Juniper, a bokortündér

https://gabicsabi.hu
Egyszer volt, hol nem volt – létezett egy gyönyörű bolygó, ahol mindig zöldellt az élet, kéklett az égbolt és finom, fehér párát szült a víz. Ezen a bolygón éldegélt Juniper, a bokortündér. A tündérek figyeltek a világ helyes forgására; egyesek az él...

Kép forrása: Image by Bronisław Dróżka from Pixabay (https://pixabay.com/photos/autumn-leaves-colorful-juniper-3028185/)

Egyszer volt, hol nem volt – létezett egy gyönyörű bolygó, ahol mindig zöldellt az élet, kéklett az égbolt és finom, fehér párát szült a víz. Ezen a bolygón éldegélt Juniper, a bokortündér. A tündérek figyeltek a világ helyes forgására; egyesek az élőlényekre vigyáztak, mások óvták a vizet, a földet, a többiek pedig őrizték a köveket és a levegőt.

Juniper a bokrok és cserjék nemzetségét oltalmazta az év minden egyes napján. Tavasszal esővel öntözte, nyáron napfénnyel cirógatta, őszön gondosan fésülgette, télen pedig őrizte az álmukat. Gondos munkája nyomán virágzott a galagonya, piroslott a málna, sárgállott a kecskerágó és kéken mosolygott a kökény.

Bizony a bokrok és a cserjék, noha kisebbek mint a fák, mégis mind ugyanolyan fontosak és hasznosak a természetben.

A kis tündér egy közönséges borókabokor ágai között lakott; a cserje latin nevét kapta ajándékba. A borókás a tűleveleivel megvédte őt az esőtől, a széltől, cserébe vidáman virágzott májusban, és zöldellt egész évben.

Juniper boldogan végezte a munkáját, télen pedig megjelent a gyűlésen, a tündérek szokása szerint. Ehhez a szél szárnyára ült, hogy időben odaérjen a tündérföldi nagymezőre.

Minden rendben, megérkezett, és hamarosan meg is jelent Boreália, a tündérek királynője. Aki ismerte őt, szerette, mert bizony minden egyes tündérrel egyformán és mégis szíve szerint bánt. Amióta ő uralkodott – és ennek idejét sem tudták, mióta –, béke honolt a földön. A tündérek bizony nagyon öregek, de nagy szerencséjük, hogy örökké fiatalok lehetnek, mert rajtuk nem fog az idő.

Juniper nagyon hegyezte a fülét, mit fog mondani Boreália. Bár minden évben ugyanazt hallották tőle, mindig bátorította őket, most a borókatündér mégis érezte, valami megváltozott.

– Tündéreim, feleim! – rikkantotta el magát a királynő. – Különös híreket kaptam a napokban. Egy nép, akiknek a gondozója Atávia, fellázadt a természet ellen. Eljöttek hozzám a szél követei, és pusztulás híreit hozták.

A szó hallatán nagy ijedség támadt a tömegben, még Juniper is elsápadt. Nem ismerte Atáviát, mert ő egy távoli tündér volt, akinek mindig annyi dolga akadt, hogy talán csak a gyűlésekre járt, aztán idővel elmaradozott. Nem tudta senki, kiket-miket őriz, de biztosan veszélyes nemzetség lehetett, ha most fellázadt és pusztítani kezdett.

– Kikre vigyáz Atávia? Már egy tündéresztendeje nem láttuk őt – szólt egy kőtündér. A tündéresztendő kereken tízezer napesztendőt jelent.

– Atávia az emberek tündére, Mineron – felelt neki Boreália, és a vállára tette a kezét. – Boldog vagy, hogy ezt nem tudod!

Összenéztek a többiek, kérdő tekintettel, mert akkor jutott eszükbe, milyen régóta nem látták Atáviát.

– Bizonyosan elfoglalt volt – bólintott a kőtündér. – Neki nem esett baja?

– Atávia, szomorúan mondom, az emberek oldalára állt – hajtotta le fejét a királynő. – Nem állítja meg a pusztítást. Hacsak nem fogunk össze, a világunk hamarosan véget ér, mert nem lesz mit óvnunk és őriznünk!

Juniper kétségbeesett: mi lesz az én cserjéimmel? Hát a borókabokrommal?

