Jesse Jones és a mikulás küldetés

  • 2022.
    sze
  • 28
http://mocorgohaz.hu/
A karácsonyi szünet első napját igyekeztünk Morttal kihasználni, egy hatalmas méretű hóember képében, amikor váratlan vendégünk érkezett. – Te vagy Jesse Jones? – kérdezte a hegyes fülű, barna hajú kislány. – Én vagyok – bólintottam. – Te ki vagy, és hogyan jutot...

Kép forrása: pngtree, saját kreáció

A karácsonyi szünet első napját igyekeztünk Morttal kihasználni, egy hatalmas méretű hóember képében, amikor váratlan vendégünk érkezett.

 – Te vagy Jesse Jones? – kérdezte a hegyes fülű, barna hajú kislány.

 – Én vagyok – bólintottam. – Te ki vagy, és hogyan jutottál be a kertünkbe?

 – Barbara vagyok, a Mikulás egyik segítője.

 – Manó vagy? – csillant fel a szemem.

 – Igen, de hidd el, nem szeretnél újra manónak hívni – húzta össze mérgesen a szemét.

 – Mit tehetek érted? – kérdeztem, miközben egy jól irányzott hógolyóval telibe találtam Mortot.

 – Segíts megmenteni a karácsonyt!

Hirtelen mozdulni sem tudtam. Megmenteni a karácsonyt? Ez határozottan valami olyasmi volt, amire egy magamfajta gyerek vágyik. Hiszen a világot már legalább háromszor megmentettem, de a karácsony, az egy egészen más fajta kihívásnak tűnt.

 – Mégis, mi történt?

 – A Mikulás beteg, és nem tudjuk, hogy sikerül-e meggyógyítani karácsonyig. Te ember vagy, sokkal többet tudsz az ilyesmiről, mint mi.

 – Gyerek vagyok még, nem tudok én sokat a betegségekről. Egy felnőttre lenne szükségetek. Ha gondolod, szólok anyának.

 – Nem lehet – rázta meg a fejét Barbara. – A felnőttek se engem, se a Mikulást nem látják.

 – Miért nem?

 – Mert csak az láthat minket, aki még teljes szívéből hisz a Mikulásban – nézett mélyen a szemembe.

 – Értem – bólintottam. – És mi baja van?

 – Csúnyán megfázott. Megszoktuk már, minden évben ez van, de most rosszabb a helyzet, a forró kakaó nem elég hozzá, hogy meggyógyuljon.

 – Minden évben ez történik, de most először van baj belőle? – kérdeztem hitetlenkedve.

 – Amikor véget érnek az ünnepek, Mikulás és a felesége elutaznak Délre, egy nagyon meleg helyre. Amikor visszatérnek, megfázik. A forró kakaó eddig mindig helyre hozta, de ezúttal túl későn értek vissza, nincs elég idő rá, hogy meggyógyuljon, pedig még tejszínhabot is tettem a kakaójába.

 – Gyógyszerre van szüksége. Várj meg itt!

Óvatosan léptem be a házba. Tudtam, hogy anya éppen a konyhában főz, apa meg valami autós versenyt néz, de nem lett volna jó, ha észreveszik, amint éppen gyógyszert próbálok kicsempészni a házból. A fürdőszoba szekrényben megkerestem azt az üvegcsét, amiből én szoktam kapni amikor megfázok. Gondoltam, ha nekem jó, jó lesz a Mikulásnak is.

Már majdnem kijutottam a házból, a zsebembe dugott gyógyszerrel, amikor anya hangja megtörte a csendet.

 – Jesse? Hova igyekszel? – kérdezte a konyhaajtóban állva.

 – Vissza az udvarra – mutattam a félkész hóemberre az ablakon keresztül. – Megígértem Mortnak, hogy még ma befejezzük.

 – Fél órád van, fiatalember, aztán vacsorázunk. Szóval igyekezz, vagy Mort kénytelen lesz csalódni.

 – Sietek – mondtam gyorsan, és kifutottam a házból.

Átszaladtam az udvaron, bár a nagy hóban majdnem elestem.

 – Tessék – nyújtottam Barbarának az üvegcsét. – Én mindig ebből kapok, amikor megfázok.

