Máriusz, a hétköznapi egér

Máriusz, a hétköznapi egér.

Nem is olyan régen, nem is olyan messze, a kerekerdei tisztás szélén éldegélt Máriusz, egy teljesen szokványos, szürke egér. Átlagossága rettentően zavarta. Minden reggel csalódottan vizslatta tükörképét:

- Jaj, de unalmas… Mindenem ugyanolyan, mint a tizennégy testvéremé. Középszürke bunda, kettő szabályos fül, fekete gombszemek… Ez szörnyű!

Ám hiába békétlenkedett, a következő reggelen ismét csak a megszokott látvány fogadta a tükörben.

„Bárcsak egyedi egér lehetnék!” – sóvárgott nap mint nap, de ötlete sem volt, hogy mit tehetne.

Egy kiadós eső után éppen baktatott hazafelé, és meglátta az égen a gyönyörű, színpompás szivárványt.

- Ha valakinek, neki tudnia kell, hogy lehet különlegessé válni. – gondolta és tüstént meg is érdeklődte. A szivárvány azonban válaszra sem méltatta, eltűnt a szeme elől. Máriusz úgy sejtette, hogy az ő szürkesége bosszantotta fel.

- Miért pont ez hiányozna neki, mikor annyi csodálatos színe van? – dohogott magában.

Lassacskán kezdett beletörődni hétköznapiságába, ám egy hideg őszi napon minden megváltozott.

A szokatlanul csípős októberi délelőttön a szél süvítve szaggatta az erdőt, a lehullott falevelek aranyszínű örvényként kavarogtak a tisztáson.

- Nekem éppen ma kell napraforgómagért mennem. – lesett ki csüggedten ablakán Máriusz. Éléskamrája üresen kongott, így nem volt mit tenni, magára kanyarította meggypiros sálját és elindult.

Iparkodott, hogy minél hamarabb hazaérjen, szerencsére a rossz idő miatt jóformán üresek voltak az erdei ösvények. Fürgén kerülgette a szél által összefújt akadályokat, és meghökkenve vette észre, hogy az egyik kis dombon egy agg, hajlott hátú tücsök muzsikál.

- Jó napot! – köszönt rá az idegenre.

- Jó napot! – válaszolta a tücsök, szórakozottan felpillantva, majd miután meglátta Máriuszt, álmélkodva leeresztette hegedűjét.

A szél mintha csak erre várt volna. Egy hirtelen, erős fuvallat kitépte a hangszert a zenész kezéből és átrepítette egy közeli avardombra, majd egy levélfergeteggel be is temette azt.

A tücsök kétségbeesetten próbált lekászálódni a dombról, fájós lábai és dereka azonban megtorpanásra kényszerítették. Máriusz egy pillanatig sem tétovázott, rohant a hegedűt rejtő buckához és bevetette magát az aranybarna levélhalomba. Nem telt bele sok idő, már ott is tartotta kezében a szökött hegedűt. Örömmel adta át tulajdonosának, aki féltő gonddal tisztogatta meg zsebkendőjével a finom hangszert.

- Ez a hegedű hatalmas családi kincs, még a dédapámé volt. Hálásan köszönöm, fiatalember! – nyújtotta reszketeg jobbját a tücsök.

- Szívesen. – mondta az egér, és úgy találta, illendő bemutatkoznia:

- Máriusz vagyok. – és megfogta a feléje nyújtott kezet.

- Örvendek, Máriusz. Az én nevem Adorján, de mindenki csak Apónak szólít. Nos, ha megbocsát, mennem kell. Még egyszer köszönök mindent, viszontlátásra! – azzal komótosan elevickélt a nyírfaliget felé.

- Viszontlátásra! – kiáltotta utána Máriusz, majd egyre jobban didergő lábait kapkodva ismét útnak eredt, hogy beszerezze az elemózsiát.

Másnap szikrázó napsütésre ébredt. Elhatározta, hogy tesz egy frissítő sétát a tisztáson. A kertkapun kilépve vidáman labdázó gyerekeket pillantott meg a fagyalbokrok előtt. A kis katica és a tücsökgyerek felszabadultan passzolgatták egymásnak és kergették a borókabogyót. Üdvözölte őket.

- Szia Máriusz! – hangzott kórusban a felelet.

Máriusz elámult.

- Honnan tudjátok a nevemet? – kérdezte döbbenten.

- Tücsök Apó mesélt rólad. – felelte vidáman a kis tücsök.

- Azonnal megismertelek a piros sáladról, na meg… - folytatta volna, de a katica megbökte:

- Ne, nem szabad!

Máriuszt azonban nagyon érdekelte, hogy mit mondhatott még róla Apó. A kis tücsök zavarában egyik lábáról a másikra állt és habozva folytatta:

- Szóval… még arról is, hogy… köszöntél nekünk. Ez egyáltalán nem jellemző az egerekre.

Máriusz először megrettent, hogy nem viselkedett elég „egeresen”, de azután kíváncsisága felülkerekedett:

- Ezt hogy érted? – puhatolózott. A kis katica arca vörösebb lett, mint a szárnyai, a tücsökgyerek azonban felbátorodott.

- Tudod, az egerek nem tartanak sokra bennünket. Ők folyton szaladnak valahova, ezernyi teendőjük van, mi pedig csak semmirekellő zenészek vagyunk számukra. Nem is sejtik, hogy egy művésznek rengeteget kell gyakorolnia.  Apókám ezért is csodálkozott annyira, amikor még a hegedűjét is segítettél neki megtalálni. Amint hazaért, elújságolta: „Gyerekek, ma találkoztam egy kivételes egérrel, Máriusszal. Vegyetek példát róla: udvarias, segítőkész türelmes és nagyon tisztelettudó.” Elmesélte a történteket, amit a hangyák és a madarak azonnal eljuttattak a tisztás minden szegletébe. Híres lettél Máriusz, mindenki tudja, hogy ki vagy! – fejezte be lelkesen, és a katicával együtt a szellő reptette borókabogyó nyomába eredt.

Az egér meglepetésében nem talált szavakat, egész nap viaskodott az érzéseivel. Egyrészt kicsit szégyellte magát, mert eddig ő sem gondolt bele, hogy hegedülni nem is olyan egyszerű, másrészt értetlenül állt az előtt, hogy egértársai többnek tartják magukat másoknál. Harmadrészt pedig majd’ szétvetette a büszkeség: példakép lett, ő, a jellegtelen egér, holott nem is tett semmi rendkívülit, csak segített egy idős tücsöknek.

Este boldog mosollyal bújt a puha pázsitpaplan alá. Tudta, hogy másnap a tükörben egy középszürke bundájú, szabályos fülű, fekete gombszemű, mégis különleges és nagyon elégedett egérrel fog találkozni.

Figyelte, hogy az öreg hold ezüst fénytakarót borít a tisztásra, és álomba szenderült.