Hogyan lett hét pettye a katicának?

Hogyan lett hét pettye a katicának?.

Guoth Zsófi

 

Hogyan lett hét pettye a katicának?

- Katica Apó meséi -

mesék, versek, dalok

 

 

Katóca

Pöttyös, mint egy labda,

De ott a két szárnya,

A fején a csápja: 

Katicabogárka.

 

Kit-kat, katica,

Kat-kat, katóca,

Szállj fel a magas fára.

 

Katica a kertben 

Fűszál alá bújt,

Ahová a szellő 

De nagyon befújt.

 

Kit-kat, katica,

Kat-kat, katóca,

Szállj fel a magas fára.

Hess!

 

 

A nap már lenyugvóban volt a Kerek Erdő fái mögött és a levegő kezdett hűvössé válni. Katica Apó éppen a fekvőhelyét rendezgette egy széles fűszál tövében és készült az esti pihenésre.

Nagyon öreg volt Katica Apó, ő maga sem tudta megmondani hány esztendős. Már nem bírt olyan sokat repülni, mint régen, de a bogárcsemeték, kicsi szöcskék, csigagyerekek és a többi aprótalpú nagyon szerette őt, mert mindig mesélt nekik valami érdekes, szép történetet.

Ezen a kora estén az idős katicabogár ásított egy nagyot, és már majdnem elheveredett levél és moha ágyán, amikor a semmiből előugrott egy tucat kis csemete és körültáncolta Katica Apót.

– Szép estét, kedves Apóka! – köszöntek neki kórusban.

– Ugye még nem vagy nagyon fáradt? – kérdezte tőle Csiga Csabi.

–      Nézd csak! Megigazítom az ágyadat és kényelmes fotelt készítek neked belőle – ugrott oda Szöcske Szabi.

–      Itt is vagyok! – kurjantotta Lepke Lili. Lábai között egy szépen összehajtogatott levelet tartott, ami fűszállal volt összekötve. – Hoztam neked Apóka egy lábtartót, hogy még kényelmesebben tudjál ülni.

– Gyere, ülj le a jó puha székedre, Katica Apó! – kérte Ganajtúró Guszti. 

– Még hiányzik valaki – nézett körül Futrinka Feri. – Hol marad Pók Piri? Azt ígérte, hogy időben itt lesz.

– Oda nézzetek! Már meg is érkezett – mutogattak egy irányba a többiek, ahol feltűnt egy picike pók, aki valami fura dolgot cipelt a hátán. 

–      A legkülönösebb az volt, hogy még menet közben is szőtte azt a valamit.

–      – Pont befejeztem! – kiáltotta Pók Piri, amint odaért. – Ne haragudjatok, hogy késtem, de amint elindultam, egy szálacska beleakadt egy bokorba és lefejtett egy egész sort ebből – vette le a hátáról a csomagot Pók Piri. – Újra be kellett fejeznem – sóhajtotta.

– Tessék, Katica Apó. Ezt a takarót neked szőttem, hogy ne fázzál a hűvös estéken – nyújtotta át az elkészült alkotást az öreg katicának.

– De finom puha – mondta Katica Apó. – Köszönöm szépen. És nektek is köszönöm a figyelmességet – fordult a többiek felé. 

– Azt hiszem, készültök valamire, ti kis csibészek – mosolyodott el a katica. – Nem ok nélkül halmoztatok el most minden jóval.

– Hát, igaz, ami igaz – vallotta be Futrinka Feri. – Lenne kedved mesélni nekünk egy kicsit? – kérdezte az Apókától.

– Mesélj nekünk még alvás előtt egy keveset! – ülték körbe a többiek is az öreg katicát.

– Na jó – egyezett bele Katica Apó. – Úgyis mindig rávesztek a mesélésre – nevetett. – És melyik történetet szeretnétek hallani? – kérdezte a gyerekeket.

– Most mesélj olyat, amit még nem hallottunk – kérte Szöcske Szabi a katicát.

– Tudsz olyan történetet, amiből mi is tanulhatunk? – kérdezte Lepke Lili.

– És izgalmas is legyen ám! – ugrott fel Futrinka Feri.

– Jól van, jól van. Azt hiszem, hogy van olyan mesém, ami mindegyikőtöknek tetszeni fog. 

– Tudjátok, gyerekek – fogott bele Katica Apó a történetbe -, volt idő, amikor én is egész fiatal voltam. Olyannyira régen történt mindez, hogy még egészen máshogy néztem ki, mint a mostani katicák.

– Az hogy lehetséges? – ámult Pók Piri.

– Akkor is ilyen szép fényes, piros volt a hátam, de egyetlen petty sem látszódott rajta – válaszolta az Apóka.

– De hiszen most hét is van belőlük – csodálkozott Ganajtúró Guszti.

– Bizony ám – nevetett Katica Apó. – Azt fogom elmesélni nektek, hogy hogyan szereztem meg őket.

– Nagyon kíváncsiak vagyunk már – mondták a csemeték és még közelebb húzódtak az öreg katicához.

– Hát jól figyeljetek – kezdett hozzá Katica Apó a meséléshez.

 

A patak

Csörgedező, lassú erecske,

Medrében csendben megpihen.

Fák jelzik útját, s őt követve

Őz szalad szökkenve.

 

Sziklák közt jár, a hangja zúgó,

Szélein halkan csobbanó.

Partján a víz fölé lehajló

Tölgy öle hintázó.

 

Hűs vizű csermely útra kél és 

Táncoló habja így mesél:

Forrás voltam, eső jött s szél,

Folyóvá lettem én.

 

Így kanyarogva, ringatózva 

Kis patak gyorsan elrohan.

Háta mögött az erdő lombja,

Tó vize altatja.

 

 

Árvíz az erdőn

– Az első pettyem története mindig emlékezetes lesz nekem – mélázott el Katica Apó, s körbenézett a kis csemetéken.

A gyerekek tűkön ültek már, hogy az idős katica mikor kezd bele a várva várt mesébe.

– És mindig csak egy pettyet kaptál jutalomból, Katica Apó? – kérdezte Pók Piri.

– Ó, hát persze – válaszolta Apóka. – Mindegyik pettynek külön története lesz.

A katica belefészkelte magát a puha székbe, majd nekikezdett a mesének.

 

Az Öreg Tölgy vagy száz esztendős is megvolt már. Olyan magasra nőtt az évek során, hogy úgy tűnt, mintha lombja a felhőket csiklandozná. Tetejéről messze be lehetett látni az egész erdőt.

Sokszor és szívesen töltöttem az éjszakát az ágai között, ahogy rengeteg más élőlénynek is menedéket nyújtott a vénséges vén tölgyfa. Üreges törzsén számtalan óriási odú tátongott, bennük mókus család és bagoly, gyökerei között pedig egy borz família élt már hosszú ideje. Egy kis dombon állt az Öreg Tölgy, és mellette haladt el az egyik legforgalmasabb erdei út, a Nagy Ösvény. Előző délután hatalmas zivatar verte végig a környéket, ezért éjszakára én is behúzódtam az erdőbe és a tölgyfa levelei között merültem édes álomba.

 A nap még nem kelt fel, amikor ébredezni kezdtem és nagyot nyújtóztam. 

– Jaj, de mi ez?! – rántottam vissza a lábacskáimat, amikor valami hideg, nedves dologhoz értek hozzá.

– Te jó ég! – kiáltottam. – Hiszen ez víz! De nem is akármilyen! – ugrottam fel hirtelen. – Árvíz van!

– Ébredjetek! Itt a víz a lábunknál! – kiabáltam, ahogy a torkomon csak kifért.

A tölgyfán alvó állatok előrohantak rejtekhelyükről és rémülten nézték a köröskörül örvénylő vizet.

– Hát ez hogy lehetséges? – kérdezte az otthonából előmászó mókus döbbenten.

– Este, mikor hazatértem a vadászatból, még nyomát sem láttam a vízözönnek – sóhajtott Bagoly Úr.

