Mesék Kisfiamnak

Mesék Kisfiamnak.

Szellőcske

Egyszer volt, hol nem volt – született egy kis szellőcske. Eleinte lágyan, finoman fújdogált egyet-egyet. Lassan nőtt, növekedett, de még csak annyi ereje volt, hogy a pihéket felröppentse, a hajakat meglibbentse.  Az emberek szerették, mert jól esett nekik a nyári nagy melegben, hogy fújja őket. Szerették, mert hamarabb megszáradtak a kimosott ruhák, és azért is kedvelték, mert mókásan táncolt a papírsárkánnyal fenn a magasban. A gyerekek nagyokat kacagva nézték és futottak a röppentyűikkel.  Szellőcske immár széllé növekedett, egyre jobban élvezte az erejét. Bátran fújta a fákat, tetszett neki, ahogy hajladoztak. Gyönyörködött a hullámokban, amiket felkorbácsolt és tetszett neki, ahogy a hajók inogtak a habokban.  Néha annyira felbátorodott, hogy viharossá és már pusztítóvá vált.  Elsodorta a rosszul kikötött csónakokat, letépte a kiteregetett ruhákat. Kerítéseket tett tönkre, és hatalmasra kavarta a porfelhőket. A folyókat, tengereket addig űzte, míg azok a medrüket hátra hagyva ki nem öntöttek. Az emberek már nem szerették, néha meg is ijedtek tőle.  Amikor már a fákat csavarta ki, házak omlottak össze amerre járt, úgy érezte, ő a legerősebb a világon, senki és semmi nem állhatja az útját. Így felbátorodva járta a világot, nem törődve azzal, mennyi kárt okozott. Ám egyszer, hatalmas hegy állta útját. Nem tetszett neki, hogy szikáron állt előtte és jó erősen fújni kezdte. A szikla rá sem hederített. Békésen figyelte, mit akar a szél tőle. Az egyre mérgesebb lett, mi ez itt, hogy meg se retten. Fújta-fújta, ahogyan csak tudta, de a hegy csak állt és hagyta. Goromba volt vele, nem értette a hegy miért nem omlik össze.  Addig-addig erőlködött, hogy nem vette észre ereje teljesen elfogyott. Újra szellőcske lett belőle, gyenge, lágy fuvallat. Utolsó erejével átlibbent a hegyen, mögötte a tágas pusztán lepihent. Elszégyellte magát, és rájött erejével visszaélni nem lehet. Mert mindig, mindig van, ami valaminél még erősebb!

Gazsi a gomba

Bozontos erdő mélyén nőtt ki Gazsi a kis gomba. Napról napra cseperedett, közben figyelte az erdő népét. Egyszer csak eleredt az eső, csak úgy szakadt, látni is alig lehetett tőle. Egy kis hangya állt meg Gazsi mellett és kérdezte:  - elbújhatok itt ,míg esik az eső? – Hát persze, felelte Ő. Örült a kis hangya, hogy volt hol meghúzódnia. Amikor előbújt a napocska, a hangya szépen megköszönte Gazsi kedvességét, és tovaszaladt. A kis gomba nézte, ahogy eső után megelevenedik az erdő, legjobban a madarak csicsergését szerette hallgatni.  Telt az idő, Gazsi szépen nőtt. Amikor megint eleredt az eső, odabújt hozzá egy katica. - Szia, kedves kis gomba! – köszöntötte őt katica. Meghúznám itt nálad magam, ha nem bánod?  - Hogyne, érezd csak jól magad! – felelt neki udvariasan.  Beszélgettek, amíg esett az eső, és jó barátságban váltak el, amikor nem esett. Gazsi már alig várta legközelebb az esőt, mert örült nagyon, hogy barátkozhatott akkor. Hol egy méhecske, hol egy csiga, majd egy sün is elbújt egyszer kalapja alatt. Mindenkivel szépen összebarátkozott és soha-soha nem unatkozott, mert mindig volt kivel beszélgetnie.