 – Nem jönnél inkább velem? – kérdezte könyörgő tekintettel.

 – Nem tehetem, fél óra múlva vacsora.

 – De szükség van rád! Hát nem te vagy a világok megmentője? Ha nem gyógyul meg időben, vagy nem lesz jó erőben, segítened kell kivinni az ajándékokat!

Jól tudta, hogy mit kell mondania. A világok megmentőjeként nem kötelességem megmenteni a karácsonyt is?

 – Rendben – bólintottam bizonytalanul. – De mivel megyünk az Északi sarkra? Jut is eszembe, te mivel jöttél?

 – Emiatt ne aggódj. Manóvarázslat – kacsintott rám. – Seperc alatt ott is leszünk. Csak fogd meg a kezem.

Megragadtam Mortot, majd odanyújtottam a kezem Barbarának. Csettintett egyet, mire hirtelen örvényleni kezdett körülöttünk a hó. Az örvény egyre sűrűbb és sűrűbb lett, végül már semmit nem is láttunk.

Már éppen aggódni kezdtem volna, amikor ritkulni kezdett a hófergeteg, és lassan feltűnt előttem az Északi sark.

 – Itt is vagyunk – engedte el a kezem Barbara. – Gyere, átadjuk a gyógyszert Mikulásnak, aztán megmutatom a gyárat.

Tátott szájjal követtem az úton. Bármerre néztem, csak a hófehér tájat láttam. Se gyárat, se házakat, semmit, ami arra utalna, hogy ez a Mikulás birodalma.

Pár percet sétáltunk csak, mielőtt egy apró kis kunyhóhoz értünk.

 – Meg is jöttünk – szólt Barbara.

 – Ebbe a kis kunyhóba képtelenség, hogy beférjen a Mikulás, hát még nekünk is majdnem kicsi – hitetlenkedtem.

 – Elfelejted, hogy hova hoztalak – kacsintott rám. – Na, gyere!

Beléptem utána az apró ajtón, és még Mortot is elejtettem meglepetésemben. Az apró kunyhó belseje egy teljesen új világot takart. Ünnepi díszbe öltözött falucska, sok-sok szorgos manóval, akik mind siettek valahova. A házak mintha mézeskalácsból lettek volna, a folyamatosan hulló hó pedig éppen a fejünk fölött tűnt mindig el.

A legnagyobb házhoz siettünk. A díszes ajtó kitárult, ahogy odaértünk, mintha ránk várt volna.

 – Barbara! – sietett hozzánk egy vörös hajú lány – Ő lenne az?

 – Igen. Auróra, íme Jesse Jones, a világ többszörös megmentője.

 – Ő pedig Mort – húztam ki a hátam mögül hűséges kutyámat.

 – Szia, Jesse, szia, Mort – integetett lelkesen. – Meg tudjátok gyógyítani időben?

 – Elhoztam a gyógyszert, amit nekem szokott adni anya megfázásra – húztam ki az üvegcsét a zsebemből.

 – Remek, akkor ezt be is viszem neki.

 – Köszönjük, Auróra – bólintott mosolyogva Barbara. – Akkor én megmutatom a fiúknak a gyárat.

 – Ugorjatok be előtte Eve-hez, éppen most főzött friss adag kakaót.

Összefutott a nyál a számban, így aztán lelkesen követtem idegenvezetőnket a konyha felé.

A konyha olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Mindenfelé manók rohangáltak, ki levessel, ki sültekkel, ki süteményekkel, és persze hatalmas kancsókban állt a frissen főzött kakaó.

 – Eve – lépett Barbara az egyik szőke manólányhoz.

 – Barbara, hát visszatértél. Egy forró kakaót? A barátaidnak is jut – mosolygott ránk.

 – Mályvacukorral, ha lehet – bólintott Barbara.

 – Ma mindent lehet – nyújtott felént egy-egy poharat Eve.

Nem túlzok, ha azt mondom, még soha nem ittam ennyire finom kakaót. A fejem tetejétől a lábujjam végéig átmelegített.

 – Ízlik? – kérdezte Eve.