– Az elmúlt napokban nagyon sokat esett az eső és a tegnapi felhőszakadás az utolsó csepp volt a pohárban – mondtam.

– A közelben futó patak már nem bírta a hatalmas vízmennyiséget és kiöntött a medréből.

– Mi lesz most velünk? – kérdezték ijedten a fán lakó gerlék.

– Ó, ti ne aggódjatok – válaszoltam nekik. – A víz már nem fog tovább emelkedni, így az Öreg Tölgy a legbiztonságosabb hely most, és ha itt maradunk, akkor nem eshet bajunk.

– Arra nézzetek! – szólt le a fán kuksoló harkály és a hullámzó vízre mutatott szárnyával.

Egy leszakadt ág úszott a víz tetején, és rajta egy csomó hangya, sáska és bogár kapaszkodott kétségbeesetten. 

– Erre gyertek! Ide gyertek! – kiáltottunk feléjük egyszerre a hatalmas tölgyfáról. - Evezzetek erre, itt biztonságos!

A faág utasai letört kéregdarabokkal próbálták irányítani magukat. Ameddig a fához nem értek, az Öreg Tölgyön élő pókok gyorsan hosszú köteleket fontak és a végükre hatalmas csomót kötöttek. A mókusok segítettek bedobni a köteleket a vízbe, és az addigra már a fához evickélő menekültek gyorsan megfogták a csomókat. A harkály kopogta az ütemet, amire mindannyian egyszerre húztuk a köteleket és végül mindenki feljutott a vízből a tölgyfára. Amikor az utolsó utas is elhagyta a faágat, a kavargó víz továbbsodorta azt. Amikor a menekültek végre egy kicsit megnyugodtak, elmondták, hogy a környező alacsonyabb fákon szintén rengetegen várják, hogy elvonuljon az árvíz.

– Meg kellene bizonyosodnunk arról, hogy mindenki biztonságban van – mondtam a körülöttem állóknak.

– Igazad van, kis katica – mondták a baglyok. – Majd mi átnézzük a környéket – s ezzel elrepültek.

Az Öreg Tölgyön a pókok fáradhatatlanul fonták a hosszú köteleket, hogy ha arra kerülne a sor, újra segíteni tudjanak az arra vetődő bajbajutottakon.

A bagolypár is visszatért és nagyon komoly arccal telepedtek le egy ágra. 

– Meséljetek. Mit láttatok? – kérdeztem tőlük.

– Nincsenek jó híreink – kezdték a baglyok. – Találtunk egy kis csenevész erdei fenyőt, ami olyan vékonyka, hogy a nagy víztömeg elkezdte kimosni körülötte a talajt, és valószínű, hogy már nem bírja sokáig – mesélte az egyik fülesbagoly.

– Hamarosan ki fog dőlni – folytatta a másik.

– De akkor mi lesz azokkal, akik a fenyőfán ragadtak? – kérdezték többen is.

– Gyorsan ki kell találnunk valamit – mondtam. – Van is egy jó ötletem, de ehhez mindenkinek segítenie kell.

– Halljuk hát! Bármiben segítünk – felelté kórusban a fán lévők.

Azzal elmondtam a tervet: Mivel a gerléknek már kikeltek a fiókáik a tojásból és el is költöztek a szülőktől, a fészküket kölcsönadják, amit aztán leeresztünk a vízre. Jó sok kötelet kötünk rá, amiket aztán a harkály, a baglyok és a gerlék el tudnak húzni egészen a kis fenyőfáig. Ott majd beszállnak a fészek-csónakba a fenyőn reszkető állatok és azután a madarak visszahúzzák a csónakot az Öreg Tölgyhöz.

– Nagyon jó terv! – dicsérték sokan.

– Nincs vesztegetni való időnk! Induljunk azonnal! – sürgette a többieket a harkály.

A mókusok óvatosan lehozták a galambok fészkét, majd rákötötték a pókok által szőtt köteleket. A madarak a csőrükbe fogták a kötelek végét és így húzták a kis csónakot a vízen.

– Remélem, hogy sikerrel járnak – gondoltam magamban, és a többiekkel együtt izgultam értük én is.

Nem telt bele túl sok idő és megláttuk, amint a harkály és társai húzzák visszafelé a fészket, mely tele volt futrinkákkal, pókokkal, hernyókkal, és még egy egér család is kuporgott benne.

– Úgy látszik, időben érkeztetek – fogadtuk őket. A megmenekült kis csapat hálálkodva fordult hozzánk. 

– Köszönjük szépen, hogy nem hagytatok ott bennünket. Megmentettétek az életünket – mondták.

– A katicának köszönjétek – felelte nekik egy picike hangya. – Az ő ötlete volt az egész.

Az egérkék körültáncoltak engem az egyik faágon, és nagyon boldogok voltak, hogy ép bőrrel úszták meg a kalandot. Másnapra elvonult az árvíz és a következő napon már lemászhattunk az Öreg Tölgyről.

Aznap az egér gyerekek a fa tövében játszottak és egy furcsa pálcikát találtak. Hasonlított egy rövid bothoz, de valahogy mégis más volt. Ahogy a köveket piszkálgatták vele, rájöttek, hogy a különös pálcika fekete nyomot hagy maga után. Egy keveset rajzolgattak még, s utána rögtön szóltak a szüleiknek, hogy micsoda kincset találtak. Egér Anyó úgy határozott, hogy engem illet meg a furcsa eszköz. Nekem túl nagynak és nehéznek bizonyult, hogy magammal vigyem, ezért csak egy emléket kaptam: ezzel a kis ceruzával rajzolták az egérkék a hátamra az első pettyemet, hogy mindig emlékezzek erre a nagy kalandra.

 

 

 

 Békamuzsika

Békalencse, békanyál,

Az ebihal de vidám.

Víz szélében ficánkol,

Ha gólyát lát, elájul.

 

Kicsi teste csupa szem,

Lába nincsen sehol sem,

Majd kinől az meglátod,

Béka leszel a nyáron!

 

A sok béka kuruttyol,

Várat épít iszapból.

Tavirózsa levelén

Daluk röpül, mint a szél.

 

Felfújják a torkukat,

Kieresztik hangjukat.

Esténként e szerenád

Víz felszínén tovaszáll.
 

 Mókus, harkály, őzgida

Mind ugyanezt dalolja.

Jókedvű erdei nép

Hangversenyről hazatér.

 

 

Koncert a tó közepén

Katica Apó fészkelődött egy kicsit levél párnáján, majd körbenézett. A kicsi bogárkák, hangyák, tücskök mozdulatlanul ültek mellette és lélegzetvisszafojtva várták, hogy a mese hogyan folytatódik.

– Szöcske Szabi, hoznál nekem egy csészényi harmatot? Eléggé kiszáradt a torkom – kérte az öreg katica.

A kis szöcske fürgén felugrott, felkapott egy gyöngyvirág kelyhecskét és megtöltötte hűvös harmatcseppekkel a közeli fűszálakról. Katica Apó belekortyolt és hátradőlt kényelmes helyén.

– Ó, ti is halljátok ezt a csodálatos zenét? – kérdezte az aprónéptől.

– Ezek a tücskök – felelte Pók Piri.

– Milyen szépen muzsikálnak – bólogatott Csiga Csabi.

– Úgy bizony – kapcsolódott bele a tereferébe Katica Apó. – De nem csak a tücskök tudnak ám ilyen szépen muzsikálni.

– Kikre gondolsz, Apóka? – kíváncsiskodtak a gyerekek.

– Mindjárt elmondom, jól figyeljetek – folytatta a katica izgalmas meséjét.

 

Egy meleg, nyári délelőtt a tó felé tartottam, hogy a parti nádasban hűsöljek egész nap. Hirtelen fülsértő rikácsolást hallottam, és amikor a hang irányába fordultam, megláttam egy szarkát, aki minden bizonnyal valamiféle kikiáltó vagy szócső lehetett, mert folyton ugyanazt ismételgette:

– Figyelem, figyelem! A békakoncert elmarad! Szíves elnézésüket kérjük! Elmarad a hangverseny! – recsegte.