Amint vége lett a gyűlésnek, egyenesen hazafelé vette az irányt az engedelmes szélszárnyon. A kis tündér pontosan megmondta a címét a fuvarozójának:

– Kérlek, vigyél a Dunántúli-dombság erdeifenyveseinek legkellősebb közepére, az én kis borókásomra!

Hanem amikor odaért, és a szárnyas szellő leengedte a hátáról, hogy rögtön tovaszálljon, Juniper csak nagyokat pisloghatott. A borókabokor ugyanis nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el. De hát az ilyet nem tesz, csak ha elmúlásra adja fejét a növény. Ám az én cserjém bőven örvendett az életnek! Jaj, hát hol van az én kis borókásom?!

A szél is messze járt már, hiába kérlelte; így hát sírva fakadt szegény kis bokortündér. Ahogy ott itatta az egereket, egyszer csak különös hangra lett figyelmes. Valaki kiáltozott, nem is olyan messze, de talán csak a szél hozta a hang hírét, mert lihegve tért vissza:

– Jaj, Juniper, kis tündérem! Nagyon nagy baj van! Láttam a borókásodat, messzire vitték és beültették egy kertbe. Kérte, segíts neki, ha megtalálod, mert a végét járja már szegény. Odaviszlek hozzá menten!

A megszólított se szó, se beszéd, a fuvallat hátára ült, és hamar földet ért ott, ahol a kis cserje nyöszörgött:

– Segítség… Segítség!

Juniper gyorsan az ágai közé ugrott, még gyengén, de elhajlottak a tűlevelek. A kis tündér lehunyta a szemét, és átölelte az egyik borókaágat, azzal csengő hangon énekelni kezdett.

– Élet, élet, drága élet, könyörögve kérlek téged, jöjj vissza e teremtménybe, hadd virítson tovább élve! – dudorászta csendesen, miközben elhallgatott a szél is, és fehér fényesség járta be a bokrocskát.

A kis cserje nem tudott beszélni, csak a szellő értette a szavait, a tündérek így tudhatták, mire van szüksége azon felül, amit a mindennapok nyújtottak neki.

– Egyszer csak megjelent egy magas, két lábon járó… – kezdte a szellő fordítani, amit a borókás üzent neki.

– Az ember! – rémült meg Juniper. – Atávia gondozottja! El akarta pusztítani? – fakadt ismét sírva.

– Hallgasd tovább! – intette a hírhozó. – Kivette a földből, és idehozta ebbe a kertbe. Nem akarta elpusztítani… de nem tudhatta, hogy a borókás nem szereti, ha átültetik.

– Ó, szegény, szegény kicsi bokrom! – simogatta szeretettel a tündér. – Mit tehetnék érted? Vissza nem vihetlek.

A tűlevelek hálás táncot jártak körülötte, a szél pedig mesélt:

– Ha nem bánod, te is itt lakhatnál vele. Vigyázhatnál az ebben a kertben lévő bokrokra.

Juniper elgondolkodott, és hamar belátta, hogy a szélnek és a borókásnak bizony igaza van.

– Ha Atávia lázadói veszélyeztetik a világunkat, akkor igenis a közelükben kell maradnom, és megfigyelnem, mit tesznek. Csak így tudom őrizni a bokraimat én is!

Onnantól fogva a kis bokortündér az ember kertjében lakott, és úgy vigyázta a természet rábízott javait. Ha látsz egy kicsi cserjét, hagyd ott élni, ahol van. Gondolj rá, hadd nevelje őt a tündére azon a helyen, ahol meggyökerezett!

Váczy Virág, meseíró-költő

Ezt a mesét írta: Váczy Virág meseíró-költő

Többféle alkotói nevet használó művész vagyok, ebből Váczy Virágként meséket és verseket írok, elsősorban antológiákba. Saját mesekönyv kiadása is tervben van. 2015-ben kezdtem el írni Robin O'Wrightly néven könnyű- és szépirodalmi zsánerben, 12 éves kor fölött. 2021-ben még két, 2022-ben pedig egy új nevet csatoltam a munkásságomhoz. Ebből Váczy Virágként - mivel a lánykori vezetéknevem és lírai örökségem Váczy, ...