HOL A VÁROSBAN, 2. tündéri verskaland Brunszkó László illusztrációival

HOL A VÁROSBAN, 2. tündéri verskaland Brunszkó László illusztrációival.

ELŐSZÓ,

amelyben először szólal meg NEMSZÓLTAM

„Hahó, kelj fel, ne aludj már!” – ébredt HOL a lányhangra. –
„Amikor te megérkeztél, rám esett egy száraz fa.”
A kis tündér azt motyogta: „Egy nyitva egy márhivó...”
Van az úgy, hogy beszéd előtt kicsit azért várni jó.

Kinyitotta mindkét szemét, felült, aztán szétnézett:
látott benn egy sötét szempárt, odakint nagy kékséget.
„Ez nem erdő...” – mondta halkan. – „Azt hiszem, én elvesztem...
És te ki vagy, és mit csinálsz ebben a szép jelmezben?”

Sötétbarna volt a bőre, mint kávé a presszóban,
és fekete mindkét szeme: „Ez a ruhám... NEMSZÓLTAM.”
„Csinos ruha, ne haragudj. Azt tudom csak, HOL vagyok…
Úgy érzem, hogy néhány napom ellopták a tolvajok...

Mi a neved? Én HOL vagyok, de ezt egyszer már mondtam.”
„NEMSZÓLTAM, és mind a ketten itt vagyunk a városban.”
„HOL vagyok én, tündértanonc… Mi az, hogy te nem szóltál?
Azt hiszem, hogy nem ártana hozzád egy jó zsebszótár...”

A lány erre jó nagyot nyelt – derekán egy taftszoknya –,
kimérten és nagyon lassan a tündérnek azt mondta:
„Az a nevem, hogy NEMSZÓLTAM. Értem azt, hogy te vagy HOL.
Boszi vagyok, beszorultam, és ez kicsit lehangol…”

A tündérfi odaugrott, felkapta a husángot:
"Ne haragudj, te itt szenvedsz, én meg csak úgy dumálok…
Varázslatért indultam el, hogy a vizsgát letegyem,
hanyatt estem a tisztáson, és púp nőtt a fejemen.”

Szót ejtett az állatokról, a csínyekről hallgatott,
megemlített fát és bokrot, fűszálakon harmatot.
„A városban is van ilyen, de mindenből kevesebb,
és ezért a legtöbb ember állandóan kesereg.”

A tündérke ámult-bámult: „Emberről már hallottam…
Nem túlzás, hogy nem kedvelem; hátul van a rangsorban.”
„Olyanok ők majdnem, mint mi: fej, nyak, törzs és végtagok,
de legalább nyolc és félszer nagyobbak, mint én vagyok.”

Akkora volt, mint két alma – egymáson két jonatán,
saját szemmel nem is látott eddig tündért soha tán.
HOL sem volt ám nagyobbacska, talán csak egy centivel.
„Megnézném én ezt a várost! Köszönöm, ha elviszel.”

Felmentek a pincelépcsőn, kiléptek az utcára
– nem is rendes utca volt az, hanem csak egy utcácska.
Tátott szájjal forgolódott HOL a tűző napfényben:
„Nem ez lesz a kedvenc helyem, egyelőre azt érzem…”

(A mese folytatása a mesekönyvben olvasható: https://jokonyvek.hu/holavarosban)