Martin és Mira

Martin és Mira.

                  Igó Norbert Krisztiàn

               Martin és Mira:

           Mesesziget kalandjai

        Martin és Mira ikertestvérek voltak.

        Nagyon szerették a meséket. Édesanyjuk lefekvés előtt sokat olvasott nekik. Mivel Martin imádta a dinókat és a kutyákat, Mira pedig a cicákat és a plüssmackókat, ezért kitalált számukra egy mesét. Ebben a mesében szerepelt dinó, kutya, macska és mindenféle aranyos kisállat, akiket egy történetbe illesztett bele. Magát a világot úgy hívta, hogy Mesesziget. Hatalmas óceánon és rajta több száz szigeten keltette életre a történeteket.

         Minden este új kalandokkal teli mesét mondott gyermekeinek. Mondani se kell, Martin és Mira már a vacsoraasztalnál ficánkolt az izgalomtól. Jobbnál jobb meséket hallhattak, telis-tele izgalmas kalandokkal, amelyek megkoronázták a két kis lurkó éjszakáját. Annyira megtetszett nekik a kisállatok története, hogy ki is találtak nekik egy csapatnevet: a Villám Osztag. Mégpedig azért, mert mindenhova villámgyorsan érkeztek, ahol szükség volt rájuk.

         A Villám Osztag meséiben öt kisállat szerepelt. Elsőként ott volt Rexi, a kölyökdinó, aki a kis csapat vezetője volt. Megvolt a magához való esze, ám bátorsága azonnal az inába szállt, ha magasban kellett lennie. Rettenetes tériszonya volt. Morzsi, a kétballábas kiskutya, aki többet esik, mint lép, ugyancsak lelkes tagja volt a csapatnak. Imádta a kalandokat. Imádott hajón utazni, de folyton belecsúszott a vízbe. Kitti, a hófehér cicalány azonban ki nem állhatta a vizet. A csapat legbátrabb és egyetlen lánytagja bármivel képes volt szembeszállni. Nem félt senkitől és semmitől. Pufi, a pandamaci leginkább a hasát szerette, de azt nagyon. Legnagyobb problémája pedig az édességes üveggel akadt. Ha cukorért nyúlt, felmarkolt párat, de kihúzni már nem tudta a mancsát, mert kicsi volt az üveg szája. Ezért hát el kellett eresztenie a csokikat és a cukrokat. Ámde a csapatba tartozását nem is az étvágya, hanem a hősies kitartása jelentette. Soha nem adott fel semmit. Aminek nekilátott, azt derekasan be is fejezte. S végül, de nem utolsósorban ott volt Hápi, a kiskacsa. Nagyon félénk teremtés volt. Ha már csak a szél süvítését hallotta, menekült is be a hajó kabinjába. Ám amiben jeleskedett, az a gyorsasága volt. Kicsi, de széles talpaival olyan gyorsan tudott futni, hogy szemmel nem lehetett követni.

         Ők alkották a Villám Osztagot. Egy hatalmas hajón, a végtelen óceánt szelve izgalmas kalandokba keveredtek, és számos problémával találkoztak, melyet ügyes csapatmunkával oldottak meg. Mind különböztek egymástól, mégis be tudták bizonyítani, hogy valahol egyformán ügyesek. Ám kalandjuk során többször keresztezte útjukat Rágó, a kapzsi egér, aki bandájával együtt szerette megrágcsálni az óceánon közlekedő hajók rakományait. A Villám Osztag többször is elfogta Rágót és bandáját, de az egér elég dörzsölt volt, és mindig megszökött. Az óceánon szerte szóródó ezernyi sziget azonban nem akármilyen titkot tartogatott: a kristálygyümölcsöt. Ha csak egy falatot is harap belőle valaki, bármit kívánhat. Akármi valóra válik a számára. Ám a gyümölcsök fájából csakis egy darab létezett, és az is a Tigris-szigeten, méghozzá a Goromba vulkán lábánál. A gyümölcsök ezért voltak veszélyben. Ha a vulkán kitör, a kristályfa elpusztul, és nem lesz többé, ami valóra válthatná Mesesziget lakóinak kívánságát.

– Ugye nem tör ki a vulkán? – kérdezte Martin, kis kezével a takarót szorongatva.

– Ugye nem pusztul el a kristályfa? – érkezett Mirától a következő kérdés.

Édesanyjuk adott egy nagy csókot a homlokukra, és felállt a székről.

– A holnapi mesében kiderül, most aludjatok jól! – mosolygott rájuk, és a villanykapcsolóhoz ment. – Szép álmokat, gyermekeim!

Martin és Mira csak néztek nagy barna szemeikkel, és szótlanul pislogtak.

– Aludjatok, mert holnap óvodába kell mennetek!

– Én nem akarok! – csóválta a fejét Martin.

– Én sem! – lökte le magáról a hercegnőmintás takaróját Mira. – Hallani szeretnénk a mese végét! Mi történik a kristályfával? Mi történik a Villám Osztaggal?

– Vajon megmentik a vulkán kitörése előtt? – folytatta Martin. – Nem tudunk aludni, amíg nem tudjuk!

– Kérlek, meséld el! – kulcsolta össze ujjait Mira.

– Csak még egy picit! – csatlakozott a könyörgéshez Martin.

Az anyuka felkacagott, és gyermekei ágyához sétált. Lehajolt, megsimította Martin homlokát, majd Mira hosszú, fodros szőke haját, és így szólt:

– Meg kell tanulnotok türelmesnek lenni, mert ha most elmesélem, nem lesz holnap mesétek.