Muki Maki

Őserdő mélyén élt Muki Maki majmocska és családja. Okos, aranyos, ügyes kis majom volt és rendkívül mozgékony. Folyton ugrált fáról-fára, ágról-ágra. Nagyon szeretett fogócskázni és bújócskázni a sűrű lombok között testvéreivel. Időnként lemerészkedett a földre, hogy finom falatokat vegyen a kezébe. Anyukája ilyenkor mindig rászólt: ejnye, Muki Maki! Tudod, hogy nem szabad ugrálni evés közben! Hiszen ha nem kapaszkodsz rendesen, könnyen leeshetsz, és megütöd magad! Ám hiába volt a sok intelem, a majmocska csak szökkent tovább, máris újra az ágakon himbálódzott. Egyik kezével kapaszkodott, a másikkal fogta a banánt. Majd ugrált tovább, meg sem állt. Történt azonban, hogy amint így falatozott és játszott, nem figyelt eléggé. Ujjai közül kicsúszott az ág, amit el szeretett volna kapni, és leesett a földre. Hátát nagyon megütötte. A fájdalomtól elsírta magát, jajgatott nagyokat. Anyukája odaugrott, hogy megvigasztalja: látod-látod, kis Muki Makim, megtörtént a baj! Na, gyere, had’ nézzem, a hátadat. Megsimogatta, megpuszilgatta, majmocska már nem is sírt. Sajgott neki nagyon a háta, de belátta, hogy anyukája bizony sokszor intette őt, hogy csak két kézzel kapaszkodva szabad mászkálni az ágakon. Meg is tanulta a leckét, utána mindig szépen lekuporodva ette meg a finom ennivalókat, és evés közben soha többé nem ugrált többet a fák között.

Mókusok

Szép erdő mélyén, bandukolt egy teknősbéka. Lassan, komótosan haladt. – He-he, lehagyunk!  -csúfolták a nyuszik és már futottak is tova.  Nem ők voltak az egyetlenek, akik ha látták a teknőst ne csúfolódtak volna. Volt egy barátja a teknősnek, a süni. Ő egy kicsit gyorsabb volt teknősnél, de sosem bántotta meg, és sosem nevette ki teknőst. Jó barátok voltak. Sokat játszottak, beszélgettek együtt. A kedvenc játékuk a bújócska volt. Igaz, a legjobban süni tudott elbújni, mert teknős folyton csak a házába bújt vissza, de azért nagyokat nevettek mindig, mikor megtalálták egymást. Egyszer, amikor elő akart bújni teknős, hogy megkeresse barátját, nagy koppanást hallott a hátán, megijedt és visszabújt a teknőjébe. Kis idő múlva kikukucskált, de megint nagyot koppant a páncélja és riadalmában visszabújt. Várt kicsit és kikandikált, mi a csuda lehetett az, ami ekkorát koppant rajta?! Körülnézett, de megint ráesett valami, amitől rögtön visszahúzódott. Ekkor azonban sorozatosan egymás után jöttek a koppanások a házán. Szegény úgy megijedt, még levegőt is alig vett. Egyszer csak végre abba maradt a zaj. Félénken előbújt és figyelni kezdte, mi lehetett ez a z előbb, amitől annyira megijedt. Hát, látja ám, hogy sok-sok dió és mogyoró hever körülötte. Mellette a fán pedig néhány mókus fogja a hasát a nevetéstől, majd leesnek a fáról. Közben odaért a barátja, sün. – nem szégyellitek magatokat, ti ott fenn? –kérdezte a mókusokat süni. Miért dobáltátok meg szegény teknőst? Azért mert nem tudott elfutni? Vagy olyan sok az élelmetek, hogy szétdobáljátok? No, majd ha télen elfogy az elemózsiátok, akkor jusson eszetekbe, hogy miért nincs több ennivalótok! – mondta szemrehányóan a mókusoknak süni, azzal összeszedte a diót és a makkot, odébb álltak. Azon a télen igen csak zord időjárást tapasztaltak az erdőlakók. Sok hó esett, és nagyon hideg idő járt rájuk. Elfogyott az étele az állatoknak, pedig a télnek még közel sem volt vége.  Az egyik mókus így szólt: - el kell mennünk sünhöz. Ha bocsánatot kérünk, amiért a barátját megdobáltuk, talán visszaadja az diót és a mogyorót, amit magával vitt. – Én ugyan nem kérek bocsánatot! - szólt a másik. Azt már biztos megette rég. Azonban addig tanakodtak a mókusok, hogy végül győzött az éhes pocakjuk. Elindultak megkeresni sünt.  Nemsokára rátaláltak. Bekopogtak hozzá. A süni óvatosan szólt ki: - Ki az, és mit akar? A mókusok szégyenlősen válaszoltak: - Mi vagyunk a mókusok, akik az ősszel rosszalkodtak, és bántottuk a barátodat, teknőst. Süni félénken előbújt, el se tudta képezni, hogy mit is akarnak tőle ezek a mókusok. – Jöttünk bocsánatot kérni, a csúnya viselkedésünkért, és meg szeretnénk kérdezni, hogy vissza tudnád- e adni a maradék diót és mogyorót. –  Áhhá! Szóval elfogyott az élelmetek!  Azért jöttetek, hogy adjam vissza?! Remélem, ezen túl soha többet nem fogtok az ennivalótokkal dobálózni, és kinevetni valakit csak azért, mert sokkal lassúbb, mint ti! – Megígérjük. - sütötték le szégyenkezve a fejüket a mókusok. Ugye nem etted még meg a diót és a mogyorót? – kérdezték aggódva a mókusok. – Nem, nem, dehogy! – felelte a süni. – Hiszen fel sem tudom törni! – felelte nekik. De jegyezzétek meg, hogy az étel nem játék, dobálni pedig végképp nem szabad! Kinevetni és kicsúfolni azért valakit, mert lassú, vagy nem elég ügyes, pedig csúnya dolog! – Megértettük! – felelték a mókusok, és boldogan vitték haza az ősszel gyűjtött diót, és a mogyorót.

