Karácsonyi mézeskalács

Karácsonyi mézeskalács.

Karácsonyi mézeskalács

Forróság. Ez volt az első dolog, amit éreztem. Először még csak melegem volt, de egy pár perc múlva már elviselhetetlenül forró volt körülöttem a levegő. Hol vagyok? És egyáltalán ki vagyok? Végignéztem magamon. Van kezem, lábam és hasam. Ez jó jel. Valószínűleg fejem is van, különben nem tudnék gondolkodni. Oldalra fordultam és nagy meglepetésemre egy hozzám hasonló emberkét pillantottam meg. „Elnézést kérek, maga tudja, hol lehetünk?” kérdeztem tőle. Mikor felém fordult rögtön meg is bántam, hogy megszólítottam. Mufurc ábrázatú, rosszkedvű figura nézett rám vissza. „Már honnan tudnám? Úgy nézek ki, mint aki mindentudó? A régi szép időkben bezzeg volt még tekintélye az öregebbnek!”, zsörtölődött. Valaki hátulról megbökött: „Ne hallgass rá! Csak azért ilyen nagyszájú, mert őt egy fél perccel előbb szaggatták ki, mint a többieket. Egyébként Borinak hívnak. Te ki vagy?” Bori mosolygós, kedves lány volt, úgyhogy vettem a bátorságot és bemutatkoztam neki: „Az én nevem Döme. Ennél többet nem is nagyon tudok. Az előbb említettél valami kiszaggatást. Az mi?” „Hát te tényleg nem sokat tudsz”, állapította meg Bori, „mi mézeskalács figurák vagyunk. Az emberek készítettek minket. Tésztát gyúrnak, aztán egy formával kivágnak minket. Ezt nevezik kiszaggatásnak. Végül betesznek minket a sütőbe, hogy szépen megpiruljunk. Ez ugyan kicsit fájdalmas, de csak így tudunk utána mozogni. És aztán…” Bori elhallgatott. Rémület ült ki az arcára. „Aztán megesznek minket. Ez az élet rendje. És ez jó is így, hiszen ezzel örömet okozunk nekik és nekünk ez a dolgunk”, fejezte be a mondatot csendesen. Ebben a pillanatban kinyílt a sütő ajtaja, kiáramlott a forró gőz és egy óriási kéz kihúzta a tepsit, amin feküdtem. Brrr! Az előbbi forróság után iszonytatóan hideg volt a konyha (ezt a szót Boritól tanultam) 22 fokos levegője. „Ne mozdulj!”, súgta Bori és ő maga is egy szempillantás alatt mozdulatlanná dermedt. „Anya készen vannak a mézeskalácsok? Megdíszíthetem őket?”, kiabálta egy izgatott hangocska. „Még várj egy percet, amíg meghűlnek picit. Nem akarom, hogy megégesd magad”, válaszolt egy másik hang, ami bizonyára az Anya névre hallgató személyé volt. Most megint az első emelkedett szólásra: „De anya már egy órája erre várok! Légyszi!” „Ne légy türelmetlen Petikém! Mindjárt megdíszítheted őket”, mondta anya. Eközben a tepsiről egy arany tálcára tett minket. Kis idő múlva minden mézeskalács figuratársamnak színes cukormázruhája lett. Bori még egy csinos, rózsaszín masnit is kapott a hajába. „Anya most ne nézz ide jó?”, kérte Peti. Anya elfordult és Peti a tálca fölé hajolt. Göndör világosbarna haja körbeölelte kerek, szeplőkkel borított, kisfiús arcocskáját. Végigmért minket majd elővett két szép zacskót és mielőtt bármit is tehettem volna finoman megfogott és az egyik zacskóba csúsztatott. Végül bekötötte a zacskót egy szalaggal és a pulcsija zsebébe rakott. Sötét volt. Peti egy darabig még egyhelyben állt majd megindult. Ezt onnan vettem észre, hogy enyhén zötykölődni kezdtem a zsebben. Amikor elérte a célállomást megfogott, kivett a zsebéből és egy polcra tett. Elég jó kilátás nyílt innen a gyerekszobára. Az összes játék szépen el volt rendezve, Peti emeletes ágya meg volt vetve. Csak az íróasztalán hevertek szanaszét a tollak és a ceruzák. A szemlélődés végeztével vettem csak észre, hogy Peti mellém állított egy másik tasakot