Légy, a kedvesem

Légy, a kedvesem.

Légy a konyhapulton volt. Egy roppant izgalmas, tönkölybúzás kenyérmorzsa darabot boncolgatott. Aprócska lábait olykor-olykor összedörzsölgetve, szívókájával tapogatta az újonnan felfedezett aromákat. Ezek a háziak azért tudnak élni! Micsoda finomságokat hagynak itt szabadon!

                Ebben a pillanatban váratlanul egy másik repülő kezdett körözni a préda körül. Átlátszó szárnyain hasra esett a napsugár. A szivárványos gyönyörűség láttán Légy elfelejtett ebédelni – pedig az a nap legfontosabb étkezése! A szárnyaló kecsesen körözött egy darabig, majd lágyan letette könnyű kis testét Légytől mindössze pár centiméterre. Legyinta – merthogy így hívták a másik nagyszeműt – óvatosan, kissé szaggatottan, de mégis határozottan közeledett a Légy által még éppen csak megkóstolt tönkölybúzás kenyérmorzsa darab irányába. Légyben bennakadt a levegő. Első lábain picit jobbra lépett kettőt, vagy várj! Nem is, inkább balra kettőt! Vagy… jaj, most mi legyen?! Meg kellene szólítani valahogy ezt a szépséget! Légy még soha nem tapasztalt hasonlót. Bárki közeledett az ételéhez, ő harciasan felemelte két hátsó lábát, összedörgölte az ízeket és minden erejével arra törekedett, hogy minél nagyobbnak látszódjon. Most? Remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Mi a csuda történik?

-          Azt már nem kéred? – kérdezte Legyinta. – Nem mintha érdekelne! – tett még két lépést közelebb és szúrósan a szemébe nézett Légynek. Mind az összes kis pontszemébe.

-          Én… ööö… én…

-          Köszike! – kényeskedett a lány, ahogy kihívóan elkezdte egyre közelebb helyezni szívókáját az a konyhapult lapján. Milyen csábító, atyaég! Azok az ízelt lábak! Azok a szárnyak! Azok az elbűvölő pontszemek! Légy akkor már tudta: nem élhet tovább anélkül, hogy ne látná minden áldott nap.

Zavarában elrepült, hogy tegyen egy laza kört a konyhában. Muszáj volt kiszellőztetni azt a picurka fejét – nem számított erre a találkozásra. A villámcsapások nem érkeznek mindennap – még akkor sem, ha piszok jólesik. No meg már Bölcs Bögöly nagyapa is megmondta: „Nincs mindennap karácsony.” Ez a legyecske meg…

Itt megakadt a gondolatmenet, mert a gazdasszony befejezte a mosogatást. Már csak az asztal illetve a pult törlése volt hátra.

-          Vakegér! Büdös banya! Szemtelen kétszemes! Mit képzel már! – Légy borzasztóan felháborodott. A gazdasszony ugyanis elpakolta a tönkölybúzás kenyeret: annak minden darabjával együtt. Legyinta – szokásához híven – csak legyintett arra, hogy zacskót raknak kis teste köré, olyannyira eltelt az ízekkel. Légy ezzel szemben a konyhaszekrény tetejéről látta, hogy szerelmét épp most zárják el az életet adó levegőtől. Mit ér akkor a lány látványa, ha csak holtában gyönyörködhet annak szépségében?

                Nosza, a legény kétségbeesetten húzott a gazdasszony felé és egyre dühödtebben kezdett körözni felette. Az asszony hadonászott egy keveset, ami pont arra volt elegendő, hogy alig észrevehetően lazábbra kötötte a kenyér zacskóján a csomót, mint máskor. Lecsapnia ugyan nem sikerült Légy lovagot, de az egyik balos kalimpálással fejbe vágta, amitől az megszédült kissé. Meg kellett állnia egy picit. Legyinta – aki persze éppen csak észrevette, hogy valami megváltozott körülötte – még mindig csak legyintett a dolgokra: vele volt az isteni csemege, csupán egy picit közelebb került, mint eleddig volt.

                Légy azonban átlátta a helyzetet. Mikor a gazdasszony kiment a konyhából, azonnal odasietett a zacskó szájához. Látta, hogy odabenn Legyinta még mindig falatozik, bár már körülötte csendes párafelhő jelzi, hogy lassacskán fogy a levegő. A lány ijedten nézett fel: valamit megérzett a változásból.

-          Légy! Ferdén látlak! Mi történt? Mi ez az anyag körülöttem? – Legyinta kezdett kétségbeesni. Pánikszerűen neki-nekiszállt a zacskónak, de csak annyit ért el vele, hogy fogyott az ereje a szálldosástól.

-          Nyugodj meg! Mindjárt kitalálok valamit! – törd a fejed, törd a fejed Légy! – Most maradj egy helyben, ne fáraszd magad, én pedig próbálok közelebb jutni hozzád!

Légy elindult a zacsi szájához. A csomó könnyű volt, de mégiscsak egy csavar a szájnál. Légy azt képzelte, hogy ellenséges hadak rontanak az ételére. Ugyanúgy kezdett viselkedni, mint amikor nagyobbnak akart tűnni. Kifújta a levegőt, közelebb ment a tekeredő nejlonhoz, aztán felszívta magát és apró fel-alá repdeséssel tágította a lyukat. Nem hiába vett részt annyi tornán és edzésen! Ismételte újra és újra a mozdulatsort. A harmadik kör után már picit pihegett ugyan, de látta, hogy kedvese lassan elalél a levegő hiányától, így tudta: nem adhatja fel. Mind nagyobb és nagyobb hévvel döngicsélt fel és alá a börtön szájánál. Szúnyog Szilvi fejcsóválva nézegette a sarki fikusz levelén lógva: hiába, no! Ő csupán mások vérét szürcsölve érezte boldognak magát. Légy tiszta érzelmeihez az ő életvitele nem ért fel.

        Ropogtak a csöpp ízelt lábak, izzadtak az átlátszó szárnyak, dülledt mind az összes pontszem, tágult a fej, a tor, a potroh az erőlködéstől, s mikor Légy már úgy érezte, nincs tovább, megszakad – elájult a kis lovag. Legyinta – aki ekkor már szintén alig-alig volt magánál – milliméterről milliméterre kúszott előre a Légy által megnövelt lyukon, éééééss! Sikerrel járt! Kijutott a szabad levegőre! Megmenekült!

        Rossz szokásához híven, illetve önző örömében szinte legyintett is volna Légy ájult állapotához, de látta mindazt a hősies, odaadó küzdelmet, amit ezelőtt még egyetlen szárnyas kis rovar sem tett meg érte: hiszen Légy megmentette az életét! Elkezdett helikopter-szerűen, egész alacsonyan szálldosni Légy épp csak lélegző kis teste körül, minél több életet adó levegőt zsúfolva köré. Légy felébredt.

-          Hol vagyok? Mi történt?

-          Elájultál, miközben engem mentettél ki a kenyeres zacskóból.

-          Óh! Hát itt vagy? Kiszabadultál?

-          Igen! Hála neked! – mosolyodott el a lány és egy forró puszit nyomott Légy képére, majd kacéran folytatta: - Te vagy a fogó! – és kirepült az ablakon.

Légy nagyra meresztette meglepett szemeit, majd boldogan szállt párja után a lemenő nap fényében.

Tán ma is kergetőznek, ha az óta meg nem álltak!