Madáriskola

Madáriskola.

Bencsik Luca Mária: Madáriskola

Brrrr! Brrr! Aztán megint felhangzott. Brrr! Brrr! „Jaj, ne!” gondolta a kismadár, aki az ágyában feküdt. „Már megint reggel van!” Azzal kelletlenül kikászálódott a meleg tölgyfalevél-takaró alól, és ellállította a csörgő vekkerórát. Ezt a kismadarat Cseresznyének hívták. Nem mintha pirosak lettek volna a tollai, ugyanis Cseresznye széncinke volt, nem vörösbegy.  Az erdőben élt, szüleivel és két testvérével, Gesztenyével, és Bogyóval. Bogyó, a kisebbik lány volt, Gesztenye fiú. Ők már lent ültek az étkezőben, és tömték magukba a gilisztás pirítóst.

-          Jó reggelt! – köszönt álmosan Cseresznye.

-          Jó reggelt! – köszönt vissza nővérének Gesztenye.

-          Na, gyere kicsim! – intett neki anya. – Tálalva van! – Cseresznye bekapott két szelet pirítóst, és felkapta az iskolatáskáját. Indulnia kellett a Dió Utcai Általános Madáriskolába.

-          Várj! Itt ne hagyd az uzsonnádat! – kapott a fejéhez apa, és még a faragott uzsonnásdobozt is berakta, mielőtt lánya kiröppent az „ajtón”, azaz az odú nyílásán. Itt olyanok voltak a magas, odús fák, mint a házak.

-          Sziasztok! – kiáltotta még vissza Cseresznye, de a következő pillanatban már a Csipkebogyó úton járt.

-          Szia Cseresznye! – röppent mellé legjobb barátja, Mandula. Egy osztályba jártak, a 4. c-be, de Mandula veréb volt. Pont olyan szép, barna tollai voltak, mint amilyen a mandula héja.

-          Szia Mandula! – köszönt Cseresznye. – Te készültél a mai dolgozatra?

-          Persze! – bólogatott Mandula. – De nem olyan sokat, mert az „Az erdő fái és leveleik” tantárgyból elég jó vagyok – tette hozzá.

-          Abból én is. De azért persze gyakoroltam... – de mielőtt befejezhette volna a mondatot, kiáltás harsant mögöttük:

-          Hé, dalosmadárka! Már megint azzal a romlott alma színű verébbel lógsz? -

-          Jaj, ne már! – morgott Cseresznye. – Már megint... – de nem repültek elég gyorsan, és a következő pillanatban eléjük vágott egy kékcinke. Szeder volt az, az Erdei Színház tulajdonosának a lánya. Ő is 4. c-s volt, Mandula és Cseresznye nagy bánatára. Ebből ki is lehet találni, hogy nem igazán kedvelték egymást. Szeder ugyanis, amikor csak tudta, gúnyolta a két kismadarat. Mandulát azért, mert szerinte olyan „közönséges” színű volt a tollazata hozzá képest, Cseresznyét pedig...hát, Cseresznyét bizony a hangja miatt. Cseresznye az „Énekes-madárkák” nevű szakkörre járt, ahová az énekesmadarak jártak. Nagy bánatára Mandula nem járt vele, helyette magfoci-edzésre járt, benne is volt az iskola csapatában. Szegény Cseresznye mennyivel szívesebben járt volna magfocira! Főleg azért, mert borzalmas hangja volt. Benne volt az iskola kórusában, de ő volt a legrosszabb. Megvolt rá az esély, hogy 5.-ben már nem lesz a kórus tagja. És sajnos Szeder is „Énekes-madárka” volt. Cseresznye nem merte megmondani a szüleinek, Szeder mennyire undok vele, de még a testvéreinek sem. Ezeket a lehangoló eseményeket, amikor a cinkelány gúnyolódott vele, egyedül a naplójába írta csak le. És ha nem így lett volna, valószínűleg sosem tudott volna a sarkára állni Szederrel szemben. De szerencsére így lett. És ami a legérdekesebb benne, hogy csupán a kíváncsiság műve volt az egész. Node nem kerülgetem itt a forró kását tovább, inkább folytassuk a történetet! Tehát, ugyebár már megismerkedtünk Gesztenyével és Bogyóval, Cseresznye két kistestvérével. Ők még csak ovisok voltak, így jóval hamarabb hazahozták őket, már délután három órakor. Cseresznye jóval négy óra után ért csak mindig haza, hisz járnia kellett minden nap egy órát az „Énekes-madárkák” szakkörre. Gesztenye és Bogyó, amint hazaérkeztek, elhatározták, hogy felderítenek valamit. Hiszen kíváncsiak voltak, a házuk pedig nagy. Annyi érdekes felfedeznivaló van benne! Néha ki is kaptak, mert olyan helyre másztak be, ahová nem lett volna szabad. De őket ez nem tántorította el sosem. Most a kiszemelt helyiség Cseresznye szobája volt. Mivel a gyerekszobákat még nem zárták kulccsal, könnyedén besurranhattak. Gesztenye benézett az ágy alá, míg Bogyó az íróasztalfiókot kutatta át. Kisvártatva izgatottan felkiáltott:

