LEA BÁLBA MENNE

Lajhár Lea nem volt túl lassú vagy lusta, csak – fajához mérten – olyan átlagosan takarékos, már ami a mozgást illeti. Kedvelt – s egyben fő – elfoglaltsága a hűtő nyitogatása. S nem csak nyitotta meg csukta azt a minden földi jót rejtő fehér ajtót, hanem bizony bele is nyalintott ebbe-abba – egy dobostorta, egy doboz jégkrém vagy egy vödörnyi pörkölt meg se kottyant neki. Nem csoda hát, hogy hamarosan feszült rajta a cicanaci. Ezt amúgy nem is bánta volna, hiszen a ruganyos anyag sokmindent elbír és „ha már nő legyen kerek” – tudniillik ezt szokta mondani –, de közeledett a téli bál és a ruhán a cipzár nemhogy nem akart felszaladni, inkább úgy ahogy volt szétrepedt.

Lea ingatta a fejét, ez meg hogy lehet? Mikor lett ő ekkora? Kelletlenül előtúrta a kondi bérletet és elhatározta, hogy holnaptól új életet kezd. (Másnap ugyanis hétfő volt és az amúgy is olyan kellemetlen napja a hétnek, hát már nem ront rajta sokat az se, ha az ember lánya akkor vág bele az izzasztó fogyókúrába.)

Hétfőn tehát elindult Lea, hogy letornázza a felesleget. Várta a futópad, meg a szobabringa. Esetleg egy kis súlyzó meg aerobik. Morfondírozott magában mivel is kezdje, miközben a sporttáskába tette a tornacipőt, kulacsot meg a törölközőt. Biztos, ami biztos, egy-két tábla csokit is csempész a titkos zsebbe – öltött fel benne –, sose lehet tudni, hátha leesik a cukra a nagy ugrálás közepette. S mert úgy tűnt jó kezdet lenne, úgy döntött lelépcsőzi mind a tíz emeletet. Szuszogott nyögdécselt szintről szintre fogyott a lendület. Végre valahára leért a földszintre és csak akkor vette észre, hogy besötétedett. Logó orral sóhajtott egy nagyot és a titkos zsebben kotorászott, mert bizony a sok lépcsőzésben nagyon megéhezett. A zseb azonban üres volt, mert Lea ugyan tervezgette, de a nagy készülődés közben végül elfelejtette betenni a csokiszeleteket. „A kutyafáját!” – mérgelődött magában. Olyannyira feldühödött a kudarcok sorozatán, hogy visszafordult. Kettesével vette a lépcsőket, s szinte repülve mászta meg mind a tíz emeletet. Mire hazaért már arra se maradt ereje, hogy egyen egy keveset. „Majd holnap.” – gondolta és az ágyra heveredett.

Kedden már résen volt, s inkább lifttel közlekedett. Pikk-pakk leért a földszintre és a buszmegállóhoz sietett (már amennyire egy lajhártól kitellett). Pirosra csípte az orrát a kellemes februári hideg. „Eddig minden flottul megy!” – gondolta Lea és fontolgatta, hogy várakozás közben elmajszol egy magvas energiaszeletet, mikor egy rekedt hang a nevén szólította.

- Lea! Kedveském! – köszönt rá a lajhár néni botjára hajolva.

- Lujza néni! Mit cipel abban a nehéz szatyorban? – kérdezte Lea.

- Ó semmiség Drágám! Csak egy évi hideg élelem! Tudod nem nagyon járok én már le csavarogni! – mosolygott a néni, és remegő kezében pattogós táncot járt a csíkos szatyor. – Na megyek is, messze van a kilencedik.

Lea egy sóvár pillantást vetett a közeledő 25-ös buszra, majd a nénihez fordult.

- Adja csak ide Lujza néni! – nyúlt a nehéz szatyorért.

- Jajj dehogy Csillagom! Hiszen épp indultál valahova!

- Azzal ne foglalkozzon Lujza néni, majd megyek a következővel.

Elindultak hát ketten vissza az épületbe kimért izgága öreges léptekkel. A lifthez érve jött a meglepetés. Nagy fekete betűk hirdették rajta – „Üzemen kívül.”

- A macska rúgja meg. – mondta Lujza néni. – Hát Aranyom nincs más hátra, mint előre! – nevetgélt és elindult felfelé a lépcsőn.

Lea is követte s tudta már ma se lesz semmi a tornából. Mászták együtt a lépcsőket, s mire a kilencedikre értek, besötétedett.

- Köszönöm Leácska! Az Isten áldjon meg!

- Szívesen Lujza néni! Vigyázzon magára! – mosolygot Lea és megmászott még egy emeletet. S hogy ne legyen teljesen eredménytelen a napja, a szétrepedt cipzárt szépen visszavarrogatta.

