semmivé lesznek, ha majd közeledik a tavasz. Akkor majd kiderül ki nevet a végén. -

Apa finom mozdulatokkal megfogta a fejet és a " micimackós" pocak fölé illesztette. A hóember észrevétlenül lepillantott feketén ragyogó szénszemeivel.

- Hmm! Nem is olyan rossz. Bocs Apa, hogy leszidtalak az előbb. Egészen helyre kis hóembert bütyköltél belőlem. -

Most a mellette mosolygó kicsire néztek azok a ragyogó fekete szemek.

- Na kicsikém! Most már tetszem neked, ugye? Hóembernek vagyok olyan szép, mint te embergyereknek, az biztos. Ugye, örülsz nekem? Látom a huncut szemeden. Jaj nekem! Ne! Ne csináld! Hallod? Apa! Nézz már ide? Képes és hanyatt lök a kis csibész! Ne hagyd neki! Hallod, amit mondok? -

Apa éppen oda pillantott. Sietve odaugrott és helyrehozta a hibát.

Elmagyarázta Danikának, ha fellöki a hóembert, darabokra fog törni és már nem mosolyog ilyen vidáman szénből rakott szájával, mint most.

A kicsi szót fogadott, hiszen alig várta, hogy elkészüljön a nagy mű.

A hóember elégedetten ragyogó tekintete véletlenül az udvar sarkába tévedt. Egy fekete árnyalak közeledett onnan lassú léptekkel. A házőrző kutya Samu óvakodott félve szép lassan az új családtag felé, akit még sosem látott, éppen ezért tartott tőle.

A hóember jajgatva kiáltozni kezdett.

- Apa! Látod, amit én látok? Ó! Jaj nekem, ha nem állítod meg azt a gonosztevőt! Belém harap! Képen nyal a forró leheletével! Ne engedd neki! Hallod, amit mondok? Igyekezz már, hiszen itt liheg a nyakamban! Hozd már azt a seprűt a kamrából! Ha a kezem ügyében lesz, talán nem lesz elég bátor, ahhoz, hogy a közelembe jöjjön. -

Apa éppen most érkezett vissza a seprűvel a kezében.

A hóember elégedetten mosolygott újra. Már nem fenyegette veszély. És persze hideg van. A tavasz sem közeledik felé alattomos gyilkosként. A szomszéd udvarokból a kollegák idevillanó, irigykedő bámulata büszkeséggel töltötte el. Ha tehette volna kihúzza magát diadalittas pillantással

Mi kell még a boldogsághoz? Semmi egyéb.

Ja persze, a legfontosabbat pont kihagyta. A gyerekek boldog nevetése, amint ránéznek.

De az már megvan.Mindkét kicsi önfeledten nevetve bámul rá folyamatosan.

A hóember hálásan nézett fel Apára, aki meg éppen őt nézte kedvtelve és büszkén. Cinkos társak voltak ők. Hisz mindketten egyet akartak. A hóemberbe életet lehelni.

Micsoda szép is az élet! Ezerszer jobb, mint meleg időben tócsává olvadva hosszú álmot aludni.