A Labda

Egyszer volt, hol nem volt, egy szép pattogós sárga labda. Nagyon szeretett nagyokat pattogni, gurulni.  Nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is szívesen játszottak vele, mert rendkívül sokféle játékot lehetett vele játszani. Akár egyedül is, akár többen. A sárga labda nagyon büszke volt magára, hogy őt mindenki szereti. Lehetett: rúgni, dobni, gurítani, pattogtatni.  Jó messze el tudott gurulni, és bár nem tudott visszajönni, de a gyerekek nagyokat kacagtak, mikor utolérték és visszarúgták.  Egész nap versenyeztek vele, hogy ki tudja magasabbra dobni és messzebbre rúgni. Ki tudja a legtöbb gólt szerezni vele, és ki tudja legügyesebben a kosárba belehajítani. Amikor beköszöntött a rossz idő, sokat esett az eső és túl hideg is lett, elrakták őt félre a garázsba, egy dobozba. Ott szomorkodott és nem értette, miért unták meg. Ám hamar eljött a tavasz és újra elővették játszani. Azonnal elfelejtette a téli szomorkodást és élvezte a friss levegőn, ahogy játszottak vele. Az tetszett neki a legjobban, amikor a család magával vitte a strandra. Ott volt csak igazán móka és kacagás a labdázás közben. Mindenki egyszerre csak vele játszott. Majd szétvetette a boldogság ilyenkor, érezte, hogy minden játékok közt a legjobb, hiszen fiú, lány, gyerek és felnőtt egyaránt szívesen játszik vele. Ám beköszöntött megint csak a tél és elrakták a dobozba. Ezúttal már nem szomorkodott, tudta, hogy ha majd beköszönt a szép idő, újra előveszik és játszani fognak vele. Amikor így pihengetett a garázsban és nézelődött, észrevett egy érdekes fa tákolmányt.  A szánkó volt.  Az is már alig várta, hogy elővegyék és játszanak vele. Mondta is labdának, hogy egész évben ezt a pár hetet várja, mikor esik a hó és végre viszik szánkózni a domboldalra. De nem minden évben van annyi hó, és olyan sokáig, hogy napokig vigyék a gyerekek magukkal. – Te szerencsés vagy, majdnem mindig és mindenhol lehet veled játszani – mondta a szánkó. Eljött a tavasz és jöttek a labdáért a gyerekek. De jaj, a labda leeresztett a télen. Semmi gond, – nyugtatták egymást - pumpáljuk fel újra. Ám hiába pumpálták, a sárga labda folyton leeresztett. – Akkor ez lyukas! – állapították meg. – Majd veszünk másikat! – döntötték el gyorsan – és kidobták a kukába.  A sárga labda elszomorodott, nem értette mi történ vele.  Arra ment egy idős bácsi, és meglátta a szép sárga labdát kidobva. Megnézte és magához vette. Hazavitte és megragasztotta. Amikor látta, hogy nem ereszt, megörült, hogy sikerült rendesen megragasztani. Unokájának adta, aki megszerette és még sokáig jót játszott vele.

