Kelemen, a hernyó sosem tanult repülni

Kelemen, a hernyó sosem tanult repülni.

Kelemen, a hernyócska, épp hogy kikelt a petéből, amit édesanyja, akit már nem ismert, hagyott ott sok más testvérével a levélfonákon. Látta, hogy a többi hozzá hasonló lurkók is már ott ficánkolnak körülötte a sűrű fonadékban, amin ők kiválóan tudtak mozogni, de más, például egy darázs vagy egyéb ragadozó nem igazán kívánta abba a ragadós kulimászba beügyeskedni az orrát, még akkor sem, ha esetleg jóízű hernyócskafalatokat kóstolhatott volna. Valószínűleg inkább „boldogította” volna őt a gubancbogozás „öröme”, semmint a lakmározásé. És mivel a földi boldogságot nem ily módon képzelték el ezek az éhes ragadozók, ezért Kelemen nyugodtan végighernyózva a fonálon kényelmesen eljutott a levélig, ami neki maga volt a földöntúli boldogság: annyira finom volt, hogy attól kezdve csak ezeket a leveleket majszolgatta. Ráadásul ők, a hernyók úgy szoktak kikelni a petékből okosan, előrelátóan, hogy amikor a rügyekből kibomlanak a zsenge, friss hajtások és még jó puhák ezek a kis levelek, na, akkor kezdhessenek neki a lakomázásnak. A később megkeményedő levelekbe már nem ennyire jó beleharapni, de ezt is meg szokták oldani: addigra már újabb, jó erős rágókat növesztenek, amik így elbírnak a keményebb falatokkal is.

Szóval, Kelemen szépen neki is állt rágcsálni ezeket a zamatos leveleket, és ezt olyannyira tette, hogy lényegében semmi mást nem tett. Egyszer sem ment el mondjuk gyerekszínházba, sőt, még az sem jutott eszébe, hogy egy kicsit felfüggessze a falatozást azért, hogy megnézze például az Apacuka együttes valamelyik műsorát. Pedig annál jobbat még az embergyerekek sem találhatnának maguknak, nemhogy a hernyógyerekek! De Kelemen csak rágcsált és rágcsált, és közben igencsak megdagadt a hasa. Sőt, nemcsak a hasa, hanem az egész teste, végig, hosszában, szépen, egyenletesen. Feszült is tőle már a bőre, mert az meg úgy döntött, hogy csak egy ideig lesz hajlandó elviselni ezt a végtelen hízást. Ámde a főnök mégis csak a hernyó volt, ő meg csak a bőre, így hát végül is nem ő döntött, hanem a gazdi. Szépen, mintha csak egy tűzoltó venné le magáról a védőfelszerelését, kirángatta magát a szűkké vált bőréből, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, szépen felfalta ezt a levetett kabátját. Merthogy ennyire nagyétkű volt. De még csak el sem rontotta a gyomrát. Sőt, így kilazult bőrrel még falánkabbá vált. De hogy miért is kellett neki ilyen sokat ennie? Hát, biztos éhes volt. De hogy ennyire? Vagy arra gondolhatott, hogy neki egy nap valami nagyon széppé kell majd válnia, az pedig nem lehet valamiféle satnyácska szépség. Igazi, élettől duzzadó testnek kell majd lennie annak a jövőbeli gyönyörűségnek. De hogy az mi lehet, hát Kelemennek fogalma sem volt, de nagyon serényen dolgozott benne az a gondolat, hogy márpedig csak akkor lesz majd szép, ha eleget eszik. Úgyhogy folytatta az önfeledt csámcsogást reggeltől estig.

Bár Kelemen meglehetősen szép, színes teremtés volt, zöld-fekete csíkokkal körbe-körbe, néhol aprócska narancssárga foltokkal végig a testén, valószínűleg nem lehetett jóízű, mert ugyan néhány madár észre-észrevette még a zöld levelek között is, de valahogy mégsem fanyalodtak arra, hogy be is kapják Kelement a csőrükbe. Vagy csak szerencsés volt, nem tudhatjuk. Mindazonáltal zavartalanul haladt előre a nagy cél felé. De bizony még a jóízű lakmározásba is előbb-utóbb belefáradunk, így eljött a nap, a ki tudja már hanyadik ruhacsere után, hogy Kelemen úgy érezte, hogy bizony most már le kell állnia az evéssel, mert a végén még orvost kell hívnia. Úgyhogy győzött az önuralom, és bizony abbahagyta a táplálkozást és szépen lepihent egy ágacskán, és attól kezdve meg sem mozdult. Így telt el két nap, és mivel az ágacska is egyhelyben maradt, ezen a holnaputáni napon is pont ugyanolyan fényképet lehetett volna készíteni a mi kis hernyónkról, mint tegnapelőtt. És ekkor egy nagyon furcsa dolog történt. Valahogy odaragasztotta magát az ágacskához a farka végénél, aztán lelógatta magát csak úgy fejjel lefelé, majd elkezdett Kelemen úgy mocorogni, mint a korábbi ruhacserék során. Csakhogy aki ekkor kibújt a „bundából”, már nem is annyira hasonlított hernyócskánkra, mint a korábbi kibújások után. Csak lógott és nem volt lába. Hát, ahogy így néztük, bizony komolyan elkezdtünk aggódni, hogy mi lett a kedvenc kis állatunkkal. És amikor később megláttuk, már az egész külseje olyan lett, mintha papírból készült volna! Most ez a Kelemen meghalt, de előtte még gondoskodott magának koporsóról? Sőt, még valamiféle karácsonyfadísznek odaragasztotta magát az ágacskához? Most akkor mi legyen? Láthatólag enni nem fog már, hernyózni sem ide-oda a puha testével, tényleg úgy nézett ki, mintha halott lenne. Ennyi értelme lett volna a sok lakmározásnak? És mi van azzal a nagy céllal? Hát, elég csúfos véget ért Kelemen!

Azért ezt talán még meg kéne vizsgálni, mert így mégis csak hihetetlen. És ahogy egy kicsit megfogtuk ezt a micsodát, amit állítólag bábnak neveznek, hát hiába volt szinte papírból, a hegyes vége mégis csak elkezdett ide-oda nyekleni-nyaklani. Hurrá, él még Kelemen! De hogy ez lett volna a nagy cél?! Ezt nem hisszük el.

Aztán teltek-múltak a napok, semmi különös nem történt, hacsak nagyon figyelmesen nem néztük meg közelről ezt a néhai Kelement. Mert a jó szeműek azért láthatták, hogy mintha belül picit már más lenne, mint volt korábban. De ehhez tényleg jó szem kellett.

Aztán egy gyönyörű napsütéses délelőtt valami nagyon furcsa történt! Felrepedt a „papírhéj”, és valami gubancos izé kezdett kibújni belőle. Lábai voltak, azzal megkapaszkodott a még mindig ott lévő ágacskába. A teste lüktetett, mintha pumpálna valamit. De hát nem volt ott semmi pumpálni való, csak levegő. És mi történt? Hát egyszer csak, mintha vitorla lenne, lett neki négy gyönyörű szárnya! És közben a nap meg is szárította, úgyhogy eléggé megkeményedett ahhoz, hogy szárnyra kapjon az immáron csodaszép sárga-tarka pillangó. Az emberek meg az állatok csak úgy tátották a szájukat, hogy ilyen nem lehet. Még hogy ő Kelemen, a hernyó? És ő pedig, immáron csodaszép pillangóként, lazán meglibbentette a szárnyait és már fent is volt a levegőben mindenki csodálatára. És szálldosott virágról virágra, pedig soha senki sem tanította meg repülni.