is, de egyenlőre nem ismertem fel mit rejt. A kisfiú hátrébb lépett és elégedetten nézte a két zacskót. Miután kiment a szobából ahová vitt, végre megfordulhattam és szemügyre vehettem a másik zacskólakót. Meglepetésemben felkiáltottam: „Bori! Te meg hogy kerülsz ide?” Semmi válasz. Bori még csak meg se fordult. Vajon ignorál, mert nem szeret? Nem, Bori nem ilyen. Más oka kell legyen a hallgatásának. Lehet, hogy nem hall a zacskó miatt? Integetni kezdtem, hátha meglát. És tényleg. Bori felém nézett és legalább olyan meglepett arcot vágott, mint én az előbb. A feltételezésem sajnos beigazodott, amikor Bori kérdezett tőlem valamit. Elmutogattam neki, hogy nem hallom, mire lassan legörbült a szája széle. Csakhogy a mutogatás sem oldotta meg a problémát, mert egyszerűen nem értettük meg a másiknak logikusnak tűnő mozdulatokat. Végül úgy belefáradtunk a sikertelen próbálkozásokba, hogy mindketten elaludtunk. Nem tudom meddig durmoltam, de mikor felébredtem kipihentnek éreztem magam és kész voltam a siker reményében újabb kisérleteket végrehajtani. Bori már ébren volt és látszólag erősen gondolkozott. Miután észrevette, hogy őt figyelem elmosolyodott és a zacskó szája alá lépett. Felnyújtotta a kezeit és egy kicsit kitágította a nyílást. Végül felhúzta magát és kidugta a fejét a tasak tetején. Gyorsan lekövettem a mozdulatait. Csak akkor értettem meg az akció lényegét. Immáron nem választott el minket semmi és végre hallottuk egymást. „Te zseni vagy!”, kiáltottam. „Eltartott egy darabig mire rájöttem. De ez most nem fontos. Szerinted miért hozott el minket a kisfiú?” kérdezte Bori. „Fogalmam sincs. Talán el akar minket ajándékozni”, mondtam. „Nem is rossz gondolat. Miközben aludtál, bejött a szobába és rajzolt. Nem láttam mit, de nagy volt és zöld. Este lefeküdt és ma reggel kilenc körül elhagyta a szobát. Valami olyasmit mormolt, hogy ma van Szenteste és…” nyílt az ajtó és belépett rajta a kisfiú. Bori halkan felsikkantott és egyszerre visszacsúsztunk a zacskókba. Peti újra megmarkolt minket és egy kisebb túra után bevitt minket a nappaliba. A sarokban egy óriási karácsonyfa állt piros és arany gömbökkel díszítve. A lábánál színes ajándékcsomagok hevertek. A szobát egy kandalló fűtötte. A vastag üveg mögött játékosan lobogtak a vörös lángok. A piros bársonykanapé előtt egy perzsa szőnyegen két személy állt. Peti szülei alaposan kitettek magukért. Anyukája ezüst, földig érő estélyit viselt. Hosszú szőke haját kiengedte. Férje sötétkék öltönybe és fehér ingbe öltözött. Rövid, barna haja Petiéhez hasonlóan kócos volt. „Boldog Karácsonyt anya és apa!”, mondta Peti. Kicsit megrémültem, ugyanis átnyújtotta Borit anyukájának és engem pedig apukájának, de aztán eszembe jutott, hogy legkésőbb a kekszesdobozban újra találkozunk, ha előbb nem esznek meg minket. De nem így történt. Miután befejezték az ünneplést Réka – mint kiderült igy hívták Peti mamáját – átvitt Borit és engem az olvasósarokban álló komódra, ahol egy kis terítővel bélelt kosárkába helyezett minket. Előzőleg megbeszélték, nem fogják elfogyasztani a fiúk ajándékát, ezáltal nem kellett aggódnom, hogy nem tudok elköszönni Boritól. Igy aztán a kellemes lakhelyünkön éjszakánként, mikor már mindenki álomra hajtotta fejét, órákon át beszélgettünk, nappal pedig szórakozottan figyeltük Peti családjának zűrzavaros, bonyolult mindennapjait. Egy szó, mint száz: mi voltunk – és vagyunk – a világ legboldogabb mézeskalácspárocskája.