-          Gesztenye, ezt nézd! Ez lehet Cseresznye naplója!

Gesztenye gyorsan odarohant. Nővére már megtanította őt olvasni, így ki tudta betűzni, hogy tényleg az áll a borítón: „Magos Cseresznye naplója”.

-          Fú, de jó! Gyerünk, nyisd ki! – mondta, szintén nagyon izgatottan. Bogyó kinyitotta a könyvecskét az első oldalon, és belemélyedtek az emlékekbe. Az első bejegyzések még nyáron íródtak, így ismerősek voltak nekik a leírtak, de mire elérkeztek a 4. tanév kezdetéig, egyre jobban elcsodálkoztak az olvasottakon. Végül Bogyó határozottan azt mondta:

-          Ez így nincs rendjén! Ez a Szeder folyton csak undokoskodik Cseresznyével és Mandulával.

-          Egyetértek. Tennünk kell valamit! – Gesztenye huncutul elmosolyodott.  – És már azt is tudom, hogy mit!
Igen, a testvérek okos tervet szőttek, hogy vegyék rá Cseresznyét, hogy védje meg magát Szederrel szemben. Mire nővérük hazaért, már készen is állt. Alig volt ideje lerakni a táskáját, Gesztenye és Bogyó már be is rángatták a szobájába.

-          Na jó, mire készültök? – kérdezte félig mosolyogva, félig gyanakodva Cseresznye. A testvéreivel leültek egy körbe a szőnyegre, és a kicsik bevallották, hogy belekukkantottak a naplóba. Cseresznye először persze mérges volt rájuk, de amint a tesói előadták neki a tervüket, a mérge rögtön elpárolgott. A lényeg az volt, hogy Gesztenye és Bogyó felváltva eljátszották Szedret, és sértéseket vágtak nővérük fejéhez – persze csak játékból. Ő pedig gyakorolni kezdte, hogyan verje vissza ezeket a „támadásokat”. A végére Gesztenye és Bogyó örömmel gratuláltak Cseresznyének, aki szintén nagyon örült. De másnap, amikor elindult iskolába, mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Mi lesz, ha az igazi Szederrel kell majd szembeszállnia?
Hát az lett, hogy a szakkörön a cinkelány elkezdett gúnyolódni rajta:

-          Jaj, Cseresznye, én komolyan nem értem, hogy bírsz te egyáltalán énekelni? A hangod alapján a torkod már szó szerint be van rozsdásodva!

Cseresznye nem felelt azonnal. De végül erőt merített abból a gondolatból: „Ha otthon sikerült, itt miért ne sikerülne?”, és visszaszólt:

-          Hagyj már békén! Elegem van abból, hogy folytonosan piszkálsz!
Szedernek – életében talán először – torkára forrott a szó. Döbbenten meredt Cseresznyére, aki eltökélten nézett vissza rá. És aki egész életére megtanulta, hogy a gyűlölködők ellen a legjobb megoldás, ha segítséget kérsz valakitől, legyen az bárki is. Egy barát, akire támaszkodhatsz, vagy éppen a kíváncsi, de eszes testvéreid.

Vége