– Jó napot, Szarka Uraság – szólítottam meg. – Meg tudnád mondani nekem, hogy miért nem hallhatjuk ezt a csodálatos békamuzsikát? – kérdeztem. – Ezidáig minden évben megrendezték a híres hangversenyt.

– Nem érek rá – mordult vissza türelmetlenül a szarka. – Fontos dolgom van. Mindenkinek szólnom kell, hogy ne készüljenek a koncertre – s azzal elviharzott.

A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, s elhatároztam, hogy bár jó nagy kitérő, de felkeresem a tó túlpartján lakó békákat, hogy választ kapjak a kérdésemre.

– Vajon mi történhetett?   - gondolkodtam repülés közben. – Biztosan valami nagy baj az oka, ha ezt a fontos hangversenyt lefújták. Na, majd csak elmondják a békák, hogy miért döntöttek így.

Nem is kellett sokáig repkednem, mert már messziről meghallottam a hangos kuruttyolást, így arrafelé vettem az irányt.

A békák éppen a szokásos napi próbájukat tartották. Kuruttyoló Kálmán, a karnagy, a béka zenekar vezetője volt. Bőszen lengette a karjait, egyik tappancsában egy vékony nádszálat tartott, úgy vezényelte a Kvartyogó Kórust. 

– Nem jó, nem jó! – ütögette meg a korhadó fatörzset, amelyre azért állt fel, hogy magasabb legyen és az összes zenész jól lássa.

– Itt egy kicsit bátrabban és hangosabban muzsikáljatok! – kérte a kórust.

Leszálltam melléjük, mire Kuruttyoló Kálmán meglátott és leintette az énekkart.

– Brekeke, kis katica. Mi járatban vagy minálunk? – kérdezte.

– Hallottam a hírvivő szarkától, hogy elhalasztottátok az éves nagy hangversenyeteket és annyira meglepett ez a hír, hogy kíváncsi voltam, mi az oka – feleltem.

Addigra körém gyűlt az egész Kvartyogó Kórus és a békák egymás szavába vágva igyekeztek elmondani, hogy mi történt. A nagy kuruttyolásból aztán végül kihámoztam, mi az a nagy baj, ami miatt a koncertet nem tudják megrendezni.

– A nagy árvíz az oka mindennek – összegezte Kuruttyoló Kálmán.

– Értem – fejeztem be a kérdezősködést.

A koncertet mindig a tó közepén lévő picike szigeten tartották. A békák ragaszkodtak ehhez a helyhez, mert itt volt a legjobb a muzsika hangzása, az akusztika, s ezért a zene messzire elhallatszott.

– Sehol máshol nem cseng ilyen szépen a hangunk – búslakodott Kálmán. – Egy szó, mint száz, csak a tó jöhet szóba. 

Az árvíz miatt megemelkedett a tó szintje és elárasztotta a kis szigetet. Ki sem látszott a víz alól. 

Gondolkodtam egy ideig, hogy mit lehetne kitalálni, hiszen egy ideig még biztosan nem lehet majd a szigetre lépni. Egyszer csak megakadt a szemem a tavirózsák hatalmas, szétterülő levelein.

– Épp jó lenne színpadnak és ráadásul ez is a vízen van! – gondolkoztam hangosan.

– Mit is mondtál, kis katica? – kérdezte Kuruttyoló Kálmán.

– A tavirózsa levele – feleltem. – Szerintem igazán megfelelő lenne nektek. Olyan, mint egy kis sziget, ráadásul több is van belőle.

– Hogy ez nekünk nem jutott az eszünkbe! – fogta a fejét a béka. – Köszönjük szépen a pompás ötletet. Megyek és szólok is a szarkának, hogy mégiscsak megtartjuk a nagy hangversenyt. Ti addig próbáljatok tovább – fordult a kórushoz Kuruttyoló uraság, majd belecsobbant a vízbe és átúszott a túlpartra, hogy elmondja a hírvivő szarkának a nagy újságot.

A békák szép sorban áttempóztak a tavirózsákhoz, majd miután kimásztak a vízből a levelekre, rázendítettek. Még egyszer elpróbálták a darabokat, és igen szépen szólt a hangjuk. A víz vitte a dallamot, mint a szél.

Lassan megtelt a tó partja a közönséggel, akik nagyon örültek, hogy mégis hallhatják a gyönyörű muzsikát.

Besötétedett és a tavirózsák felett megjelentek az aprócska szentjánosbogárkák, hogy kicsi lámpásaik fényével még meghittebbé varázsolják a helyet. Csodaszép volt a koncert, még sokáig beszéltek róla az állatok, akik hallották.

A békák nagyon hálásak voltak nekem, amiért ilyen leleményes ötlettel álltam elő, és ennek köszönhetően előadhatták a műsort. Egy vénséges vén békaanyó békalencséből és békanyálból sűrű, fekete színű gyógyfőzeteket készített a tó mélyén. Kuruttyoló Kálmán hozott ebből a kotyvalékból és hálából a hátamra rajzolta a második pettyemet.

 

 

Játszóka

Hess, hess, lepke

Szállj a fénybe,

Hozd el nekünk a napot,

Repülj a kezemre.

 

Hess, legyecske,

Szállj innen le,

Vigyed el a rossz időt,

Repülj el jó messze.

 

Hess, kis fecske,

Szállj felhőre,

Táncra kél a falevél,

Repülj napkeletre.

 

 

Erdőszéli játszótér

– Katica Apó! Amikor te még gyerek voltál, nektek is olyan szép nagy játszóteretek volt, mint nekünk? – kérdezte a picike Szitakötő Szonja a mesét befejező öreg katicától. 

Katica Apó kinyújtóztatta lábai, majd így szólt: – Sajnos, amikor én kicsi voltam, még nem játszhattam a hintákon és mászókákon, mint most ti, viszont a kedvenc játszótereteknek ismerem a történetét.

– Elmeséled nekünk, Apóka? – kérlelte Ganajtúró Guszti a katicát. 

– Légy szíves! Olyan kíváncsiak vagyunk! – ugrált izgatottan Szöcske Szabi.

– Hát persze, hogy elmesélem nektek, hiszen éppen ezen a történeten járt az eszem a minap, amikor az ükunokáimra vigyáztam a játszótéren. Figyeljetek – köszörülte meg a torkát az idős Katica Apó.

 

Egy napos délutánon vidáman repkedtem a mező felett, amikor egyszerre csak azt vettem észre, hogy körülöttem hirtelen sötétségbe burkolózott minden. 

– Ez meg hogy lehet? – lepődtem meg, de egyből világossá vált számomra, hogy berepültem az Árnyas Liget lombos fái közé.

– Ha már itt vagyok, egy kicsit megpihenek valamelyik fa ágán – gondoltam magamban és leszálltam.

Körülnéztem és vártam, hogy újból erőre kapjak. Ekkor nagy csoportosulást vettem észre éppen annak a fának a tövében, amelyikre letelepedtem. Nem sokáig kellett figyelnem és már ki is találtam, hogy mi folyik odalent: lakógyűlést tartottak az én fám tövében. Nagy volt a hangzavar és az összegyűltek láthatóan nem tudtak megegyezni valamilyen biztosan nagyon fontos kérdésben. Néhány ággal lejjebb repültem, hogy jobban halljam a karattyoló népséget.

Nem volt egyetértés és inkább csak kiabáltak egymással az ott lakók.

– A fiaitok minden áldott nap keresztülszaladnak a bölcsőinken! – kiabálta Pók Asszony a cincérek felé,

– A ti csemetéitek pedig a várunkon játszanak és megpiszkálják a tojásainkat – vágott vissza Pók Asszonynak egy hangya.

– És amikor a sok hangya gyermek átmasírozik az erdőn, csak úgy reng a föld alattuk – kiáltotta egy futrinka.

