Mauri, a morcos macska

Mauri, a morcos macska.

Csak úgy süvített a szél Mauri fekete szőrén, ahogy a kertben nagyokat szökkent egyik macskakőről a másikra. Elszántság csillogott a szemében, ahogy a kerti szökőkút felé vezető utat célba vette. Csak egy hopp, még egy hopp, és máris a kőperem szélénél termett, hogy csillapítsa szomját a kút bugyogó vízében. Miközben ivott, szeme sarkából látta, hogy a rezedák összerezzentek, pedig még lágy szellő sem fújt, tikkasztóan sütött a nap az égbolt közepén.

Száját ravasz mosolyra húzta és vásottság villant meg zöld szemeiben. Ráugrott egy föld borította ösvényre, miközben majdnem eltaposta az újonnan ültetett fűcsemetéket. Észrevette, hogy a fűmamák nagyot sóhajtva lélegeznek fel, miközben következő mozdulatait aggódó szemekkel vizslatják. A következő pillanatban egy hangyacsapat kerülte ki tappancsait, ahogy elemózsiát szállítottak a boly felé. Mauri észrevette úti céljukat és nagyokat szökkenve a földvár tetején termett: testsúlya lelapította az egészet, és nem maradt a helyén más, csak pár homokszem. Nagy felbolydulás támadt a hangyák körében, a rendszerezett sor felbomlott és a hangyácskák fejvesztve széledtek szét: bármerre, csak el a morcos macskától.

Amikor Mauri újabb áldozataival szemezett, egy a fán felfelé igyekvő verőköltő bodobács csapattal, hirtelen fülét hegyezve meghallotta, ahogy a begóniák így beszélnek róla:

• Jaj, ne, már megint kezdi a pusztítást a ház „morcicája” – szólalt meg az egyik elhalkuló hangon.
• Már igazán abbahagyhatná ezt az ijesztgetést – szólalt meg erélyesebben egy másik – nekem már nagyon elegem van be… - nem tudta befejezni a mondatot, mert az imént „morcicának” nevezett macska megindult feléjük, és ahogy lehajolt a virágok felé, kivillantotta hegyes macskafogait.

Az egyik virág el is ájult, és ki tudja, mi történhetett volna még, ha egy határozott hang meg nem szólal a levegőből:

• Ejnye, Mauri – csattant fel Pipacs leejtve a lapuleveleket és a benne levő harmatcseppet, amit éppen szállított. Kezeit csípőre téve farkasszemet nézett a macskával – szabad szegény begóniákat így megijesztened? – őt követte két másik kerti tündér: Boglárka és Százszorszép. Ők nem voltak annyira bátrak, mint Pipacs: szárnyaikat hevesen rebegtetve biztonságos távolságból szemlélték a történéseket.
• Nahát, Pipacs – kezdte Mauri és olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, miről beszél a tündér. Komótos léptekkel körbejárta a kerti tündért, aki addigra elérhető távolságban lebegett a föld felett – Igazán nem tehetek róla, ha jelenlétem ekkora rettegést vált ki a kert lakóiból – szeme csillant, majd egyik karmát, mintha csak élét nézegetné, megvillantotta a napfényben – Apropó – fürkészte vizslató figyelemmel Pipacs arcát – Te nem félsz? – Százszorszép és Boglárka a levegőben egymás karjába borulva összerezzentek.
• Ne légy nevetséges, Mauri – Pipacs keresztbe tett kézzel a macskára meredt – Ismerlek téged. Egyébként is, mi ez a cirkusz? Már napok óta hallom a kert lakóitól, hogy hogyan garázdálkodsz kedvedre. A méhek arról panaszkodtak, hogy kiloptad a kemény munkával összegyűjtött lépes mézet a kaptárukból. A pillangókat mindannyiszor elüldözted, akárhányszor a virágokat akarták köszönteni, a rózsák kétszer akkorra tüskét növesztettek, mert tartanak tőled… - a tündér elakadt a macska arcán végighúzódó gunyoros mosoly láttán – Te ennek örülsz?
• Nem jókedvemből teszem, Pipacs, elhiheted nekem. De ha csak ennyi szórakozásom maradt, beérem ezzel – azzal arcára közömbös kifejezést erőltetett és elballagott a terasz közelében húzódó árnyékba.
• Őt meg mi lelte? – kérdezte Százszorszép még mindig aggodalmas hangon.
• Nem tudom – csóválta hitetlenkedve a fejét Pipacs – de a napokban nála morcosabb lénnyel még nem találkoztam. Tennem kell valamit – majd elviharozva egy margaréta belsejébe huppant le. Ahogy így tűnődött, ültében majdnem lecsúszott a virág egyik fehér szirmán.

Ekkor támadt egy ötlete. A rododendron bokrokhoz sietett és felkapkodta a lehullajtott szirmaikat: lilás és rózsaszínes színekben pompáztak. Ám kezeibe éppen hogy csak sikerült négy-öt szirmot felhalmoznia, a többi kihullott. „Oda se neki” – gondolta magában és a teraszon heverésző macska felé vette az irányt. A feje felé repült és körkörösen repülve egyesével engedte el a szirmokat, ami olyan hatást keltett, mintha egy színörvény kacskaringózott volna a macska feje fölött. Ám Maurit nem nyűgözte le a lilás-rózsaszínes szirmok tánca, és füle botját sem mozdítva tovább heverészett morcos arcot vágva. Pipacs csalódottan sóhajtott.