Szerdán Leánál csőtörés lett. Zubogott a víz vadul a falból, szegény azt se tudta, hova legyen. Szaladt lavórért, törölközőért. Hívta a szerelőt, a fürdőben már szinte úszni lehetett. Megjött a szaki ez-meg az kellett neki. „Merre van a főcsap?”, „Nem főzne egy kávét?”, „Van-e még lavór valahol, mert ez ide kevés lesz”. Szaladt Lea a szekrényhez, közértbe, konyhába szomszédhoz. Csupa izgalom lett ez a nap, csupa kapkodás. Annyi felé volt szegény lajhár leány feje, hogy enni is elfelejtett. Kimerülten, korgó gyomorral feküdt az ágyban és arra gondolt másnap már semmi baj nem lehet.

Csütörtökön még mindig csütörtököt mondott a lift, de Lea már az elmúlt napokban annyit lépcsőzött, meg rohant, hogy egy szempillantás alatta a földszinten termett. „Ma már nem történhet semmi rossz!” – mantrázta magában, míg a megállóban várakozott. Jött is a busz menetrend szerint csak a hátulja olyan furcsán liftezett. Fújtatva nyílt az ajtó.

- Jó reggelt! – köszönt a sofőr.

- Önnek is! – felelt bátortalanul Lea. – Elnézést kérek, de valami furcsa van a busz farával.

- Igazán? Rögtön utána járok. – pattant fel a sofőr és hátra szökdécselt (merthogy béka volt). – Ez bizony durrdefekt.

A sofőrön kívül csak két állat utazott a buszon. Egy menyét meg egy sikló. S mert az előbbi igen kicsi jószág a másikon meg nincsenek is kezek, így a kerék cserénél Lea segédkezett. Megemelte a busz hátulját, a lábai csak úgy remegtek.

- Hálásan köszönöm! Micsoda formában van! Tényleg! Ezt nevezem! – lapogatta Lea hátát a sofőr, miután végeztek.

- Köszönöm! – pirult el Lea, bár már amúgy is igen kivolt pirosodva.

- Na jöjjön! Mehetünk is! – hívta a sofőr a buszra, de lajhár leány habozott.

- Azt hiszem, majd inkább holnap megyek. Minden jót! – köszönt el Lea, s torna nélkül tért ismét nyugovóra.

Pénteken aztán tényleg minden összejött neki. Működött a lift, a buszra is alig kellett várni. Leszállt rendben a megállóban, s tudta jól, hogy már csak néhány ház van. Egy virágárus, mellette a kínai étterem és utána a lila épület már… No hiszen! Ellopták a konditermet! Itt kellene lennie. De ez most. Mi ez? Egy pékség? Lea alig hitt a szemének. Több kört ment az utcán fel-le, fel-le, de az edzőtermet továbbra sem lelte. Benyitott hát a pékségbe.

- Jó napot kívánok! – köszönt az ajtón belépve.

- Jó napot! Mi tetszik? – kérdezte az eladó, aki egy hosszú nyakú zsiráf volt.

- Elnézést kérek, én semmit se kérek, vagyis csak a… Szóval a konditermet keresem. – mondta Lea.

- A konditermet? De hiszen ez egy pékség. – nézett le rá felszaladt szemöldökökkel az eladó.

- De korábban ez nem egy konditerem volt?

- De igen, réges-régen az volt. Több mint 10 évvel ezelőtt.

- Az nem lehet kérem, hiszen még tavaly, vagy tavaly előtt… - kotorászott Lea a táskában a bérlete után kutatva. Meg is lett a kis kártya és egy 12 évvel ezelőtti dátum állt rajta. – Ó! – csak ennyit tudott kinyögni, meg hogy: Elnézést kérek! – és lógó orral kisietett az utcára.

Ennyi vesződség, ennyi kínlódás a semmiért. Könnyek gyűltek a szemében, s már arra gondolt, a holnapi bálra el se megy. Hiszen a cicanacin kívül más nem jön fel rá. Abban meg igazán nem mehet az Operába.

Ahogy szomorúan sétált hazafelé, nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. Szépen lassan be is sötétedett. Narancssárga fénykörök pöttyözték a járdát.

Otthon aztán Lea szomorúan nézegette a mély lila báli ruháját. Maga elé vette és forgott a tükör előtt.

„Milyen szép is lett volna.” – sóhajtozott, aztán gondolt egyet és belebújt, hogy jobban el tudja képzelni, hogy mutatott volna rajta.

És csodák csodája, a cipzár gond nélkül felszaladt.

„A mindenit! Ez meg hogy lehet?” – morfondírozott. Aztán végig gondolta a hetet.

Hétfőn lépcsőzött, kedden súllyal együtt mászta meg a sok emeletet, szerdán szaladt fűhöz-fához – ezt kardiónak hívják a szakemberek – csütörtökön ismét súlyt emelt ma pedig sétált egy nagyot. Így történt, hogy Lajhár Lea leadott pár centit derékból, s az Opera bálba a szép lila ruhájába mehetett.