Jó cimborák – váltásban


http://mocorgohaz.hu/
  • 2022.
    dec
  • 24

 
A holdsarló körül a csillagok olyan jéghidegen pislogtak, mintha odafagytak volna az égre. A fák csupaszon árválkodtak a fasorban, a szántás hantjain csillogott a dér. December közepére járt az idő.
Négyen ülték körbe az asztalt a dűlőút árkából n...

Kép forrása: Saját felvétel

 

A holdsarló körül a csillagok olyan jéghidegen pislogtak, mintha odafagytak volna az égre. A fák csupaszon árválkodtak a fasorban, a szántás hantjain csillogott a dér. December közepére járt az idő.

Négyen ülték körbe az asztalt a dűlőút árkából nyíló sötét kotorékban: Elek, a hörcsög, Pál, az ürge, Győző, a pézsmapocok és Hód. Cickány Feri méretéből adódóan az asztalon foglalt helyet, úgy figyelte, ahogy Pál osztja a lapokat, jegyzi a téteket. (Feri nem játszott, elvégre a lapok nagyjából akkorák voltak, mint ő maga.) A pókerparti lassan a végéhez közeledett, Elek a szokott módon elnyerte az összes rozsot és Győző kulcscsomóját, de Hód fűrészéhez is volt egy teljes színsora.

- Elég unalmas lesz így a tél – dohogott Győző. - Nézzük majd egymás ábrázatát, Elek elnyeri a gatyánkat is, amit aztán visszaad, mert rá nem jó a méret.

- De hát mit csinálnánk? - cincogta Feri. - Azért vannak a jó barátok, nem? Hogy ne valami ellenség képét kelljen bámulnunk, amíg kitavaszodik.

Elek eltöprengve hümmögött.

- Úgy érted, hogy a jó barát az, akit egyfolytában nézel, és aki hiányzik, ha nem látod?

Feri bólogatott, de a többiek is értetlenül néztek a hörcsögre. Mert hiszen mi más lenne a barát, ha nem ez…

Elek elropogtatott néhány szem rozsot.

- Nem mai történet, nem is errefelé esett meg, de azért eléggé tanulságos. Megmutatja, hogy a barátság néha másmilyen is lehet, mint amit ti olyan alapvetőnek hisztek.

A kis állatok felélénkültek, hiszen látták hogy mesére van kilátás. Hód rádobott a tűzre egy jókora tuskót, Pál a teáskannával tüsténkedett, Elek pedig kényelmesen hátradőlve figyelte a lobogó tüzet.

*

- Akkor hallottam ezt, amikor még a folyó túlsó partján laktam, a nagy aszály előtt. A túloldalon van egy nagy erdőség, a szereplői ott éltek, talán még ma is élnek, nem tudom. Amikor megismertem őket, Bagoly és Szarpi már nagyon jó barátságban voltak, legalábbis amikor találkoztak, tele voltak szívélyességgel, veregették egymás hátát. A szarvas úgy szólította cimboráját, hogy „Bagoly komám”, erre az „Szarpi pajtásnak” hívta.

- Miért p betűvel? - szólt közbe Hód. Elek vállat vont.

- Fogalmam sincs, talán folyton náthás volt.

Hód befogta az orrát, megpróbálta úgy kimondani a szarvas szót, aztán elégedetten bólintott, hogy bizony ez egy lehetséges ok.

- Minden rendben is ment volna, ha nem költözik a folyóparti füzesbe Bakcsó. Bakcsó egy igazi korhely volt, először nem akarta elhinni, hogy a környékünk ennyire dögunalmas. Gyanakodott, hogy nagyszabású bulikat tartunk, amikre ő direkt nem kap meghívót. Fürkész tekintettel járt-kelt az erdőben, bekukkantott minden odúba, minden kidőlt fa alá. Mikor rájött, hogy tényleg nincsenek titkos mulatozások, kétségbeesetten vartyogni kezdett: „Kvak-vak!! Hát mi ez itt, hm? Az erdő haldoklik az unalomtól. Na majd én kézbeveszem a dolgokat!