 – Csodálatos – leheltem két nagy korty között.

 – Vigyázat! – kiáltott fel egy sötét hajú fiú, ahogy elrobogott köztünk két hatalmas tálca süteménnyel.

 – Oliver, óvatosan! – szólt utána Barbara.

 – Nincs rá időm – szólt vissza a fiú, és már el is tűnt egy kétszárnyú ajtó mögött.

 – Miért rohan ennyire? – kérdeztem Barbarát.

 – Ő felel az élelmezésért. Képzeld el, te mennyire sietnél, ha naponta meg kéne etetned háromezer manót, a Mikulást és Télanyót.

 – Inkább próbálom nem elképzelni – ráztam meg a fejem. – Fogok találkozni Mikulással és Télanyuval?

 – Persze. Télanyu a gyárban van, ő felügyeli most a munkát. Mikulást meg persze meglátogatjuk, remélhetőleg már jobban lesz.

A gyár a falu közepén állt, messziről is észre lehetett venni a hatalmas méretét. Egyszerű épület volt, díszítés nélkül, mégsem lehetett úgy elmenni mellette, hogy ne vonja magára az ember tekintetét.

A hatalmas kapu kitárult, és meghallottam őket. Kalapács csapkodott, csavarok csavarodtak, festék spriccel, és közben több száz manó énekelt angyali hangon, csupa karácsonyi dalt.

Az egyik vörös manó éppen hintalovakat rakott össze, pont olyat, amilyenre réges régen vágytam már.

 – Ezt kipróbálhatom? – mutattam rá. – Olyan régóta vágyok rá.

 – Persze – bólintott Barbara. – Lexi, hol vannak a kész hintalovak?

 – Pillanat – emelte fel az ujját Lexi. – Ééés kész. Tessék, próbáld ki ezt.

Lassan emeltem át a lábam a hintaló felett, nem akartam még csak véletlen sem megsérteni, hisz’ ki tudja, kinek viszi a Mikulás. Mortot felültettem elém, majd óvatosan elkezdtem hintázni. Előre-hátra, előre-hátra, egyre gyorsabban és gyorsabban. Igazi cowboy-nak éreztem magam a hintaló nyergében.

 ­­– Uram, álljunk meg – szólalt meg Mort előttem.

 – Mi a baj, Mort? – kérdeztem lassítva.

 – Nagyon gyorsan mentünk, uram. A magamfajta plüsskutya ezt nem bírja.

 – Bocsánat, Mort, csak nagyon beleéltem magam. Reménykedem benne, hogy engem is vár majd egy a fa alatt.

 – Ennek nincs akadálya – szólt Lexi. – Elcsomagolom neked ezt. A tiéd.

 – Megtarthatom? – nyílt nagyra a szemem.

 – Persze – bólintott Lexi. – Éppen megmented a karácsonyt, ez a legkevesebb.

Leírhatatlan, hogy mennyire örültem. Hálásan megöleltem Lexit, és ha már ennyire benne voltam, akkor megöleltem Barbarát is.

 – Gyere, keressük meg Télanyót – bontakozott ki a karjaimból Barbara.

Egy hosszú, kacskaringós lépcső vezetett az emeletre, a csarnok közepén. Szédítő út volt, míg felkapaszkodtunk rá, de minden lépcsőfokot megért. A tetejéről beláttuk az egész csarnokot. Szédítő látvány volt.

 – Barbara, ki a barátod? – kérdezte a lépcső tetején álló, idősebb hölgy. Láthatóan nem manó volt.

 – Jesse Jones, Télanyó. Hozzá mentem segítségért, hogy meggyógyítsuk Mikulást.

 – Üdvözöllek, Jesse Jones – nyújtott kezet Télanyó. – Hálásak vagyunk a segítségedért. A férjem makacs természete most megbosszulta magát.

 – Örülök, ha segíthetek, de őszintén szólva, nem tudom, hogy hatásos lesz-e a gyógyszer, amit hoztunk. Én ezt szoktam kapni, ha beteg vagyok, de nem tudom, hogy felnőtteknek is jó-e.

