Mese a hópehelyről, aki nem akart elolvadni

Mese a hópehelyről, aki nem akart elolvadni.

Minden évben, amikor December Apó megérkezett és elhozta a telet, hótündér társai szorgos munkába kezdtek, hogy segítsenek neki fehérré varázsolni a tájat. Lankadatlanul készítették a hópelyheket, szebbnél szebbeket: voltak hatalmas, szerteágazó kristályos pelyhek, kövér és puha pelyhek, kerekek és laposabbak, és egészen apró, kis csillanásnyi pelyhecskék is.

A hópelyheket aztán könnyű, felhőanyagból szőtt zsákokba tették és amikor December Apó úgy rendelkezett, egy-egy zsák tartalmát kiborították az égből... így lett belőle hóesés.

Azok a pelyhek, akik egyelőre várakoztak, hogy ők is lehullhassanak majd, mindenféle szép történetet hallottak a tündérektől a kinti világról, melyet egyszer majd ők is láthatnak. Hallgatták a meséket a hosszú repülésről az égből, a lenti tájakról, amik egészen mások, mint odafenn a felhők között. Mindannyian izgatottan várták, hogy sorra kerüljenek. Volt azonban közöttük egyetlen hópehely, aki másképp gondolkodott.

 - Mi lesz velem, ha majd lehullok az égből és földet érek? - kérdezgette.

 - A testvéreiddel együtt vastag, ragyogóan fehér hótakaróvá váltok - mesélték neki. - Az emberek gyönyörködnek majd benned, a gyerekek pedig játszanak veled, az is lehet, hogy hóembert építenek belőled.

 - De mi lesz azután? - faggatózott tovább a hópehely. - A hótakaró nem marad meg örökre, igaz?

 - Sajnos nem - felelték a tündérek. - Egyszer a hó is elolvad, ahogy elmúlik minden.

 - Én nem akarok elolvadni! - rémült meg a hópehely. Akkor el is határozta, hogy ő bizony nem száll majd le a földre: örökké a levegőben marad, hiszen úgy biztosan nem olvadhat el.

Telt az idő és eljött a nap, amikorra újabb havazást ígértek. A hótündérek fogták a felhőzsákot, amiben a kis hópehely és testvérei várakoztak és a zsák száját megnyitva szórni kezdték a pelyheket az égből.

A kis hópehely csak erre várt! Igaz, az első pillanatban teljesen megbabonázta, ahogy testvéreivel együtt kitárul előtte a végtelen égbolt, ahogy együtt repülni kezdenek lefelé. Látta maga alatt a világot, amelyet eddig csak a felhőpamacsok közül kukucskálva leshetett meg: messze nyúló tájat, házikókat apró, világító ablakokkal és felfelé gomolygó füsttel a kéményeikből, büszke fenyőfákat és a simára fagyott tavak csillogó jégtükrét. Látta odalenn a hívogató fehérséget, a már leesett hótakarót is. Aztán hamar észbe kapott: hiszen ő nem akart földet érni és elolvadni, ő örökkön-örökké repülni akart! Addig mocorgott, amíg oldalra nem tornázta magát a levegőben. Ügyesen meglovagolta a feltámadó szelet és a hátán még távolabb sodródott, sőt, még feljebb is lökte magát.

Így kezdődött a kis hópehely utazása. Hamar megtanulta, hogy a szél segítségével hogyan maradhat magasan a levegőben és hogyan juthat el arrafele, amerre akar. A testvérei már rég lehullottak, és ahogy a tündérek ígérték, a gyerekek nagyokat játszottak velük: hóembert építettek, hógolyó-csatát vívtak, befeküdtek a vastag hótakaróba és hóangyalt csináltak. Ám a kis hópehely azt is látta, hogy nem mindenhol örülnek a havazásnak. Volt, ahol seprűvel tessékelték odébb a lehullott hópelyheket, máshol hatalmas hókotró autók tolták el a hótakarót. A kis hópehely odafenn maradt a levegőben a szelek hátán. Nagyon félt attól, hogy ha leesik, egyszer majd el is fog olvadni, így hát mindent megtett azért, hogy ez ne történhessen meg.

A fenyőfákat, a házak tetejét gyönyörű hófátyol borította. Testvérei hívták a kis hópelyhet, hogy csatlakozzon hozzájuk, de ő nemet mondott. Nem akart elolvadni.

A gyerekek sosem unták meg a játékot a hóban. Boldog kacagásuk, örömük csábító volt, játékba hívó, de a kis hópehely nem ért földet, nem csatlakozott a mókához. Nem akart elolvadni.

A vizek jegére hullott hópelyheket megkorcsolyáztatta a szél, vidáman siklottak a tükörsima felszínen. Ők is hívták a kis hópelyhet, aki csak a fejét rázta erre is. Nem akart elolvadni.

Karácsony éjszakáján fények gyúltak az otthonokban, az emberek, a családok ünnepeltek. Sok hópehely az ablakpárkányokra hullott, onnan lesett be a házakba, de a kis hópehely nem vett részt ebben sem. Nem akart elolvadni.

Csak távolról figyelte az emberek ünneplését. Egyedül sodródott ide-oda a széllel, mindenhova belesett néhány pillanatra, de nem állt meg sehol. Talán egy kicsit bánta is, hogy kimarad mindenből, de a félelem, hogy egyszer majd el fog olvadni, visszatartotta.

Eltelt a karácsony is és a kis hópehely még mindig a levegőben volt. Eddigre már nagyon elfáradt. Egyik ékszaka a szél a város peremére vitte őt. Itt nem voltak fények, az irodák és boltok ablakai sötétek voltak, hiszen mindenki otthon volt már. Az utcákon sem járt senki, autók is alig közlekedtek. Egyetlen épület volt mégis, amelyből fény szűrődött ki: a városka kórháza. Az egyik emeleti ablak mögött mintha ült volna valaki. A kis hópehely kíváncsian ment közelebb, hogy jobban megnézhesse.

Egy kislány ücsörgött az ablak túloldalán, vágyakozva és szomorúan bámulva kifelé. Beteg volt, nem mehetett ki a levegőre. Így hát csak üldögélt az ablaknál magányosan, az orrát az üvegnek nyomva.

A kis hópehely nagyon, nagyon megsajnálta őt. Közelebb repült, táncolva a levegőben az ablak előtt, hogy felhívja magára a figyelmet. Majd még közelebb ment. Már ott táncolt, közvetlenül a kislány orra előtt, aki csillogó szemekkel nézte az előadást. A kis hópehely még közelebb repült. Csak a vékony üveg választotta el őket egymástól.

Mintha varázslat történt volna (talán az is volt), a kislány elmosolyodott, elfeledkezve szomorúságáról.

A kis hópehely pedig vele maradt, többé nem sodródott tovább a széllel.

Jégvirággá fagyott az ablak üvegén.