- Kézbe is vette. Abban az erdőben minden állat híresen józanéletű volt, nem ittak semmi mást, csak vizet. Szilveszter alkalmából az elhajlás abban merült ki, hogy majszoltak egy kis csipkebogyót, ami néha már picikét megcsiccsent. Bakcsó nagy szervezkedésbe fogott. A folyóparton gőtéket fogott és likőrt főzött belőlük. Vérig sértette a fülemüléket, az ő éneküket ugyanis édeskésnek, férfias mulatozás aláfestésére alkalmatlannak nevezte. Inkább bölömbikákat csalt hozzánk a nádasból, hogy legyen éjszaka is aktív zenekara. Odahívott magához mindenféle állatot, madarakat, bogarakat, kígyókat, ott volt Borz Jenő is meg persze a denevérek. Bagoly rettentően élvezte, hogy az éjszaka nem sivár pocokfogdosással telik, kitűnően érezte magát az első ilyen murin, aztán a másodikon és a harmadikon is. Közben azonban szégyellte magát, hogy kedves barátja kimarad a jóból, Bakcsó ugyanis Szarpinak nem adott meghívót.

Elek kortyolt a hársfateából és még egy kanál mézet tett bele.

- Bakcsó nem volt elájulva az ötlettől, hogy a buliba egy ilyen hatalmas jószágot vendégül lásson, végül azonban ráállt a dologra. Bagoly lelkesen repült Szarpihoz a hírrel, hogy este kilenckor a folyókanyarnál nagyszerű mulatságban lesz része. Szarpi meglehetősen szeretett korán kelni, figyelni a harmatcseppekben a felkelő nap fényét, beszippantani a friss, éles hajnali levegőt. De hát a barátjáért mit meg nem tesz a szarvas, beleegyezett. Az este azonban végül olyan volt számára, mint egy rémálom.

- Miért? - kérdezte Pál.

- Ha az eddigiekből nem derült volna ki, akkor elmondom: Szarpi egy nemesszívű, emelkedett lélek volt. Bakcsó bulija azonban minden volt, csak nem csiszolt elméknek és fennkölt szellemeknek való összejövetel. Indításként gőtelikőrt kellett inni. Bakcsó borzalmas, rikácsoló hangján alpári dalocskákat kornyikált és szúrós szemmel figyelte, kik nem nevetnek. A bölömbikák rémes hangon bőgtek. Szarpi szédült, álmos volt és mérhetetlenül unatkozott. Jólneveltsége azt diktálta, hogy részt vegyen két további hasonló hepajon, ekkor azonban váratlan dolog történt. Ennek a kedves erdőnek volt egy fekete báránya, egy állat, akit mindenki nagy ívben került: Görény Ödön. Szaga átható volt, bundája rendezetlen, stílusa pokróc, ahova betette a lábát, ott még a legédesebb szeder is megsavanyodott a szájakban. Ő ezt szerette: tönkretenni mások jó kedvét, lefagyasztani a mosolyt az ajkakról. Nem is volt csoda, hogy Bakcsó éjjeli vigadozására is beállított, süket vicceivel átvette a szót, nyakalta a gőtelikőrt, a kidőlt fatörzsön feltálalt falatkák között is rémes pusztítást vitt véghez. A mulatság szó szerint az utolsókat rúgta, mikor váratlanul előugrott Szarpi a fa mögül és Ödönt agancsaival bírta jobb belátásra. A görény nem is sejtette, hogy a vigadalmon egy ilyen hatalmas résztvevő is jelen van, de amikor szembetalálta magát a pompás agancsokkal, tudta hogy kiadták az útját. Szélsebesen elfutott, Bakcsó pedig legszívesebben vállára vette volna Szarpit, bulija megmentőét, de hát persze ez nem volt lehetséges. Helyette ő maga repült a szarvas vállára és onnan éljenzett, elmondta őt elesettek és gyengék gyámolítójának, a gőtelikőrfőzők védangyalának, minden erdei kérődző állat legnemesebbikének. Bagoly ragyogott a boldogságtól, a bölömbikák csillogó szemmel bömböltek, mindenki kacagott, kivéve Szarpit, aki sejtette: ezután a hőstett után el sem kezdik majd a mindennapos elhajlást, ha ő görényelhárító szerepkörében nincs jelen. Mit tegyen? Mi a megoldás? Ezen töprengett hajnalhasadáskor is, miközben álmosan, nyúzottan, fáradtan őgyelgett szeretett erdei útjain. Megsértse a kedves Bagoly Komát és ezt a kissé gyermeteg, de alapvetően jólelkű Bakcsót? Vagy szenvedjen a buliban pirkadatig, igyon, mikor nem kívánja, egyen, mikor nem éhes, aludjon el a legszebb napkelték kellős közepén? Szörnyű állapot… Megállt egy kidőlt faóriásnál, szórakozottan legelni kezdte a kérgen növő zuzmót és amikor a keserű íz a nyelvéhez ért, mintha villám cikázott volna át megfáradt elméjén. Hiszen pofonegyszerű! Éppen csak szüksége lesz egy kis erősítésre…

