Malvin


http://mocorgohaz.hu/

- Janka, el fogsz késni az iskolából! – hasított a reggeli csendbe nagyi kedvesen sürgető hangja. A kislány álmosan a fejére húzta a takarót, arcát a párnába fúrta, és arra gondolt, milyen jó lesz holnap, mert szombaton soha nincs ébresztő. Ma viszont még fel k...

Kép forrása: pixabay.com

- Janka, el fogsz késni az iskolából! – hasított a reggeli csendbe nagyi kedvesen sürgető hangja. A kislány álmosan a fejére húzta a takarót, arcát a párnába fúrta, és arra gondolt, milyen jó lesz holnap, mert szombaton soha nincs ébresztő. Ma viszont még fel kell kelni, el kell menni az iskolába, végig kell hallgatni az úton a mindig kócos hajú Toncsi csacsogását, aki ki nem fogy a nővére dicsőítéséből, mert „ők ketten tökéletesek”. Na, erről tudnék mesélni! – mosolyodott el Janka, és ez elég is volt arra, hogy kipattanjon az ágyból, és a fürdőszobába siessen. Már a reggeli kakaó utolsó kortyait itta, amikor a tornácon nagyapa hangjára és egy tyúk kétségbeesett kárálására lett figyelmes:

 - Itt van, behoztam, főzd meg ma húslevesnek!

- Jaj, mi történt vele? – kérdezte nagyi szánakozva.

- A padlásról eshetett le, mert a létra alatt bujkált.

- Mi esett le? – ez már Janka hangja volt, aki kíváncsian dugta ki a fejét a konyhaajtón. Nagyapa egy fekete színű japán tyúkot szorongatott a kezében. Ezek az állatok kisebbek a házi tyúknál, de Jankának sokkal jobban tetszettek, mert gyönyörű színekkel áldotta meg őket a természet, főleg a kakasokat.

- Ó, szegény, biztosan a nyest elől menekült, különben nem lenne ennyire kétségbeesett. Gyere ide az ölembe, nyugodjál meg, minden rendben lesz! – vigasztalta a rémült állatot a kislány.

- Na, Janka, add át nagyanyádnak azt a törött lábú tyúkot, hadd lásson neki a levesnek, te meg indulj az iskolába, még a végén elkésel! – szólt nagyapa.

- Levesnek?! – emelte fel a hangját Janka. –Ti megölnétek egy kiszolgáltatott állatot?! Képesek lennétek ebédre megenni, sőt engem is arra kényszeríteni, hogy egyek belőle!?

- Kicsim! – fordult a most már sírással küszködő kislány felé nagyapa. – Tudod, hogy ezek az állatok az udvaron haszonállatok, amiket azért tartunk, mert tojást tojnak, húst adnak az asztalra. Jól élnek, nem kell megküzdeniük az ennivalóért, fedél van a fejük felett, megvédjük őket a ragadozóktól, de a család asztalára ők adják az élelmet.

Janka nem bírta tovább, kicsordultak a könnyei, amik aztán patakokban folytak lefelé a kipirult arcán.

- Nagyapa, értsd meg, én ezt a tyúkot nem adom! – nézett farkasszemet nagyapjával a kislány.

Nagyapa nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét, és elindult hátra megetetni a többi jószágot.

- Nagyi, ígérd meg, hogy Malvinból nem lesz húsleves! – fordult nagyanyja felé Janka.

- Malvinból?! Ki az a Malvin? – nézett csodálkozva nagyi.

- Hát nézz rá, olyan Malvin formája van! – mutatta a fekete japán tyúkot a nagyi felé.

- Jaj, drága kincsem, értem én miről beszélsz, de nagyapát is megértem, így csak annyit ígérhetek, hogy a mai bableveshez már tegnap beáztattam a babot. Most ezt a tyúkot vagy Malvint – bánom is én - beteszem a kamrába egy ládába, neked meg egyszerre indulnod kell, mert mindjárt becsengetnek!

Janka nem igazán emlékezett rá, hogyan ért oda az iskolába, bármerre nézett, mindenhol csak a kétségbeesett barna szemét látta a fekete tyúkocskának. De tudta, hogy nagyi nem hagyja cserben, délután még biztosan meglesz az újdonsült védence. De mi lesz azután!?

Nagymama közben otthon zöldséget pucolt, feltette a bablevest, és épp neki látott volna a tésztagyúrásának, amikor nagyapa lépett a konyhába.

- Bármit is mond ez a gyerek, ha ma nem is, de holnap húsleves lesz! Meg kell tanulnia Jankának, hogy mi a különbség a haszonállat és a házi kedvenc között.

- Drágám! – nézett nagyi kedvesen nagypapára. – Azt is meg kell tanulnia a mi kis unokánknak, hogy a bajba jutottakat meg kell segíteni, a betegeket gondozni kell! Hadd tanítsa ez a kis jószág türelemre, odaadásra Jankát! Én meg megígérem, azért készítek neked holnapra húslevest.

Nagyapa nem szólt egy szót sem, nem is nézett a feleségére, csak csendben, elgondolkodva kifordult az ajtón.