– Mit zavar ez titeket? – kérdezte Ganajtúró Uraság. – Sokkal veszélyesebb, hogy a csigák az ösvényen játszanak, s közben ott felejtik nyálkás nyomukat. Mi, akik sokat közlekedünk arra, folyton megcsúszunk és elesünk miattuk. Egyszer még valakinek komolyabb baja esik – mérgelődött.

És ez így folytatódott volna a végtelenségig, de kiszaladt a számon…

– Miért nem csináltok a gyerekeknek egy saját, elkerített játszóteret? – kérdeztem csengő hangon a magasból.

Hirtelen néma csend lett és minden addig veszekedő és egymást maró bogárka engem figyelt fent a faágon.

– Ha a csemetéiteknek lenne saját játszótere, nem zavarnának benneteket a lakóhelyeteken és ráadásul nekik is biztonságosabb játékaik lennének.

– Mondasz valamit – szólalt meg végül a szarvasbogár, aki az egész ülést vezette, bár nem nagy sikerrel, hiszen már egy ideje nem jutott szóhoz. – Mi lenne, ha kipróbálnánk a kis katica javaslatát? – fordult a lakókhoz, akik egyből összesúgtak.

– Próbáljuk meg, hátha sikerül – mondogatták többen is.

– Akkor munkára fel! – kiáltott a hatalmas szarvasbogár és elsőként indult meg az Árnyas Liget egyik kicsi tisztása felé. Az összegyűlt bogarak, csigák és más csúszó-mászók engedelmesen követték a szarvasbogarat hosszú, tömött sorokban. Én is utánuk indultam, hogy a kijelölt helyen meglepetést készítsünk az Árnyas Ligetben élő kis csemetéknek. 

– Először is, tisztítsuk meg ezt a mezőt, nehogy a gyerekek tüskébe lépjenek – irányított a szarvasbogár.

– A gödröket is töltsük fel – javasoltam –, nehogy valaki belelépjen egybe és kificamítsa a bokáját.

A ganajtúrók rögtön elkezdték hordani a földet, hogy egyenes legyen a talaj. Eközben a cincérek és futrinkák ügyes kis kerítést építettek a tisztás körül. A hangyák rövidre nyírták a füvet, majd a levágott fűből hatalmas halmot emeltek, hogy a gyerekek bátran ugrálhassanak a finom, puha fűkupacban.

– A tisztás egyik sarkában készítsünk focipályát a gyerekeknek – mondtam. Néhány pillangó gyorsan elrepült, majd nemsokára egy jó csomó virágporral tértek vissza, amivel aztán megszórták a focipálya vonalait. Addig a pókok szorgalmasan szőtték a hálót a kapukra, amiket a sáskák ácsoltak a focipálya két oldalára.

– Valami még hiányzik a focizáshoz – morfondíroztam. – Ó, hát persze – kaptam a fejemhez. – Még nincs labda. Ki tudna ebben segíteni? – fordultam a körülöttem állókhoz. 

Két ganajtúró bogár azonnal ajánlkozott és most kivételesen agyagos földből és fűszálakból gyúrták össze és görgették gömb alakúra a labdát.

Mindenki megtalálta azt a helyet, ahol a legtöbbet tudott segíteni a játszótér berendezésében. Öröm volt nézni, ahogy egymás mellett dolgoztak az addig egyfolytában veszekedő bogarak és más ott élők. Közös erővel fáradozott néhány tücsök és szöcske, hogy biztonságos mászókát építsenek. 

A csigák hatalmas csúszdát állítottak fel, mely egy elhagyatott, hatalmas üres csigaházból készült. A hinták elkészítése könnyű feladat volt a szarvasbogár és rokonsága számára, akik néhány erdei pók segítségét kérték a kötelek fonásához. A hangyák még homokozót is csináltak az egyik árnyékos csücsökben, hogy itt majd a legkisebbek is tudjanak játszani.

Miközben a játszótéren dolgozók az utolsó simításokat végezték, elrepültem és felkerestem hörcsög barátomat egy titkos megbízással. Utána gyorsan visszarepültem a tisztásra, nehogy lemaradjak a gyerekek meglepetéséről. Valaki már el is szaladt, hogy a délutáni alvásból ébredező aprótalpúakat egyenesen a játszótérre vezényelje. Már érkeztek is a gyerekek, és a szülők boldogan figyelték, ahogy kicsinyeik szája először tátva maradt a csodálkozástól, aztán nevetve megrohamozták a gyönyörű, új játszóteret, hogy önfeledt, vidám játékba kezdjenek.

Hörcsög Uraság is megérkezett és egy hatalmas tölgyfa levélre halmozta a pofazacskójában odahozott finomságokat: magokat, terméseket és hajtásokat. Így a kicsik még az uzsonnázni is tudtak a tisztáson. 

 

A hatalmas szarvasbogár hálásan keresett meg engem.

– Nem hiába mondják, hogy többet ésszel, mint erővel – szólt. – Kicsi katica, fogadd el ezt tőlünk emlékül – mondta, majd a szarvával egy pettyet rajzolt a hátamra.

Így került rá a harmadik petty a hátamra – fejezte a Katica Apó a történetet.

 

 

 

Virágcsokor

Hajnalka virága

Felkúszott a fára.

Méhecske szállt rá, a 

Katica alája.

 

Napraforgó szára,

Napnéző virága.

Aranysárgán várta,

Pillangó szállt rája.

 

Akácfa virága

Öltözött lilába.

Dongó körbe járta,

 Port hintett magára.

 

Szarkaláb és zsálya

Kelyhét nagyra tárta.

Bogárkák családja

Örömtáncát járta.

 

A rózsa hiába

Váratott magára.

Szirmait bezárta,

Senki nem találta.

 

Jó tanácsnak hála

Mező népe várta.

Okos katicának

pettyes lett a háta.

 

 

A gőgös vadrózsa

– Gyerekek, nem vagytok még álmosak? – kérdezte Katica Apó a körülötte ülő aprónéptől.

– Dehogy! Igazán nem! – kiáltották kórusban a gyerekek.

– Ugye nem hagyod abba a mesélést? – görbült le a szája az addig csendben, mozdulatlanul figyelő Sáska Sárinak.

– Persze, hogy folytatom a mesét, de előbb megtornásztatom a végtagjaimat egy kicsit, mert már nagyon elgémberedtek – nyugtatta meg a kicsit a katica, majd

kihúzta magát, kiegyenesítette vézna lábait és megköszörülte a torkát. 

– Kíváncsiak vagytok, hogyan kaptam a hátamra a negyedik pettyemet? – kérdezte.

– Igen! Igen! Meséld el nekünk! – kérlelték a csemeték a bölcs katicát.

– Halljátok hát, hogy járt a vadrózsa bokor! 

 

Verőfényes nyári reggel köszöntött a Selyem rét lakóira. A napsugarak átmelegítették a levegőt, a langyos szellő finoman ringatta a selymes fűszálakat és az illatos vadvirágokat. 

Én is a rét felé tartottam, hogy napfürdőzzek egy fűszál tetején, amikor keserves sírásra lettem figyelmes, mely a közeli bozót felől hallatszott. Kíváncsi lettem, hogy ki zokog ennyire, ezért arrafelé vettem az irányt. A rét szélén található sűrű bokrok tövében megláttam két pici méhecskét, amint nagy könnycseppeket hullattak megállás nélkül. 

Leszálltam melléjük és úgy megsajnáltam őket, hogy elhatároztam, segítek rajtuk. 

– Hát veletek meg mi történt pici zümik, hogy ilyen nagyon lógatjátok az orrotokat? – kérdeztem őket.

A méhecskék alig tudtak megszólalni, annyira el voltak keseredve.

– Kérdezd csak meg a káposztalepkéket, hogy miért sírunk ennyire – válaszolták könnyes szemmel.