 – Ne aggódj emiatt – legyintett mosolyogva Télanyó. – Amilyen gyermeki lelkű az én Mikulásom, biztos jó lesz neki. Barbara, vidd el Jesse-t az ebédlőbe. Biztos éhes már.

 – Igenis, Télanyó – hajolt meg kissé Barbara, és intett, hogy kövessem.

Az ebédlő egy másik, hosszú és alacsony épületben volt. Három sorban álltak egymás mellett a hosszú asztalok, telis-tele mindenféle finomsággal. Az asztalok mellett manók ültek, falatoztak és dúdolgatták a karácsonyi dalokat.

A terem végében találtunk magunknak üres helyet. Ahogy leültünk, mindenki vidáman köszöntött minket, és sorra ajánlgatták a különféle fogásokat.

Nem túlzok, ha azt mondom, nagyjából mindent megkóstoltam, amit csak elém tettek. Csodálatosan finom volt minden, a végén már úgy éreztem, hogy menten kipukkadok.

 – Jaj, egészen elálmosodtam ettől a sok ételtől – mondtam egy nagy nyújtózkodás közepette.

 – Gyere, megmutatom, hogy hol pihenhetsz le.

 – Lassan lehet haza kéne mennem – feleltem kissé aggódva.

 – Emiatt igazán kár aggódnod – legyintett Barbara. – Nézd csak!

Egy hógömböt húzott elő, számtalan zsebének egyikéből.

 – Rázd meg! – nyomta a kezembe.

Erősen megráztam, felkavarodott benne a hó. A korábban üres gömbben elkezdett kirajzolódni egy ház.

 – Jé, ez a mi házunk! – kiáltottam fel.

 – Rázd meg újra! – szólt Barbara.

Újra megráztam. A ház eltűnt, helyette az ebédlő tűnt fel. Anya, apa és a húgom az asztal körül ültek és ettek. Volt ott viszont még valaki, akire nem számítottam.

 – Ez én vagyok? – néztem Barbarára.

 – Te, és persze Mort is ott van – bólintott.

 – Ez hogy lehet?

 – Manóvarázslat – mosolygott rám.

 – Tehát, eltölthetek itt akár napokat, és a szüleim nem fogják észrevenni?

 – Ahogy mondod – bólintott.

 – Fantasztikus – mosolyodtam el.

 – Akkor, mutathatom a szobádat?

 – Hát persze, menjünk. Rám fér egy kis pihenés.

A szobám az egyik manóházban volt. Szerencsémre, a manók nagyjából gyerek méretűek, így nem volt probléma az elhelyezésemmel. A puha ágyban, a vastag tollpaplan alatt pillanatok alatt nyomott el az álom.

***

A napok gyorsan teltek az Északi sarkon. A manók mindennapi élete izgalmas és vidám volt, örömmel vettem részt mindenben, amit csak kitaláltak. Hógolyó csatákat vívtunk, kakaóivó versenyt rendeztünk, és még az ajándékkészítésbe is besegítettem.

A legnagyobb öröm viszont az utolsó napon ért.

 – Jesse Jones – szólt mögöttem egy mély, dörmögő hang. Ahogy megfordultam, egy idősebb, sima arcú, karcsú férfi állt előttem.

 – Üdvözlöm – válaszoltam.

 – Nem ismersz meg, igaz? – mosolygott rám a férfi.

 – Találkoztunk már?

 – Nem. Mikulás vagyok, örvendek a szerencsének, és köszönöm, hogy segítettél nekünk.

 – Nem úgy néz ki, ahogy elképzeltem – vontam össze a szemöldököm.

 – Úgy érted, hogy nem vagyok szakállas és kövér? – nevetett rám.

 – Hát… igen. Bocsánat, nem akartam megsérteni.

 – Tudod, évente csak egyszer vagyok szakállas és kövér. Amikor karácsonykor útra kelek, és kiviszem az ajándékokat.

 – Ez hogy lehet?

 – Manóvarázslat. Tudod, nem én vagyok az első Mikulás. A családunk több száz éve kapta meg az áldást, aminek köszönhetően megtaláltuk ezt a helyet és a manókat. Az első Mikulás pontosan úgy nézett ki, ahogy te elképzeled. Miután átadta a szánkót a fiának, úgy döntöttek, hogy a manók erejének segítségével megőrzik az eredeti Mikulás kinézetet. Ez így megy azóta is, és ha minden jól megy, a jövőben is így fog történni.