Ahogy szárnyát leszegve repkedett tovább, újra belebotlott Százszorszépbe és Boglárkába. Boglárka éppen egy selyemhernyóval beszélgetett, Százszorszép pedig a selyemhernyó fonalat gyűjtötte össze egy nagy felhőszerű pamacsba.

• Ezt kölcsönvehettem? – mutatott a nagy selyempamacsra csillogó szemekkel. Még a tündérek nem is válaszolhattak, de ő már megragadta a gombolyag végét és sebesen szárnyalva újra a tornác felé vette az irányt.
• Mauriiii – nyújtotta el a neve végét – nézd, mit hoztam neked – Pipacs lelkesedése meggyőzte arról magát, hogy ezúttal mindenképpen sikerrel jár abban, hogy a morcos cicát kibillentse eddigi állapotából. A macskák szeretnek játszani különféle gombolyagokkal, hisz ez köztudott, akkor főképpen, ha ez ilyen szép selyemhernyó fonálból tevődik össze.
• Menj el innen, Pipacs – dünnyögte a bajsza alól – nem kell nekem a gomolyagod vagy akármi is legyen.
• De… - kezdett el habogni, majd mire a macska hátat fordított neki, puffogva hajította a selymet a földre és orra alatt dörmögve hagyta el újra a teret.
• Hát, ha semmi sem jó neki, akkor megérdemli, hogy… - majd nagyot sóhajtva lerogyott a földre. Egy pillanat sem telhetett el azóta, mióta így roskadva magában üldögélt, amikor odagyűltek hozzá a katicabogarak, a hernyók, pillangók és méhek szárnyának suhogását hallotta elhaladni a füle mellett. A növények megértően hajoltak oda hozzá és se perc alatt, Százszorszép és Boglárka is ott termett, hogy megvigasztalják.
• Mi bánt, Pipacs? – nézett rá együttérzéssel Boglárka.
• Én csak… - ekkor Pipacs felnézett és meglátta maga körül az összegyűlt tömeget. Aztán Mauri felé nézett, és látta, hogy egyedül búslakodik a tornác ajtajánál. Ekkor felvillant valami a fejében.
• Mi lenne, ha… együtt mutatnánk meg Maurinak, hogy szeretnénk, hogy jobb kedvre derüljön? – erre viszont susmorgás és morajlás vonult végig a tömegen: a virágok visszahúzódtak, a méhecskék feljebb repültek.
• De hát… - kezdte Pipacs méltatlankodva – egyáltalán mi folyik itt? Odament valaki kertünk szeretett macskájához megkérdezni, hogy mi bántja?
• Nem mertük – hallatszott távolról egy hang – már egy ideje elég ijesztően viselkedik. Senki sem mer a közelébe menni.
• Na, jó – Pipacs csípőre tette a kezét – muszáj kitalálnunk valamit. Ha elmondom az ötletemet, megígéri mindenki, hogy benne van? – a kert lakói ugyan kicsit félve, de mégis rábólintottak.

Időközben beesteledett és sötét félhomály ereszkedett a kertre. Mauri éppen szokásos esti megfigyelő útjára indult, amikor egy kis villanásra lett figyelmes. Egy szentjánosbogár volt az, aztán még egy és még egy, míg az égen különböző formákat nem lehetett kivenni. Az egyik eléggé hasonlított egy macska alakjára, ahogy az égen szökdécselt. A méhecskék enyhén döngicséltek, a fűszálak suhogtak, mintha egy dallammal kísérnék a szentjánosbogarak táncát. Mauri egy ideig nagy szemekkel nézte a látványos műsort, mire hirtelen a levegőbe ugrott és az égen táncoló bogarak szerteszéledtek.

• Mauri – bújt elő Pipacs az egyik lapulevél mögül – Ezt meg miért csináltad? Hisz ezt az egész műsort neked szerveztük!
• Nekem? – meglepődés és megbánás suhant át a szemén.
• És te szándékosan tönkretetted!
• Nem tudtam, hogy bármit is nekem szerveztek. Hisz az utóbbi időben senki sem foglalkozik velem! Honnan is tudtam volna… - zavartan topogott tovább egy helyben. Az égen kigyúlt egy csillag, és hirtelen Pipacs fejében is megvilágosodtak az összekuszálódott gondolatok.
• Szóval az volt a baj, hogy senki sem figyelt rád. De akkor miért nem mondtad, hogy többet játsszunk veled?
• Mert ha morcos voltam, legalább odafigyeltetek rám. Az igaz, hogy páran tartottak is tőlem. És könnyebb volt így viselkednem, mint elmondani, hogy mi bánt. Sajnálom – válaszolta Mauri lekonyuló bajusszal.
• Nem baj, Mauri. De legközelebb szólj nekünk! Tündéres teendőink közepette nem mindig vesszük észre, hogy kinek van éppen szüksége több odafigyelésre.
• Ne haragudj, Mauri, mi nem akartunk figyelmen kívül hagyni – konstatálták a kert lakói megbánó kórusban.
• Megígéred, hogy szólsz nekünk, ha esetleg legközelebb elfeledkeznénk rólad? – Mauri bólintott, és másnap már újult erővel vetette bele magát a játékba a kert többi lakójával, akik már nem féltek tőle.

Igaz, nem is adott rá ezután okot. Mindenki megfeledkezett arról, hogy Mauri valaha „morcica” is volt, és ezután úgy gondoltak rá, mint kertjük legjátszibb cicája.