Többet nem is tudtam kihúzni belőlük, mert azonnal folytatták a sírást. Jól körülnéztem és kicsit odébb meg is láttam néhány káposztalepkét, akik hasonlóan pityeregtek, mint a méhek.

– Biztos rájuk gondoltak – állapítottam meg magamban. – Ha már egyszer belekezdtem, megkérdezem őket is – gondoltam, majd odamásztam hozzájuk.

– Ne haragudjatok, kis lepkék – szólítottam meg őket. – Megmondanátok, hogy milyen nagy szörnyűség történt, ami miatt ennyire könnyeztek? – kérdeztem.

– Ha te azt tudnád, kis katica – felelték zokogva. – Kérdezd csak meg a dongókat, hogy miért sírunk ennyire – mondták, majd ők is tovább búslakodtak.

– Hát jó – mondtam magamban – azért én csak utánajárok ennek a dolognak. 

 

Ezzel nekiindultam, hogy megkeressem a dongókat. Nem kellett sokáig keresgélnem, mire megláttam a három dongó csemetét, akik egy szép szarkaláb virág tövében búslakodtak. Odarepültem hozzájuk és ezt mondtam:

– A méhecskék küldtek a káposztalepkékhez és ők hozzátok, hogy megtudjam, milyen nagy baj történt errefelé. Legyetek kedvesek és ne küldjetek el máshová a válaszért, mert már nagyon elfáradtam – mondtam nekik, s hátamat nekitámasztva egy pipacs szárának vártam a válaszukat.

– Kedves kis katica – felelt az egyik dongó-fiúcska. – Nem hiszem, hogy tudnál segíteni rajtunk, de azért ha már idáig eljöttél, elmondom neked, hogy mi történt. A Selyem rét túlfelén él egy kivételesen illatos vadrózsa bokor. Szirmai olyanok, mint egy-egy pihe-puha párna és virágpora, mint a legédesebb nektár. Azonban a rózsabokor valamiért mindenkinek megtiltotta, hogy leszálljon a virágaira és gyűjtsön a virágporából. Azt mondja, hogy ő egy különleges virág és nem méltó rá akárki, hogy a közelébe menjen. Mi is így jártunk – sírta el magát a kicsit dongó.

– Egyedül a hatalmas pávaszem lepkének engedte meg, hogy leszálljon a virágaira, merthogy ő egy gyönyörű, méltóságteljes pillangó – tette hozzá egy másik dongó.

– De miért tartja ilyen nagyra magát az a rózsabokor? – kérdeztem a dongóktól.

– Azért, mert elmondása szerint az ő rokonait az emberek kertbe ültetik, és azok bizony igen nemes növények. Még a házakba is beviszik őket, hogy szebb legyen tőlük minden – felelték. 

– Ugyan, ugyan, hát ez az a nagy baj – csóváltam a fejemet – Mondok én nektek valamit: egyszer jártam egy olyan kertben, ahol nemes, világszép rózsák helyett vadvirágok nőttek és az ott lakó kislány minden nap szedett belőlük egy nagy csokorral, hogy édesanyjának örömöt szerezzen.

– Nincs is szebb annál, mint amikor a tarka, ezer-színű vadvirágok finom illata keveredik egymással. Nézzetek csak körül! – mutattam a pityergő dongóknak. – Milyen sok illatos virág él ezen a csodás réten! Még csak messzire sem kell menni értük. Próbáljátok csak ki, hogy a nagyra vágyó vadrózsa helyett a rét tarka virágait látogatjátok meg! – tanácsoltam nekik.

Közben a méhecskék és a káposztalepkék is odasomfordáltak hozzánk, és végül mindannyian kicsi megvigasztalódva útra keltek, s egymás után szálltak rá a mezei virágok szirmaira, hogy megfürödjenek az illatos virágporban. Hamarosan már vidáman repkedtek körül engem – mosolyodott el Katica Apó.

– Köszönjük, kicsi katica! Ennél finomabb virágport még nem is kóstoltunk! – kiabáltak le a magasból.

Ekkor megjelent a nagy pávaszem lepke is. – Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte a káposztalepkéktől.

– Tudod, a vadrózsa nekünk megtiltotta, hogy virágport szedjünk a szirmairól, így mi itt a réten, a csodás illatú vadvirágokról hordjuk a port – válaszolták neki a káposztalepkék.

– Akkor hát ez az a varázslatos illat, ami idecsalogatott engem! – szólalt meg a pávaszem lepke. – Mit gondoltok, én is megfürödhetnék a mezei virágporban?

– A rét mindenkié – felelték neki a méhek.

Így történt, hogy a gőgös vadrózsa azon a napon magányosan illegette finom illatú szirmait a rét túloldalán, de még a pávaszem pillangó is messziről elkerülte őt. Furcsállotta is a dolgot egy ideig, aztán mivel másnap szintén nem volt egyetlen vendége sem, megkérdezett egy véletlenül arra kószáló hernyót, hogy nem találkozott-e véletlenül méhekkel, dongókkal vagy pillangókkal.

– Dehogyisnem! – kiáltotta a hernyó. – Hiszen a réti virágok csak úgy hajlongnak a sok zümmögő, repkedő látogató alatt. Azt mondják, hogy a vadvirágok poránál édesebbet még nem ízleltek – fűzte tovább a hernyó, majd ő is továbbállt.

– Ó, hát ezt csakis magamnak köszönhetem, amiért úgy fennhordtam az orromat – kapott észbe a vadrózsa. – Remélem, még tudok változtatni ezen – gondolta.

Jól megrázta magát, lehulló, illatos szirmait felkapta a szellő és elvitte egészen a vadvirágokon zümmögő, repkedő népséghez. Azok követve a szirmok útját, megjelentek a vadrózsa bokornál.

– Bocsássátok meg a viselkedésemet! Többé nem leszek ilyen gőgös senkivel sem, és bárki fürödhet kelyhemben, szórhatja poromat – fogadkozott a vadrózsa.

– Megbocsátunk, hiszen ez jó lecke volt neked – felelték a méhecskék, dongók és lepkék kórusban, s rögtön felrepültek a rózsa illatozó virágaira, hogy lássa: tényleg nem haragszanak rá.

Miután szent lett a béke, a méhkirálynő kézen fogott engem és a közeli patak partján megbújó liliom alá vezetett. Az illatos virág lehajtotta fejét és egy fekete cseppet könnyezett rá a hátamra. Ez volt a zümik hálája és a negyedik pettyem története.

 

 

 

Hal-nóta

Tó fenekén úszik a ponty,

Kagyló lapul, rejti homok.

Víz szélén nád, mellette sás,

Kis katica arra leszállt. (kit-kat)

 

Tó tükrén szép hullám-fodor,

Hal pikkelyén fény villogott.

Ponty király szólt: „Alattvalók!”

S mindenki egy pikkelyt kidob. (hop-pá)

 

 

Egérlakodalom

– Megigazítanád a hátam mögött a levélpárnát? – kérte Katica Apó Tücsök Timikétől. – Már nagyon fájnak a csontjaim, de hát az én koromban ez természetes – sóhajtott nagyot az öreg katica, de rögtön rámosolygott a gyerekekre, mert nem szeretett panaszkodni.

– Hát persze, Apóka! – ugrott fel kicsi tücsök. – Nagyon szívesen. De ugye tudod még folytatni a mesét, mert nagyon izgalmasak a történeteid! – kérte Tücsök Timike.

– Szépen kérünk, mesélj még nekünk, Katica Apóka! – kérlelte a többi gyermek is.  

– Nektek aztán mindig szívesen mesélek – válaszolta a katica. – Hol is tartottam?

Egymás szavába vágva kiáltották a gyerekek:

– Négy pettyed már van, Apóka! Most jön az ötödik! Azt hogyan kaptad? 

– Ó, hát persze – bólintott az idős katica. – Ez igazán érdekes kaland volt – kezdett bele a mesébe.

 

Egyik kedvenc helyem az előző történetekből ismert tavacska partján lévő nádas volt. A nádszálak szépen hajladoztak a tó felől érkező hűs szellőben és magasra nőtt csúcsukról csodálatos kilátás nyílt a környékre.