 – Örülök, hogy meggyógyult, Mikulás. Viszont, hamarosan útra kell kelnie, nekem pedig haza kell mennem, hogy a családommal tölthessem a karácsonyt. Hálás vagyok a vendéglátásért.

 – Szeretnél velem tartani? – nézett kérdőn Mikulás.

 – Szabad? – kerekedett el a szemem.

 – Hát persze – tárta szét a kezét. – Egy darabon eljössz velem, aztán amikor hozzátok érünk, bebújsz az ágyba.

 – Remek terv. Mikor indulunk? – lelkesültem fel.

 – Most – mosolygott, majd a manókhoz fordult. – Jól van, ideje munkához látnunk. Jöjjön a Mikulás figura.

Több száz manó mozdult egyszerre. Minden mozdulatuk olyan volt, mint egy-egy tánclépés. Tátott szájjal néztem, ahogy az addig karcsú és csupasz arcú Mikulásból nagy szakállú, nagy pocakú, piros ruhájú öregapó lesz.

 – Na gyerünk, Jesse, a rénszarvasok már türelmetlenek – intett barátságosan, és vállára kapta a batyuját.

 – Tényleg rénszarvasok húzzák a szánt? – kérdeztem izgatottan.

 – Hát persze – bólintott. – Nélkülük nem tudnék elég gyorsan haladni.

 – És abba a kis batyuba belefért minden ajándék? – folytattam a kérdezősködést.

 – A batyum is különleges. Hiába tűnik kicsinek, bármi elfér benne. Na, itt is van a szán.

Csodálatos szán volt. Vörös, arany szegélyekkel, előtte pedig a kilenc szarvas, élükön a messziről felismerhető Rudolph-fal.

 – Kényelmesen ülsz? – kérdezte, miután elhelyezkedtünk a szánon.

 – Igen, mehetünk.

 – Akkor hát, gyerünk Táltos, gyerünk Táncos, gyerünk Pompás és Csillag, gyerünk Üstökös, gyerünk Íjas, Ágas és Villám! Gyerünk Rudolph, mutasd az utat!

Hihetetlen sebességgel lőttünk ki az égbe. Magunk mögött hagytuk az északi sark csodáját, hogy bejárjuk a Földet. Felfogni sem volt időm, a Mikulás olyan gyorsan dolgozott, olyan volt, mintha csak vibrálna a szánon, pedig leereszkedett minden egyes kéményen, hogy otthagyja a csomagjait.

A hosszú éjszaka, és a hosszú út a végéhez közeledett, már látszott a távolban a város, ahol éltem. A szemhéjam egyre nehezebb és nehezebb lett, már a kakaó sem tartott ébren. A Mikulás fáradhatatlanul dolgozott, míg engem elnyomott a szánon az álom.

***

 – Jesse, ébresztő! – tört át az álom ködén anya hangja.

Felültem az ágyamban, pár pillanatig azt se tudtam, hogy hol vagyok.

 – Kisfiam, ébren vagy? – kukkantott be anya az ajtón.

 – Ébren – bólintottam álmosan.

 – Akkor futás lefelé. Éjjel itt járt a Mikulás.

A Mikulás. Álom volt talán, hogy az északi sarkon jártam? Vagy mindez tényleg megtörtént?

Lebotorkáltam a lépcsőn. A karácsonyfa alatt sok-sok ajándék lapult, de egyetlen volt, amit mindenképpen látni akartam. Bizonyítékot akartam, hogy nem csak álom volt. Egyik ajándékot bontottam ki a másik után, míg végül, utolsóként a sorban, megtaláltam. Ott volt a fa alatt a hintaló.
L. J. Wesley, félprofi író

Ezt a mesét írta: L. J. Wesley félprofi író

2016. óta alkotok L. J. Wesley néven, több regényem is megjelent. Jesse Jones volt az első mesehősöm, egyelőre egy rövid történetet publikáltam az ő kalandjaiból, de készül egy meseregény is.