A gyermekeknek egyáltalán nem tetszett édesanyjuk intelme. Mindketten durcásan összehúzták a szemöldöküket.

– Hallani akarom a Villám Osztag történetét! – morogta Martin. – Én is! – dunnyogta Mira. – Én is, én is, én is!

Anyukájuknak azonban ragyogó ötlete támadt. Leült, de korántsem kezdett bele a történetbe, hanem alkut ajánlott gyermekeinek.

– Van egy ötletem! – emelte fel az ujját. – Ha most megígéritek, hogy jól viselkedtek, és időben elalszotok, holnap két történetet is elmondok nektek.

Eleinte úgy tűnt, még ez sem enyhíti meg a lurkók töretlen akaratát. Végül egymásra néztek, és egyetértően bólintottak.

– Rendben, de akkor holnap dupla történetet kapunk! – fordult az oldalára Martin.

– Lehet három is, mert most gyorsabban elalszom, mint ahogy kimennél az ajtón – viccelődött Mira. Az édesanyja felnevetett, majd betakargatta kislányát.

Mira behunyta a szemét, és már színlelte is a horkolást. Martin a testvérére mutatott, és nagy szemekkel nézett édesanyjára.

– Látod, már alszik is! Úgyhogy holnap három történetet kell elmondanod!

– Legyen hát, holnap három történetet mondok nektek – kuncogta az édesanyjuk.

Jó éjt kívánt ismét a gyermekeinek, és leoltotta a villanyt. A szoba sötétbe burkolózott. Ahogy becsukódott az ajtó, Mira kinyitotta a szemeit, és felült az ágyon. Szemei ragyogtak a sötét szobában.

– Na, ügyes voltam? – kérdezte Martintól.

– Az – felelte a fiú. – Csak azt tudnám, ez nekem múltkor miért nem sikerült? Mira megvonta a vállát, és kibújt az ágyból. Odament a villanykapcsolóhoz, és felkapcsolta a világítást. Martin hunyorgott, és az arca elé emelte kezecskéit.

– Most miért kapcsoltad fel a villanyt? – értetlenkedett a fiú. – Ha anya megtudja, nem olvas nekünk holnap mesét!

– Mert most mi fogjuk elmondani a mese végét – dörzsölte össze kis tenyereit Mira. – Mi lenne, ha mi találnánk ki?

Martin olyan arcot vágott, mintha szellemet látott volna.

– Most komolyan beszélsz?

Mira elszántan mosolygott.

– Mondjuk el mi a Villám Osztag meséjét! Mit szólsz hozzá?

– Mi mondjuk el? – hüledezett Martin. – Mármint a Tigris-sziget lakóit is mi találjuk ki? Meg azt is, hogy mikor tör ki a vulkán? Rágó egeret és gonosz bandáját is mi találjuk ki?

Mira türelmetlen bólogatással válaszolt minden feltett kérdésre.

– Végtére is anya rengeteget mesélt nekünk Meseszigetről! Tudjuk, hogy mennyi szigete van, mennyi kalandba csöppent a Villám Osztag, és hogy miért akarják megmenteni a kristályfát.

– Mi azt miért tudnánk? – méltatlankodott Martin. – Fogalmunk sincs, hogy meg fogják-e menteni. Azt se tudjuk, hogy néz ki a Tigris-sziget!

Mira odaszaladt Martin ágyához, és felmászott rá. Egész közel hajolt testvéréhez, és odasúgta neki.

– Ezért kell kitalálnunk.

A következő pillanatban elment az áram a szobában. A két gyerkőc ijedten bújt a takaró alá. Nem mertek előjönni. A hirtelen sötétségtől nagyon megrémültek. Amikor fény gyúlt körülöttük, kibújtak a takaró alól, s nem akartak hinni a szemüknek. Egy hajó fedélzetén találták magukat. Hűvös szél süvített a fülükbe, fejük felett sirályok repkedtek.

– Martin! – fordult a testvéréhez Mira, akinek fodros haját a lágy szellő táncoltatta. – Hol vagyunk?

– Fogalmam sincs – forgott egy helyben Martin, és lebiggyesztette ajkát. – Szerintem egy hajón.

– Egy hajón? – kapott az arcához Mira. – Az meg hogy lehet?

– Nem tudom, de az előbb még az ágyon voltunk, most meg egy hajón. Ez nagyon különös!

– Én félek – rebegte Mira, és ijedten összerándult. Nagy barna szemeiből lassacskán könny csordult ki, amikor váratlanul felbukkant előttük egy kacsa. A hajó kabinjából totyogott elő. Sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos kacsa, majdnem akkora, mint egy kutya. Sárga tollait ugyanúgy megfújta a szellő, mint Mira fodros haját. Csőre akkora volt, mint egy palacsintasütő, szemei pedig mint két alma. Értetlenül borzolta a szemöldökét, és amikor meglátta az ikreket, picinyke szárnyaival élénken csapkodni kezdett. – Ugye ti vagytok Martin és Mira? – hápogta a kacsa.

Martin és Mira egymásra nézett, azután a beszélő kacsára.

– Csa-csak nem te vagy Hápi? – dadogta Martin. Ám hamar rájött az igazságra. Ott totyogott előtte az a mesehős, akiről édesanyjuk minden este mesélt. Ott álltak ketten azon a hajón, amelyik minden bizonnyal a Villám Osztag csapatáé volt. S akkor nagyon valószínű, hogy belecsöppentek Mesesziget világába.