Kis Csillag

Szép esti égen ragyogott a Csillag. Mosolygott mindenkire, csillogott huncutul a Földre. Napközben bóbiskolt, és arra gondolt, mikor jön már az este, hogy a holdfényében tetszelegjen. Nézték az emberek ezt a csillagot, minden este milyen szépen ragyogott. Az pedig visszakacsintott rájuk, élvezte a sok dicséretet, boldog volt a lelke, hogy az szeretik az emberek. Ám idővel magányosnak érezte magát, és szeretett volna egy barátot. De mindenki olyan távol volt tőle, hiába kacsintott messzire. Egyszer suhanni látott el egy másik csillagot. Utána kiáltott, álljon meg, jöjjön ide hozzá, de az csak fényesen röpült tovább, és végül elhalványult előtte. Nem tudta mi lehet, de vágyott rá ő is, hogy repülhessen. Alig várta az estéket, hátha megint meglát egy ilyen repülő csillagot. Látott is néha-néha egyet, de mindegyikkel úgy járt, ahogy az elsővel. Szomorú volt nagyon. Hiába dicsérték az emberek minden este, hogy milyen szép és káprázatos, ő csak a repülő csillagok után sóvárgott. Amint így búslakodott, észre se vette, hogy hatalmas felhő takarja az eget és nem is látja a Földet.  Telt-múlt az idő, és még magányosabbnak érezte magát, mint előtte.  Távolból egy üstökös közelített felé, rögtön szólt is neki: állj meg kérlek, maradj itt velem! Ennek a csillagnak még volt ideje visszaszólni, mielőtt eltűnt örökre: - bárcsak meg tudnék állni, de nem birok! Élvezd, hogy maradhatsz, ki t tudja meddig tart a fényed. Azzal huss, tova szállt. A kis Csillag nagyon meglepődött, ekkor jutott eszébe, hogy tényleg: visszarepülni nem látott soha senkit. Hiányozni kezdtek az emberek neki, akik mindig becézgették, de nem látta őket sem. A hatalmas felhők sokáig takarták őt. Már majdnem lemondott arról, hogy valaha még sütkérezhet a Hold fényében, amikor végre elvonultak a sötét felhők.  Az emberek újra meg újra csak csodálták, nem győztek betelni vele. Arra gondolt, inkább marad magányosan és sziporkázón fenn az égen, és örül, hogy az emberek gyönyörködnek benne, mint egyszer repüljön, de utána kialszik a fénye és soha többé észre sem veszi senki.

