Maja és Tipeciric első kalandja

 

Amint beléptek a lakásba, Maja nagy örömmel újságolta el, hogy új barátra lelt:
– Anya! Apa! Gyertek gyorsan! Képzeljétek, találkoztam az utcán egy űrlénnyel! Nem baj,
hogy felhívtam magunkhoz játszani?
A szülei kisiettek az előszobába. Kíváncsian méregették gyermekük szerzeményét, aki
némán és mozdulatlanul bámult maga elé.
– Jaj, kislányom! – mosolygott anyukája. – Úgy látom, hogy ez csak egy plüssállat.
– Ő nem plüss! – makacskodott Maja. – Tud beszélni és mozogni!
– Jól van, akkor legyen űrlény! – hagyta rá édesapja. – Bemehettek játszani, de előtte
mosd meg a kezedet, és etesd meg a nyuszidat!

Maja kézmosás után bevezette szobájába új barátját, aki helyet foglalt az ágyon, és
kíváncsian nézett körbe.
– Ő Niki! – mutatta be nyusziját a gyermek, miközben enni adott neki.
– Nagyon aranyos! – dicsérte meg Tipeciric.
A háziállat kíváncsian szemlélte a vendéget, majd étkezés után hirtelen felugrott az ölébe.
– Nahát! Nem szokott ilyen barátságos lenni idegenekkel! – lepődött meg Maja, miközben egy piros, szív alakú léggömböt mutatott. – Ez itt a lufim, Lili. A szüleim azt mondták, hogy
mindig a szeretet jusson az eszembe róla, mert az a legfontosabb dolog.
– Jól beszéltek – helyeselt Tipeciric. – Valóban semmi sem fontosabb annál.
– Van a közelben egy park, ahova elmehetnénk négyen! – vetette fel Maja izgatottan az
ötletét.
– Benne vagyok, ha a szüleid nem bánják – felelte Tipeciric.
– Biztos elengednek – indult az ajtó felé a kislány. – Holnap már úgysincs suli.
–  Akkor induljunk! – állt fel a sárga lény, és a kezéből kiugró nyúllal együtt követte Maját.

 

Néhány perc séta után odaértek a parkhoz, ám a szél egyre erősebb lett. Az ég csúnyán beborult, és csepegni kezdett az eső.
– Aj aj! – kémlelte az eget Maja. – Itt nagy vihar lesz, erre nem számítottam!
– Ne aggódj! – szólt higgadtan Tipeciric. –  Meghúzzuk magunkat egy fa alatt. 
Az eső szakadni kezdett, és feltámadt a szél. Besiettek egy nagy fa alá. Közel hozzá egy szép, narancssárga rókagomba is állt. Nikit felvette Tipeciric a karjaiba, mivel látta rajta, hogy nagyon fél. Észrevettek a fa egyik ágán egy hernyót, aki riadt tekintettel kúszott közelebb feléjük. A vihar hamar megszűnt, és pillanatok alatt kisütött a nap. Újra vidám, derűs arcát mutatta a természet.

– Gyertek ki, és szárítkozzatok meg! – hallottak egy öblös hangot fentről.
Felnéztek és látták, hogy a napocska tekint le rájuk mosolyogva.
– Jé! A nap hozzánk beszél! – ámuldozott Maja. – Ő tud beszélni?
– Úgy látszik – nyugtázta Tipeciric.
Észrevettek egy káprázatos szivárványt is a nap mellett, amelynek két vége egy-egy bárányfelhőben végződött. Az összes körülötte levő felhő pedig báránnyá változva úszkált a kék égen.
– De aranyosak! – hallottak egy hangot lentről.
Odanéztek, és látták, hogy a nyuszi szólt hozzájuk.
– Niki! Te is beszélsz? – döbbent le Maja.
– Persze, hogy beszél! – jegyezte meg ekkor a piros lufi, akinek két szeme és szája is teremtődött.
– Hát, ezt nem hiszem el! – bámult léggömbjére a kislány. – Mi történik itt? Az eső változtatott meg mindent?

A fa közeléből ekkor vékony hangra lettek figyelmesek:
– Jaj, de szép szárnyaim vannak! Milyen jó repülni!
Egy színes pillangó repdesett ott bizonytalanul.
– Szia! Te ki vagy? – érdeklődött Maja.
– Hajnalka vagyok! – mutatkozott be a szárnyas kis állat. – Nemrég még hernyó voltam.
De miután elállt az eső, hirtelen átváltoztam!
– Mostantól a neved Polli legyen, mert új teremtmény lettél – jelentette ki Tipeciric.
– Polli! Polli! Ez tetszik! – örvendezett a kis lepke, majd rárepült a rókagomba fejére.
– Hihihi! Ne csikizz! – nevetgélt ekkor a kis gomba, Polli lábacskái alatt.
– Nahát, te is életre keltél? – guggolt le Maja, és szinte már nem is csodálkozott azon, hogy
körülötte egyre több furcsa dolog történik.
– Én mindig is éltem! – felelte a gomba. – Üdvözöllek titeket! A nevem Réka.

– Mmm... mi ez a ricsaj? – hangzott a magasból.
Mindannyian odapillantottak. A felettük terebélyesedő fa nézett le rájuk, mogorva arccal.
– Ne ijedjetek meg tőle! – nyugtatott mindenkit Réka. – Ő Marci. Bár mindig morog
valami miatt, a szíve aranyból van.
– Szia, Morci! – köszöntötte őt Maja illedelmesen.
– Mmm...Marci a nevem! – dörmögte a fa.
– Jaj, ne haragudj! – szabadkozott a kislány. – Félrehallottam.
– Mmm... mindegy! – törődött bele a fa. – Mmm...miért zajongtok ilyen fülsiketítően?