Így történt, hogy egyik nap, amikor éppen másztam felfelé egy nádszálon, észrevettem a tövében egy egérkét, aki nagyon szomorúnak látszott. Mivel éppen semmi fontos dolgom nem akadt, lemásztam hozzá és megszólítottam.

– Kisegér, miért lógatod az orrodat itt egymagadban? A többi egér ilyenkor szorgosan gyűjtögeti a hajlékony nádszálakat, hogy erős fészket építsenek leendő családjuknak. Neked merre van a családod? – kérdeztem az egérkétől.

– Tudom én azt – könnyezett Egér Elek. – Könnyű annak, akinek van szíve választottja és segít neki lakóhelyet építeni – búslakodott.

– Hát te még nem találtad meg a menyasszonyodat? – csodálkoztam.

– Megtaláltam, megtaláltam – jött a válasz, de úgy óvják, féltik a kis egérlányt a szülei, hogy attól félek, sohasem kelhetünk egybe – magyarázta Egér Elek.

– Nekem ugyan van még tíz testvérem – folytatta – és ez nálunk, egereknél általános nagy család, de Egér Eszterkének, mert így hívják azt a kedves kis egérlányt, nincsen egy fia testvérkéje sem. Egyedül jött a világra, ezért a szülei úgy féltik, hogy nem akarják őt akárkihez hozzáadni – szomorkodott.

– És milyen vőlegény lenne szerintük megfelelő? – kíváncsiskodtam tovább.

Erre aztán sírva fakadt a kisegér, csak úgy potyogtak a könnyei. Alig tudta folytatni a mondandóját, végül azért sikerült kihámoznom a lényeget.

– Egér Eszterke családja nagyon tehetős, mindig tele van az éléskamrájuk és sohasem fekszenek le üres, korgó gyomorral. Ezért a lánykérést csak úgy tehetem meg, 

Gondolkoztam egy ideig, aztán így szóltam:

– Egyet se búsulj, kisegér. Majd én segítek neked, hogy megleld a boldogságodat és elnyerd az egérkisasszony kezét.

– Kedves vagy, kicsi katica – mosolygott bánatosan Egér Elek -, de hogyan tudnál rajtam segíteni?

– Az csak legyen az én dolgom – válaszoltam. – Neked pedig annyi a feladatod, hogy pontban délre meghívod a vendégeket az eljegyzési lakomára. Most menjünk a dolgunkra – mondtam, és azzal elrepültem.

Első utam a tó partjára vezetett, mert támadt egy jó ötletem. A nap fénye aranyosra festette a kis hullámfodrokat a víz felszínén, néhány apró buborék pedig arról árulkodott, hogy a tóban élő pontyok a mélybe pihennek. Tettem egy rövid repülést a víz fölött, s ahogy a halak meglátták árnyékomat, egyikük rögtön a felszínre jött.

– Kedves Ponty Úr! - szólítottam meg. – Egy barátomnak jól jönne egy kis szívesség. Segítenétek rajta? – s elmeséltem Egér Elek történetét.

A ponty figyelmesen hallgatott – merthogy ők csak tátogni tudnak -, majd elmerült a habok közé. Hamarosan csillogó kavicseső hullott a partra, vagyis dehogy kavicsok: csillogó halpikkelyek voltak, melyeken a napfény ezüstösen játszott.

– Épp megfelelő - gondoltam. – Csodálatos tányér lesz belőlük a menyegzőn.

Hálásan megköszöntem a pontyoknak a segítséget, majd megszólítottam pár arra járó hangyát és nekik is elmeséltem a kisegér szomorú történetét. A hangyák gyorsan elfutottak termeszvárukhoz, hogy segítséget hozzanak, s olyan sokan tértek onnan vissza, hogy az ösvények csak úgy feketéllettek tőlük. Felkapták a halpikkelyeket és elmasíroztak velük.

Egér Eszterke családja a mezőn lakott. Oda tartottak a hangyák, Egér Elek pedig már ott volt, s javában dolgozott az előkészületeken. Népes családja egy nagy körben rövidre lerágta a magas füvet, majd elhordta a fűszálakat, hogy ne legyenek útban. Ezután szépen megterítettek az így kialakított részen. Minden vendégnek jutott egy pikkely-tányér és egy makk-kupa, amit az egerek a közeli erdőben gyűjtöttek.

Amint a mező felé tartottam, észrevettem néhány kis verebet és elmeséltem nekik is Egér Elek történetét. A kicsi madárkák nagyon szerettek volna segíteni neki, ezért nyomban felrepültek és elindultak élelemért.

Hamarosan én is odaértem a gyönyörűen megterített mezőre és mit láttak szemeim?! Madarak serege hordta a rengeteg termést és gyümölcsöt a tálakra. Pockok és mókusok futkároztak búzaszemekkel, mogyoróval és zsenge hajtásokkal. Pókok hordták szőrös hátukon a harmatcseppeket a kupákba, méhecskék szórták körös-körül a virágport, melynek illata csak úgy áradt a levegőben és már messziről lehetett érezni. A gyülekező vendégsereg nem is téveszthette ez az irányt. Élükön haladt Egér Eszterke az édesapjával, akinek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Azon nyomban meg is tartották az esküvőt, és Egér Elek hálásan köszönte meg nekem a segítséget.

– Ugyan, szóra sem érdemes – mondtam neki. – De egy valamit jól jegyezz meg, kisegér: aki mer, az nyer. 

Egér Elek ükpapája, aki nagyon jól ismerte a gyógynövényeket, olyan fekete festéket kevert, amivel az egér-pár a már meglévő pettyeim mellé ajándékba megrajzolta az ötödiket is. 

 

 

Tüskeböki

 Susog már az őszi szél,

Kis sünike keresgél.

Hátára hullt falevél

Jelzi neki: jön a tél.

 

Tölgyfa mellett elsiet,

Apró lábain tipeg.

Néhány tüskét elhullajt,

Majd kinő az maholnap.

 

Az avarban motoszkál,

Pár kis falatot talál.

Csúszó-mászó gilisztát,

Elsurranó bogárkát.

 

Megtölti a pocakját,

Felkeresi a vackát.

Mély álomba így merül,

Tavaszig elszenderül.

 

 

A csapda

– Katica Apó, te honnan tudsz ennyi mindent a világról? – kérdezte Lepke Lili a kicsit már fáradt öreg katicától.

– Aki ennyi ideje él itt, mint én, az könnyedén feltalálja magát bárhol – válaszolt nevetve az Apóka. – Majd egyszer ti is felnőttek lesztek és rájöttök, hogy nem is olyan nehéz dolog ez.

– Olyan jó lenne, ha annyi mindent láthatnék, mint te, Katica Apó – álmodozott föld alatti járatából kukucskálva Giliszta Geri.

– Hát az sajnos biztosan nem lehetséges - ugratta Szöcske Szabi -, hiszen ti giliszták, többnyire a föld alatt éltek és keveset vagytok a felszínen.

– Ez bizony igaz – ismerte el a kis giliszta lógó orral.

– Egyet se bánkódj – vigasztalta meg Katica Apó. – Inkább tekeredj ide mellém, és mesélek nektek tovább.

 

Hosszú, kanyargó sor állt Cincér Doktor rendelője előtt. A különös amellett, hogy milyen sokan vártak a sorukra, az volt, hogy mindegyik „betegnek” vagy a lábán, vagy a karján, vagy pedig a fején látszódott sérülés. Egy kis hangyának eltörött a lába, az egérke meg kificamította a bokáját, a ganajtúró fején hatalmas púp éktelenkedett. Szegénykék türelmesen vártak a doktorra, hogy megvizsgálhassa őket. 

Cincér Doktornak bőven akadt munkája. Amint az egyik pácienssel végzett, már ott is volt a következő, és úgy tűnt, hogy nem akarnak elfogyni a betegek. A sérültek egyesével jöttek ki a rendelőből, kinek a fején, kinek a derekán látszódott kötözés, s néhányan mankóval hagyták el a helyet.

