Kifli kutya otthonra talál

Kifli kutya otthonra talál.

A nevem Kifli. Németjuhász anyám és kistermetű apám révén felnőtt kutya létemre úgy nézek ki, mint egy kölyökkorból éppen kinőtt, kamaszkorú németjuhász. A nevem és az alkatom elegendő ahhoz, hogy első pillanatra azt gondolják rólam, „milyen cuki” vagyok. Alaposan meg is szoktak lepődni, mikor kiderül, hogy egyrészt nem vagyok kölyök, másrészt nem érdemes engem félvállról venni. A Családomat (a Gazdát, a Nagylányt, a Nagyfiút, a Gazdánét és a Kislányt) és az Otthonomat nagyon őrzöm. Okom van rá. Jó ideig se Családom, se igazi Otthonom nem volt.

A legelső lakhelyem Anyával és a testvéremmel egy nagy udvar volt. Napközben jöttek-mentek ott az emberek, de nem igazán törődtek velünk. Anyukámat éjjel egy láncon tartották, és néha nappalra is úgy felejtették. Enni nem igazán kaptunk, csak ha megszántak minket. Lopkodtunk, amit tudtunk. Az a biztos, ami a pocakban van, gondoltam, és válogatás nélkül ettem a munkások reggelijéből megmaradt kenyérhéjat, műbeles kenőmájast, még a csomagolópapírt is. Anya egyre soványabb lett, mi sem gyarapodtunk. Be is bolhásodtunk, így folyton vakaróztunk. Nyáron a beposhadt pocsolyából ittunk, amitől még betegebbek lettünk.

Aztán egyszer csak jött Sz., aki elvitt mindhármunkat magával. Nagy veszekedésre emlékszem, a "gazdánk" nem akart minket elengedni, de Sz. olyanokat mondott, hogy csip hiánya, meg jegyző, büntetés, kötelező oltások hiányoznak, rossz tartási körülmények, így a férfi egy idő múlva feladta a vitát. Soha többé nem láttuk.

Akkor utaztam életemben először autóban. Egy fás, bokros részen álltunk meg, más kutyák ugattak. Sz. rámutatott egy körbekerített területre, ahol egy nagyobb kutyaház is állt: itt fogtok lakni ti hárman. Zsúfolt napok jöttek, tele kellemes és kellemetlen teendőkkel. Megfürdettek minket, így megszabadultunk a bolháktól. Oltásokat kaptunk, Anya lánctól kapott nyaksebét kezelték. Enni, naponta többször, de keveset adtak, mert azt is észrevették, hogy ha sokat tesznek elém, akkor behabzsolom mindet, és aztán persze rosszul is leszek. A többi kutyával is megismerkedtem.

Anyukám a gondoskodás hatására meggyógyult és nagyon szép lett. A testvéremen is látszott, hogy igazi nagykutya lesz belőle. Ő a Zsemle, én a Kifli nevet kaptam. Gyakran jöttek bennünket sétáltatni emberek, akiket Sz. önkénteseknek hívott. Anyukámat és a testvéremet az egyikük el is vitte magával, ő lett a gazdájuk. Én pedig maradtam a menhelyen. Az új otthonomat így nevezték az emberek.

Hetek, hónapok teltek el, de engem mégsem akart hazavinni senki. Sz. biztatott, hogy nemsoká lesz Gazdám nekem is, ne keseredjek el. Nyár elején sétálni vitt egy embercsalád. Igyekeztem rendesen viselkedni, főleg, hogy volt ott egy pöttöm emberkölyök is, a Kislány. Nagyon bátor volt, simogatott, kapaszkodott belém, dünnyögött nekem, de olyan bizonytalanul állt a hátsó lábain, hogy elég volt egy lépést tennie és máris fenékre ült. Sokkal biztosabb négy lábon, mint kettőn, ebben egyetértettünk.

A leendő Gazdám alaposan szemügyre vett. A Nagyfiúnak magyarázta, hogy a kutya szemében látszik az intelligencia. Azt nem tudtam pontosan, mit jelent, de az enyémben biztosan látszott. Megpaskolta a hátam, erre én hanyattvágtam magam egy kis hasvakarásra. A Gazda ekkor azt mondta nekem:

-Hamarosan visszajövünk érted és hazaviszünk.

Nagyon boldog voltam. Nehéz szívvel mentem vissza a kennelbe. A Nagylány bedugta a kezét és simogatta a fejem, mondogatta a nevem. Közben kicsit szomorúan nézett rám, amit akkor még nem értettem.

Sz. ezután minden nap elmondta, hogy visszajönnek. Nehéz volt várni. Még egy kellemetlen állatorvosi látogatáson túlestem. Úgy voltam vele, hogy ha ez kell, akkor ez kell, csak jöjjenek már értem!

Meg is érkezett a Gazda és a Nagylány. Pórázt tettek rám és újra autóba ültünk. Igen nyugtalan voltam a rövid úton, de mikor megérkeztünk, az egész Család várt. Rengeteg új szaggal és látvánnyal bombázott a környezet. A két macskával is megismerkedtem. A kutyaházban és környékén tisztítószerszag mellett régebbi, gyengébb kutyaszimatot fogtam. A Nagylány szemében lévő szomorúságot ekkor értettem meg: biztos volt itt egy másik kutya… mi történhetett?

Este kaptam Gazdánétól ételt és vizet, majd bementek az emberházba. Egyedül maradtam, de még nem tudtam aludni a sok izgalomtól. A kutyaház mögött ásni kezdtem. Hamarosan kiástam egy régi csontot. Ekkor valami különös dolog történt. Mély németjuhász hangot hallottam a kutyaházból morogni: - Ki vagy te? Mit akarsz az én elásott csontommal?

Odamentem, de csak a hangot hallottam újra: - Azt kérdeztem, mit keresel itt?

- Kifli vagyok- válaszoltam. - A Gazda és a Nagylány ma hoztak el a menhelyről. Itt fogok lakni. Neked is ez az Otthonod? Miért nem láttalak napközben?

- Nelli a nevem. Én már elhagytam ezt az Otthont, sőt, ezt a Világot is. Évekig éltem itt. Megöregedtem és megbetegedtem. Az állatorvos sem tudott már meggyógyítani, csak csillapítani a fájdalmamat, de a Családom vigyázott rám, míg meg nem pihentem. Főleg a Nagylány szomorkodott miattam. Vele, míg egészséges voltam, nagyon sokat sétáltam, játszottam. Volt, hogy csak ültünk a hátsó lépcsőn és hallgattuk a madarakat. Te nálam izgágább vagy. Itt kapsz rendesen enni, inni. Visznek sétálni és a kertben is játszanak veled. Jó Otthon ez és jó Család. A macskákat nem érdemes bosszantani. A csont a tiéd lehet. Isten veled.

- Várj még!- kértem, de már hiába szóltam. Feltámadt a szél, aztán elcsendesedett. Lefeküdtem a ház elé és elaludtam.

Azóta az éjszaka óta nem hallottam az öreg kutya hangját. Az elején még előfordult, hogy Nellinek szólítottak Kifli helyett... Aztán megszokták. A Családommal, az Otthonomban élek azóta is.