Barack

Egy kertben volt egyszer egy szép kis barack. Szépen csüngött a fán, illegette magát a szélben és odafordította a Nap felé mosolygós pofiját. Nagyon szerette a Napot. szívta magába a napsugarakat, és érezte, hogy napról napra nagyobb lesz tőle. Az esőt is szerette. Először lassan csepegett rá néhány csepp és megijedt tőle. Később jólesett neki, ahogy megmosdatta és lehűtötte az éretlen gyümölcsöt. Ám egyszer, nem sütött ki a Nap sokáig. Napokig, hetekig csak esett az eső, vagy csak szemerkélt. De mindig be volt borulva az ég, hiába leste a napsugarakat a kis barack. Szomorú volt, mert tudta, így nem lesz szép nagy és édes, amilyennek lennie kell. Minden nap várta, hogy vonuljanak már el a felhők, és kicsit, csak pár órát melegedhessen az arany sugarakban. Végre egyszer derült reggelre ébredt a természet. Már korán világos lett, mert a felhők elfogytak. Megörült a kis barack. Azt se tudta, melyik oldalát napoztassa, olyan boldog volt. Ám, egy alkalommal még alig sütkérezett, megint csak árnyékot kapott. Kinyitottak mellette egy napernyőt, ezért nem érte őt a Nap. Szegény kukucskált, pipiskedett, ahogy csak tudott, de az árnyék nem engedte el őt. Elkeseredett, mikor fog így szépen megnőni, nem lesz finom édes, ahogy mindig. Sajnos leesett az ágról éretlenül. Egy ember felszedte, megmosta és beleharapott. El is dobta rögtön, mert nem volt elég finom. Ám arra járt egy csiga és megörült: - hű, de szép vagy!  Megeszlek nyomban! Megörült a kis barack, hogy nem élt hiába, van, akinek így is ízlik. Jöttek még hangyák is, és azok is jót lakmároztak belőle. Szépen elfogyott, csak a magja maradt ott. Következő évben új barackfa pislogott ki a fű közül, és nyújtózkodott a melengető, éltető sugarak felé.

A 3 lábú kisszék

Nagypapa gondolt egyet, fúrt, faragott, csiszolt, készített unokájának egy kisszéket. A széknek nem volt háttámlája, csak 3 lába. Megkérdezte unokáját, milyen színűre fesse be. Gondolkozott a kisfiú, kék legyen vagy zöld? Piros, barna, vagy … megvan: sárga! Nagyszerű! – mondta nagypapa és szépen lefestette sárgára.  Milyen szép lett! – tetszett az egész családnak. A kisfiú mindig vitte magával, hogy arra üljön, ha rajzol, gyurmázik, vagy éppen uzsonnázik. A kisszék elégedetten végezte dolgát és nem zavarta, hogy a kisfiú megnőtt, egyre nehezebb lett. Ám idővel a fiú már nem ült rá, hiszen túl kicsi lett neki. Odarakta a sarokba és a táskáját tartotta rajta. Nagyfiúból felnőtt lett és a kisszéknek nem találták hasznát. Szomszédban volt egy kisgyerek, gondolták odaadják neki a széket. De ez a kisfiú sajnos nem bán vele szépen: ugrált rajta és volt, hogy arrébb rúgta. Egyszer ki is tört a szék lába. Rögtön kirakták a kukára. Nagypapa épp arra járt és meglátta. Hazavitte, szépen megjavította, még át is lakkozta. Az ablak alá rakta és egy nagy cserepes virágot tett rá, ami nagyon szépen mutatott rajta. Évek múlva, mikor a nagypapának megszületett a dédunokája, elkérték neki a szülők a kisszéket. Megmutatták a kislánynak, neki is nagyon tetszett a sárga szék. Rajta ült mikor festett, vagy babázott. De legjobban azt szerette a kislány, ha kisszéken uzsonnázhatott. Ez a szék volt a bábelőadás fő néző helye is. Akárki nem ülhetett oda, míg a kislány bábozva játszott – csak a nagypapa.  A kisszék erős volt, bírta a súlyt. Amikor a kislányból nagylány lett, ő is a táskáját tartotta rajta. Végül virágtartó lett, majd mikor kisbaba született, ő örökölte a régi, sárga, 3 lábú kisszéket..

