Jégen járó Jupiter

Jégen járó Jupiter.

Álomsziget sűrűjébe

Érkezik a kis Manó,

Kinek szemén álompor ül,

S szenderíti altató.

Édesanyja halkan súgja

„Aludj el hát, Kedvesem!”

Dúdolgat, majd simogatja

Csemetéjét csendesen.

Álomsziget sűrűjében

Minden szép, oly gyönyörű,

Szivárványszín fémhúrokon

Énekel a hegedű.

Eldugott kis zegek-zugok,

Nagy kalandok hívogatják,

S furcsa dolgot tárnak fel

A mosolygó, susogó fák.

Piciny falak, piciny ajtó,

Rajta láthatatlan lakat,

Sok-sok moha, sok-sok zuzmó

Hamar benőtte a falat.

A falon túl minden csendes,

Nem látni se bogarat, legyet,

Egyet látni a túloldalon,

A mohás, zuzmós Lábujjhegyet.

Hegy tetején kicsiny kastély,

Körben havas tómeder,

Ott lakik a híres-neves

Jégen járó Jupiter.

De a kicsiny kerek kastély

Nem oly boldog, oly vidám,

Inkább úgymond hideg, rideg,

Fagyos lelkű, úgy bíz ám.

Jupiter is morcos, komor,

Hiába oly híres-neves,

Szíve, mint a föld, min tapos,

Borzongató, havas, jeges.

Egy barátja van csak ott,

A kastélyban, mit fed a hó,

A hóember egy csíkos sállal,

Nem más, mint a kis Hahó.

Történt egyszer, nem is régen,

Üde nyári reggelen,

Jupiter, a jégen járó

Zajra kelt fel hirtelen.

Kiáltott is hangosan hát

„Gyere gyorsan, most, Hahó!

Hozd a szánkót, korcsolyát, hisz

Hull kint a friss, fehér hó!”

Érthető a nagy izgalom,

Ritka ám az ilyen eset,

Hisz a hó a Lábujjhegyen

Mindig csak éjszaka esett.

S Jupiter, a fagyos lelkű

Egyet szeret igazán,

Ha friss hó ül a levéltelen

Öreg, kopasz almafán.

Hogyha hó hull kobakjára

Felhőkből az égen,

S együtt játszhat Hahóval

A jeges játszótéren.

Mindeközben a szomszédban,

A kastélytól távol

Hőség tombol, igazán,

A vidék szinte lángol.

Fidó, Benő, s Mandula

A három apró gyermek

Lélegzetet visszafojtva,

Ámulva figyelnek.

Szeretnének hógolyózni,

Egymás ellen győzni,

Kacagva a hűvös jégen

Vígan kergetőzni.

Jupiter is észrevette

A három kis leskelődőt,

Halkan, csendben, sutyorogva

Eképpen zsörtölődött.

„Ejnye-bejnye, irgum-burgum,

Hát ki hallott már ilyet?

Nyugodtan a kertemben már

Hógolyózni sem lehet?

Induljatok haza mind,

Amíg szépen mondom,

S míg a jó kedveteket

Végleg el nem rontom!”

Szaladt is hát három hősünk

Haza, de nyílegyenest,

Irigyelte volna őket

Két róka és három nyest.

Összedugták mind fejüket,

Dolgozott a kis kobak,

Hogy tikkasztó hőségükből

Hogy csináljanak havat?

„Kellene egy hűtőszekrény!”

Lelkendezett Benő,

De tudjuk mind, hogy ez az ötlet

Nem túl egetverő.

„Altassuk el a Nagy Napot!”

Folytatta így Fidó,

„Hogyha alszik, csak nem süthet,

S eshet egy kis hó.”

A képtelen bohóságot

Mandula is megunta már,

Hirtelen csak ennyit kiált

„Ennyi volt az ötletbazár!

Mivel a hó nem marad meg

Álomsziget földjén,

Jupiterünk szívét fel kell

Olvasztani fürgén.

Iparkodjunk is hát gyorsan,

Lássunk neki izibe,

Úgy kell egy kis meglepi, mint

Borsó rizi-bizibe.”

Nem kell ide nagy tudomány,

Cukrászsapkát most elő,

Süteményt süt máris Fidó,

Mandula s a kis Benő.

Tojás törik, liszt repül,

Hullik szerteszét,

Jól kitesznek magukért,

Hisz komoly most a tét.

Elkészül a mestermű,

A habos sütemény,

S útnak indul Jupiterhez

A három kislegény.

A kis kastély ajtaján

Félve kopognak,

S feltűnik az ablakban

Egy morcos kis kobak.

Mikor ajtót nyit Jupiter

Háborgó haraggal,

Orra alá dugják, lám,

A süteményt a habbal.

Morcos Jupiterünk szeme

Menten könnybe lábad,

S hűs szívéből hirtelen

Mély melegség árad.

„Hozzám kedves senki nem volt

Egy cseppet sem, soha,

Ezért nincs itt semmi más,

Csak zuzmó és moha!

Játsszunk együtt kint a hóban

Hogyha szeretnétek,

Ezt elmulasztani lenne

Óriási vétek!”

Így történt hát egyszer,

Hogy Jupiter, a rémes,

Kedves lett onnantól,

S többé nem veszélyes.

Ezután minden nap

Remek sütit faltak,

S volt boldog kacagás,

Amíg meg nem haltak.