A legrosszabb állapotban egy futrinka volt, aki úgy beütötte a kobakját, hogy forgott vele a világ. Már majdnem összeesett szegényke, mire észrevettem a tántorgó bogárkát.

– Gyorsan, hozzatok neki vizet! – kiáltottam, de észrevettem, hogy egyedül én vagyok gyors mozgásra képes, így besiettem a rendelőbe és ott kértem egy kis vizet a szédülő futrinkának.

– De hát mi történt veletek? – kérdeztem a várakozóktól. – Ennyi beteg még sohasem várt az ügyes Cincér Doktorra!

– Valaki csapdát állított nekünk!

– Lezárták a legforgalmasabb ösvényünket! – kiáltották kórusban a bogárkák.

– Ezentúl meg kell kerülnünk az óriási tölgyfát, ha el szeretnénk jutni a patakhoz – szomorkodott egy giliszta, akinek a testét több helyen is kötés borította.

– Valaki kiásott egy darabot az útból és elvitte azt!

– Ez roppant különös – mondtam. – Ki tudná megmutatni nekem azt a helyet?

Azonnal elcsendesedett a betegek népes tábora.

– Biztosan oda akarsz menni, kicsi katica? – kérdezték ijedten.

– Ha valami megoldást szeretnénk találni arra, hogy a Nagy Ösvény újra járható legyen, akkor muszáj kitalálni valami okosat. Ahhoz viszont meg kell tudni, hogy mi is történt ott! – mondtam határozottan.

– Majd én odavezetlek – ajánlkozott egy csiga, akinek bár a háza be volt horpadva, egyéb baja nem esett, így szokatlan módon még ő tudott a leggyorsabban menni.

Nem volt túl messze az a hely, ahol a baleset érte az arra járókat. A Nagy Ösvény közepén egy hatalmas lyuk tátongott. A lehullott falevelek miatt már csak akkor vette észre az, aki elhaladt az ösvényen, amikor egyik pillanatról a másikra eltűnt az üregben. Egy szarvasbogár és egy tücsök az óriási lyuk mellett állva figyelmeztette a közeledőket a veszélyre.

– Nahát! – csodálkoztam. – Ez nem lehet csapda. Biztosan van valami más magyarázat, hogyan került ide ez az üreg.

Ebben a pillanatban megmozdult a föld a lábam alatt és elkezdtem emelkedni az ég felé. Ijedtemben meg sem tudtam mozdulni, és mire észbe kaptam, egy vakond kukkantott ki prüszkölve a földkupacból. 

– Hű! – tüsszögött a vakond. – Végre friss levegő! Egész reggel ástam, hogy ide jussak!

– De hát neked hatalmas palotád van a föld alatt – csodálkoztunk mindannyian.

– Igen, viszont az éjjel hatalmas zápor volt errefelé és egy helyen beomolhatott a járatom, mert éreztem, hogy egyre fogy a friss levegőm – magyarázta 

a vakond. 

– Hát ez az! – kiáltottam fel. –Akkor megvan a magyarázat a nagy lyuk keletkezésére. Vakond Úr alagútja pont a Nagy Ösvény alatt futott, és egy helyen, ahol a földréteg vékonyabb volt és nem bírta a lezúduló hatalmas vízmennyiséget, beomlott. A helyén pedig ott maradt ez az üreg.

– Akkor most a megoldáson kell gondolkodni – mondta a szarvasbogár -, hogy más már ne essen bele ebbe a lyukba.

– Tegyünk ki táblákat, amik figyelmeztetik az erre járókat – javasolta egy hernyó.

– Talán inkább küldjünk szét figyelmeztető üzeneteket mindenfelé – tanácsolta egy épp arra tévedt pillangó.

– Nem biztos, hogy jó ötlet – vélekedett egy krumplibogár. – Elképzelhető, hogy valakit elkerül az üzenet és újra megtörténik a baj.

– Igazad van – állapította meg egy dongó.

– Körbe kellene keríteni a lyukat, hogy senki se essen bele többé – szólt közbe egy szöcske.

– Viszont este, amikor sötét van, azt sem veszi észre az arra járó – mondta egy nagy varangyos béka.

– Így van – tettem hozzá -, és bár nagyon jó ötleteitek voltak, talán nekem van egy még hatásosabb tervem.

– Halljuk! Halljuk! Mondjad gyorsan! – sürgettek többen is.

– Olyan dologgal kellene körbe keríteni a lyukat, ami látszik a sötétben is, és ez pedig a sünök elhullajtott tüskéje. Fehér végüket bizony észreveszi mindenki még akkor is, ha lemegy a nap. A leásott tüskék között köteleket feszítünk ki és így majd biztonságos lesz a környék.

– Nagyon jó ötlet! Okos vagy, kicsi katica! – ujjongtak a körülöttem állók.

– Gyorsan kutassuk át az erdőt! Az avarban biztosan találunk süni-tüskéket, hiszen mindegyikük veszít el a tüskékből, hogy aztán újakat növeszthessen helyettük – fordultam a körém gyűlő állatokhoz.

Az egerek, cickányok és pockok azonnal eltűntek az erdőben, hogy összegyűjtsék az elhullajtott tüskéket.

– Addig is hívjuk ide a közelben élő pókokat, hogy a köteleket elkészítsék! – mondtam.

Nem telt el túl sok idő és már mindenki azon dolgozott, hogy a hatalmas üreget körbekerítsük. Az összes bogár, pók, csiga, giliszta egymást segítette és csak a közös cél érdekelte őket. Hamarosan a tüskék körbevették a lyukat, fehér végük pedig szinte világított, és már messziről jelezte a veszélyt. Pókok serege szőtte köréjük a hálót, hogy biztonságos legyen az út, és még egy apró hangyácska se tudjon a tüskék között beleesni a gödörbe. Amikor készen lett a népes csapat, nagyon elégedettek voltak az eredménnyel. 

– Milyen biztonságos lett!

– Nem is volt olyan nehéz, igaz? Milyen szépen dolgoztunk!

– Kicsi katica, ezt mind neked köszönhető. Honnan tudsz ennyi mindent?

– Csak annyit mondanék – feleltem -, hogy érdemes nyitott szemmel járni a világban. Elköszöntem és továbbálltam.

Ahogy a Nagy Ösvény felett repültem, az járt az eszemben, hogy milyen szépen összefogtak az erdő lakói a közös ügy érdekében. Cincér Doktor emlékül a hátamra festett egy pettyet csodaszerei segítségével, hogy mindig emlékezzek erre a kalandos napra. Így kaptam meg segítségemért cserébe a hatodik pettyemet.

 

 

A teknős

 Lassan cammog Teknős Béla,

A hátán megy a páncélja.

Hűvös víznek úgy örül,

Habok közé elmerül.

 

Napos parton sütkérezik

Azután a tóban úszik.

Béka népség menekül,

Árnyéka rájuk vetül.

 

 

 

A tavi szörny

Katica Apó elnyomott egy ásítást. Nagyon fáradt volt már szegény.

– Itt azonban nem hagyhatom abba a mesét, mert már csak az utolsó pettyem története hiányzik – gondolta.

A kicsiknek esze ágában sem volt még aludni menni, hiszen ők is tudták, hogy lesz még folytatás, és borzasztóan kíváncsiak voltak, hogy mi lesz a mese vége.

Így hát Katica Apó beletörődött a sorsába és nekifogott, hogy befejezze izgalmas történetét.

– Na, gyerekek – mondta, – aztán nehogy rosszat álmodjatok éjszaka.

– Ugyan, Apóka! Nem vagyunk mi ijedősek – húzta ki magát Szöcske Szabi.

Az icipici Hangya Helga viszont odaszaladt Katica Apó lábához, és olyan szorosan ült le mellé, hogy szinte átkarolta az öreg katica lábát.