Alig kongatta el a toronyóra a delet, Janka lépett be az utcakapun sietve. Első útja a kamrába vezetett, ahol megnyugodva látta, hogy Malvin egy szénával teli papírdobozban üldögél. Megcirógatta újdonsült barátját, egy virágalátétben adott vizet neki, meg egy kis búzát is szórt a dobozba, ahol ritkábban volt a széna, hogy a szálak közül könnyebben ki tudja Malvin csipegetni a gabonaszemeket. Ő is megebédelt a konyhán, és egy kicsit megnyugodott, mert Malvin is vidámabbnak látszott. Elhatározta, hogy egy kicsit kiviszi a kert elején a fűbe a tyúkocskát, hadd csipegessen egy kis zöldet. Felnyalábolta az egész dobozt, magának pedig egy pöttyös könyvet vitt olvasnivalónak. Alig telepedtek le, amikor a kertkapu felől barátnője hangját hallotta.

- Janka! Janka! Itthon vagy? – kiabálta Luca.

- Itt vagyok! De mi olyan sürgős?

- Gyere a rejtekhelyünkre, ott mindent elmondok! – s választ sem várva Luca elviharzott.

Janka tanácstalanul nézett hol a tyúkra, hol a kertkapura. Malvint sem szívesen hagyta volna itt, de a barátnőjét is meg kell hallgatnia. Most mit tegyen? Mivel Malvin láthatóan jól érezte magát, úgy gondolta, egy fél órára nyugodtan elmehet a szomorúfűz alá, a rét túlsó felére, a rejtekhelyükre. Körbenézett, Malvint biztosan nem fenyegeti-e valamilyen veszély, de mivel nem talált semmi fenyegetőt, nyugodt szívvel kiosont a kapun.

Luca az ülőkeként használt korhadt fatörzsön várta, ahol is beszámolt a Kecskési ikerlányok legújabb gaztetteiről. Klára és Kinga az iskola rémei voltak, akik a fiúkat lepipáló csintalanságokat követtek el nap mint nap. Ma délelőtt éppen gilisztákat szórtak az udvaron szegény kis Ancsa nyakába, és hangosan röhögve nézték, ahogy a lány rémülten söpri le magáról a csúszómászókat. Lucával jó volt beszélgetni, mert hasonlóan gondolkodtak az élet dolgairól.

  • Na, de ne csak én meséljek! – bökte meg barátian Jankát Luca. Te is mesélj, milyen napod volt?

Janka már épp belekezdett volna a malvinos történetbe, amikor is eszébe jutott, hogy már milyen régóta cseverésznek a fűzfa alatt, a kis betegéről pedig teljesen elfeledkezett. Felugrott az ülőkéről, szinte csak odavakkantott egy búcsúszót Lucának, és futásnak eredt. Lélekszakadva tolta be a kertkaput, és megrökönyödve látta, hogy Malvin sehol sincs. Borzasztóan megrémült, attól félt, hogy a legrosszabb történt, miként is nagyapát nem tudta nagyi meggyőzni. Vagy lehet, nem is akarta? Szaladt előre, hogy talán még időben érkezik, hogy megmentse Malvint. Az udvaron nagyanyjába botlott, aki pedig pont őt kereste.

- Ugye nem vágtad le? Nagyi, ugye nem tettél ilyet? – kérdezte szinte könyörögve.

- Dehogy bántottuk a te Malvinodat! – hangzott nagyapa hangja az istállóajtóból.

Janka meglepetésében hirtelen megpördült, úgy fordult a hang felé.

- Honnan tudod a nevét nagyapa? Ugye te is látod, hogy pont úgy néz ki, mint egy Malvin?

- Nekem nagyanyád mondta, hogy Malvin a neve, meg hogy a barátod. Még nem meséltem soha el, de a húgommal mi is nyitottunk egy ispotályt beteg jószágoknak, még alig suhanc koromban. Nekünk kisbárányunk volt, meg sebesült kiscicánk. Már szinte el is felejtettem az egészet, de most Malvin és te, ahogy kiálltál mellette, minden percét eszembe juttatta. – Nagyapa az emlékektől elmosolyodott, de olyan szívből, hogy még a szeme is ragyogott. Megfogta Janka kezét és maga után húzta. - Gyere, mutatok valamit!

Befordultak az istállóba, ahol a tehenek már békésen kérődztek az esti etetés után. A sarokban volt a kisbocik helye, de mivel most nem volt egy sem, a helyükön egy nagy, vesszőből készült burító állt. Nagyapa ide vezette Jankát, aki a réseken bekukucskálva Malvint látta a papírdobozban, a széna közé bújva. Hátrafordult és átölelte nagyapát, közben egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

- A kertben találtam meg, behoztam, meg arra is gondoltam, ha ezt a burítót ráteszem, nem csámborog el sehova, ha esetleg nem érsz rá figyelni rá. Nagyanyád mondta, hogy Malvin a barátod, hát gondoltam, akkor a mi barátunk is! De a te dolgod lesz etetni, itatni, gondját viselni!

Janka most meg örömében könnyezett, és csak annyit bírt nagyapa felé súgni, hogy köszönöm!

Janka, amatőr író, meseíró

Ezt a mesét írta: Janka amatőr író, meseíró

"Egyitek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másét is." (Fil 2,4) Az idézet nemcsak a munkámat jellemzi, hanem az életfelfogásomat is. Három felnőtt gyermekem és két unokám van, akiknek mindig is szerettem és szeretek mesélni. Van igény a felolvasós történetekre is, de sokszor követelik, hogy "mama, ne könyvből mondd"! Na, ilyenkor bátran meglódulhat a fantáziám. Szeretem az állatokat, a növényeket...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!