- Az aznap esti a szokottnál tartalmasabb mulatság volt, úgyhogy Bagoly hajnali négy tájban kissé zavaros fejjel bújt be összkomfortos odvába. Szarpi szép csendesen elsétált a folyóhoz, megmosdott, aztán halkan bőgni kezdett. A páfránylevelek zizegve kinyíltak, és megjelent hatalmas termetű unokatestvére, Jávor Bandi. Barátságosan összekoccantották agancsukat, aztán a szürkület fényénél elindultak határozott céljuk felé. Bagoly fája alatt megálltak, Szarpi háromszor a földhöz koccantotta patáját, aztán ketten teli torokból rettentő hangon rákezdtek:

Mer’ az a szarvas ki zuzmót nem e-e-e-esz,

Nem is szarvas, csak egy teve-e-e-e!!!

Bagoly az odúban úgy érezte, valamilyen lidércnyomás telepszik rá. Kikukucskált a virradatba, mire meglátta a két jókedvűen nótázó szarvast. Ez még nem lett volna akkora katasztrófa, csakhogy azok is meglátták őt. „Bagoly, ki az ágyból! Zuzmószüretre invitálunk, kiskomám, hadd mutatom be unokabátyámat, Jávor Bandit! Igazi zuzmószakértő a messzi északról!” - rikkantotta Szarpi. Bagoly úgy érezte, a fejében a fogaskerekek sűrűre főzött szilvalekvárban forognak, és abban is csak nagyon lassan. „Áá, kedves Szarpi – pihegte. - Sajnos gyengélkedem, menjetek csak nélkülem szüretelni…” Szarpi elmosolyodott, Bandi azonban kacagni is kezdett. Ami a hangerőt illeti, maradjunk annyiban, hogy egy közeli tatárjuharon megsárgultak a levelek. Bagoly hiába kapaszkodott az odú belső falának repedéseihez, Szarpi mozgékony agancsával ügyesen kipiszkálta barátját, feltették az agancsra, aztán vidáman nekivágtak a rengetegnek. Szegény Bagoly egyet tehetett: markolta az agancsot, ahogy bírta, a szarvasok döngő léptekkel meneteltek át árkon-bokron, torkuk szakadtából nótáztak, egy-egy öreg fánál csipegettek egy kis zuzmót, fejüket elégedetlenül csóválva tovább vonultak, és ez ment nagyjából délig, fél egyig. A két patás csak ekkor feküdt le pihenni, előtte azért cinkosan összekacsintottak. Bagoly zordan ült fölöttük egy fa ágcsonkján, nem tudta hol van, merre van az otthona, rettenetesen érezte magát a kimerítő utazás nyomán. El is bóbiskolt, délután azonban a szarvasok felélénkültek, kezdődött az egész móka elölről. Az esti buliról már szó sem lehetett, Bagoly egész éjjel odvában gyógyulgatott, hajnaltájban egy-két egeret és pockot nyelt el, azt is csupán a kondíciója kedvéért. A finom reggelit emésztgetve hallotta meg az avar csörgését, meg azt a félreismerhetetlen zajt, ahogy a faóriások lehajló ágai összeütköznek az agancsokkal… Új dal is szállt a levegőben:

A szarvas nem indul zuzmózni tova-a-a-a

Ha nem csücsül agancsán Bagoly Koma-a-a-a…!”

*

- A történet vége sejthető. A két szarvas addig huzigálta Baglyot zuzmózni, amíg az teljesen összetört. Ráébredt, hogy barátjára olyan elfoglaltságot kényszerített rá, ami annak nem volt kedvére. Elnézést kért, és pár nap múlva már mindketten nagyokat nevettek, amikor visszagondoltak a zuzmószüretre. Jávor Bandi hazament északra, Bagoly és Szarpi pedig legyenek akármilyen nagyszerű cimborák, nem lógnak folyton egymás nyakán, nem húzgálják el a másikat saját mulatságaikra. Az egyik este vigad, a másik meg hajnalban. Hát így is lehet pajtáskodni – fejezte be Elek. - Adjatok még egy kis teát.

Kovács Gergely Károly, amatőr

Ezt a mesét írta: Kovács Gergely Károly amatőr

Írok ismeretterjesztő nyomtatott és internetes cikket, madártani szakcikket, gyermekeim számára verset, mesét.


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!