Az Apóka megvárta, hogy elüljön a zizegés és elcsendesedjenek a csemeték, majd mesélni kezdett.

 

Egy nap éppen a tó mellett haladtam el, amikor ismét meghallottam a hírvivő szarka repedtfazék hangját. 

– Fürdeni tilos! A vízbe menni nem szabad! – kiáltozta.

– Vajon mi történhetett már megint? – morfondíroztam magamban és természetesen a tó felé vettem az irányt.

A parton nagy tömeg állt és mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát egy irányba. 

– Megmondaná valaki, hogy mi történt? – kérdeztem.

A mellettem álló rózsabogár izgalmában egyik lábáról a másikra állt.

– Hát azt nem pontosan tudom, hogy mi a baj – fészkelődött -, de az biztos, hogy a tavat már néhány napja lezárták és a vízipókok szigorúan figyelnek, hogy oda senki se menjen – mutatott abba az irányba, amerre a többiek is nézelődtek.

Mivel nagyon picike és alacsony vagyok, semmit sem láttam. Megköszöntem a választ és közelebb repültem ahhoz a bizonyos helyhez.

A parton álló „közönség” hangosan tárgyalta a látnivalót, és most már én is észrevettem, hogy mi az érdeklődés tárgya. A tó szélén, a sekély vízből kilátszódott egy…

– Szörnyeteg! – kiáltotta valaki a parton nézelődő tömegből.

– Egy óriási mumus! – tette hozzá egy másik hang.

– Ez egy bestia! – hangzott a hátam mögül.

– Egy páncél – fejeztem be a mondatomat.

– Hogyan?! – nézett rám hirtelen mindenki.

– Miféle páncél? Ugyan, dehogy! Hiszen már napok óta lesben áll és onnan figyel bennünket! – záporoztak felém a megjegyzések.

– Igen, hát éppen ez az – feleltem. – Már napok óta ugyanabban a helyzetben látjátok. Emiatt biztosak lehettek benne, hogy nincs ott élőlény, hiszen azóta, hogy ide vetődött, meg sem mozdult! – magyaráztam tovább.

– Azért nem árt az óvatosság! – mondta egy nyuszi.

– Bizony ám. Még az is lehet, hogy tévedünk – tette hozzá egy veréb.

– Hogyan nyugodhatnánk meg végre, hogy nem fog bennünket és a kicsinyeinket bántani? – aggodalmaskodott egy vadkacsa.

 – Talán nézzük meg közelebbről – vetettem fel az ötletet a parton álló izgatott népségnek.

– De ki lenne olyan bátor, hogy a közelébe menjen? – kérdezték többen is.

– Ne aggódjatok, biztosan akad majd néhány önként jelentkező. Én leszek az első! – léptem előre és megindultam az óriási szörny felé.

A szemem sarkából láttam, hogy tétovázva ugyan, de egyre több kis állat lép ki a tömegből, és egymást bátorítva lépeget a part felé.

– Nagyon jó. Éppen elegen leszünk – gondoltam.

Amikor a hatalmas valami közelébe értem, megvártam a kis csapatot. 

– Hát itt is vagyunk – fordultam feléjük. Gyertek és készítsük el a nagy tervet!

Kicsit ijedten néztek fel az általuk szörnynek gondolt dologra, de azért igyekeztek hősies arcot vágni és nem mutatni a félelmüket.

– Nagyon bátrak vagytok – dicsértem meg őket, hogy kevésbé reszkessenek.

– Mi a terved, kis katica? – kérdezte tőlem a bátor csapat egyik tagja, egy nádirigó.

– Mindenkire nagy szükség lesz, de először is téged kérlek meg arra, hogy szólj a többi nádirigónak is – válaszoltam. – Kössetek olyan erős és hosszú köteleket a nádból, amilyeneket csak tudtok.

– És nekünk mi lesz a dolgunk? - kíváncsiskodott egy hód a kis társaságból.

– Te is fontos feladatot kapsz – feleltem neki. Szólj a többi hódnak és hozzatok ide néhány ágat, amikből majd görgőt kell készíteni a vontatáshoz, ugyanis kihúzzuk a szörnyet a partra! – nevettem.

A hód nem kérdezett semmit, csak eliszkolt, hogy teljesítse feladatát. A többi kis állat elég riadtan nézett, de megnyugtattam őket, hogy nem lesz semmi baj.

– Jól van, neked hiszünk, kicsi katica – mondták. – Ha te nem félsz, pedig te vagy közöttünk a legkisebb, akkor nekünk sem kell félnünk.

Időközben a hód csapat megérkezett a kért rönkökkel és a nádirigók is visszatértek a fonatokkal.

– Most kössük hozzá a köteleket a páncélhoz! – szóltam a bátor kis társasághoz, s hogy lelket öntsek beléjük, felrepültem a szörnyeteg hátára és onnan bíztattam őket tovább.

Végre minden kötél és csomó a helyére került, és a hódok lefektették a rönköket a partra.

– Te jó ég! – kiáltotta az ijedős nyuszika. – Megmozdult! Meneküljetek!

Persze a kis csapat egyből otthagyott csapot-papot és futni kezdtek, mint akiket kergetnek.

– Ne féljetek! – kiáltoztam utánuk. – Csak a hullámok emelgetik ezt a nagy valamit, látjátok?

Erre azért megfordultak szegények, majd miután megbizonyosodtak arról, hogy igazat beszélek, visszatértek, hogy befejezzék a munkát.

– Még szerencse is, hogy jött néhány hullám, mert így még a víz is segít nekünk megemelni ezt a nehéz monstrumot – nyugtattam őket.

– Akkor húzzuk! – kiáltotta a felbátorodott nyuszika.

– Húzd meg! Húzd meg! – vertem nekik az ütemet, mert az én kicsi erőmmel nem voltam nagy segítség.

Az óriási páncél nagy nehezen igazából megmozdult, és rácsúszott az első oda készített farönkre. Innen már gyerekjáték volt az egész, és nemsokára a hatalmas 

teknőspáncél ott hevert a szárazföldön. Mindenki szájtátva nézte, hogy milyen óriási szörnyeteget vonszolt ki a kis mentőcsapat a partra.

– Ez lehetett a tó réme – mondta cérnavékony hangján egy kisegér.

– Igazad volt, kis katica. Ez tényleg egy óriási teknős páncél – mondták többen is.

– De hol lehet a lakója? – kérdezte ijedten egy mókuska. 

– Bizonyára elköltözött – mondták neki gyorsan többen is, hogy nehogy elsírja magát.

Abban pedig mindannyian egyetértettünk, hogy jobb, hogy már máshol van ez az óriási mocsári teknős.

Így történt, hogy a megtalált hatalmas páncél ott maradt kint a parton figyelmeztetésül az aprónépnek, hogy egyedül sohase menjenek be a vízbe.

Nekem pedig emlékül egy fekete kaviccsal még egy pettyet rajzoltak a hátamra. Így kaptam meg bátorságomért a hetedik pettyemet – mutatott a hátára az Apóka.

 

 

Katica Apó kimerülten hátradőlt székében. Szegény úgy elfáradt a nagy mesélésben, hogy már arra sem maradt ereje, hogy igyon egy kortyot a csészéjéből.

A csemeték még a mese hatása alatt voltak és beszélgettek.

– De jó is lehetett Katica Apónak, hogy ilyen izgalmas kalandokat élhetett át – lelkendeztek a gyerekek.

– És milyen bátor volt – tapsikolt Pók Piri az összes lábával.

– Sokat tanulhatnánk tőle mindannyian – mondta Ganajtúró Guszti.

– Vajon miért csak hét pettyet kapott az Apóka a hátára? – morfondírozott Sáska Sára.

– Kérdezzük meg tőle! – javasolta Csiga Csabi.

Az addig vidáman tereferélő gyerekek Katica Apóhoz fordultak, de választ már nem kaphattak, mert az idős katica közben elaludt.

 

-vége-