A kis róka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas erdő. Sok-sok állat éldegélt benne szépen. Lakott ott egy vidám és kicsit szemtelen rókácska is. A kis rókának az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy ijesztgette társait az erdőben. Mindig sikerült neki úgy elbújni a többiek elől, hogy sosem tudták mikor ugrik elő és ijeszti meg azt, akivel épp játszik. Persze folyton megígérte, hogy nem fog riogatni senkit többet, de nem állta a szavát, és hopp… előugrott.  Ezért, már nem is szerettek vele játszani a többiek. Rókácska nem értette, hogy miért rossz az, hogy ő viccelődik. Hiszen olyan mulatságos, ahogy mások megijednek. Egyszer összebeszéltek a többiek. Eltervezték, hogy móresra tanítják a kis rókát, hogy megtudja végre, milyen az mikor valaki nagyon megijed. Gondolkoztak, kinek kellene megijeszteni, ki az, akitől biztosan félne is. Nagy legyen vagy kicsi, aki jól el tud bújni, és alkalmas pillanatban, ki tud majd ugrani.  Amint így tanakodtak, a kis róka kihallgatta őket. El is ment a jókedve rögtön. Gondolkozott, most mit tegyen. Mivel nem félt senkitől, úgy volt vélte, őt megijeszteni úgy sem lehet. Haza andalgott és lefeküdt aludni. Másnap, mikor felébredt, egy hatalmas fán találta magát. Nagyon megijedt, mivel túl magasan volt ahhoz, hogy leugorjon, mászni pedig nem tudott. Ha lenézett szédült. Jaj, hát mi tévő legyen most. Nem értette hol van, és hogyan kerülhetett ide. Azután eszébe jutott, amit előtte nap hallott, hogy a többiek meg akarják leckéztetni. Rókácska pedig csak legyintett, őt megijeszteni nem lehet. Szóval mégis sikerült. De most mit csináljon? Kiabáljon, vagy csak várjon.  Senkit sem látott a közelben, hát várt mikor jár a nagy fa felé végre valaki, akinek szólna, hogy segítsen. De senki nem ment arra. Bizony, megbeszélték az állatok, hogy még véletlenül sem sétálhat a nagy fa környékén senki, hogy a kis róka maradjon magára. Előbb-utóbb pedig majd csak belátja, hogy nem mindig vicces dolog mások riogatása. Szépen beesteledett, a kis róka pedig félni kezdett. Mi lesz vele? Nem mer elaludni, ne, hogy leessen. Éhes is szomjas is volt, de lemenni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért. Egy idő után megsajnálták a többiek és odamentek segíteni. A nagy öreg medve ment fel érte a fára, és hozta le. A kis róka, többet soha nem ijesztgetett, vagy csak hébe-hóba egyszer-egyszer. Mindig eszébe jutott utána, hogy nem szabad elbíznia magát, és mindig mindenkinél van erősebb.

Nyuszipuszi

Gyáva nyúl! Kiabálták kis nyuszinak a többiek, mert szegényke nagyon félősnek született. Egyszer annyira megijedt a saját árnyékától, hogy ijedtében haza szaladt és az ágy alá bújt. Anyukája nyugtatta, kérlelte: - Gyere elő kis nyuszikám, nincs semmi baj! Biztonságos helyen lakunk, nincs semmi félni valónk. – De igen! – felelte a kis nyuszi. – Egy hatalmas árnyék követett kint a réten és alig bírtam elmenekülni tőle. – Ó! Hát az csak az árnyékod volt! Gyere már, ide nem jöhet be! – kérlelte anyukája. Az árnyék nem bánt senkit. Örülni kell neki, mert azt jelenti, hogy gyönyörűen süt kinn a Nap. A kis nyuszi lassan előbújt, és szépen lassan kiment a szobából. Óvatosan körbeszimatolt, tett néhány lépést kint. Ám ekkor egy varjú nagyot károgott, mire a kis nyuszi megint elbújt. Remegett az ágy alatt és nem volt hajlandó előjönni onnét. Anyukája hiába nyugtatta, kérlelte szegényt, csak félve pislogott ki, de nem bújt elő. Gondolt egyet anyukája, és elhívta a szomszédból a kis nyuszi lányt, hogy hívja már fiacskáját játszani. A nyuszi lány boldogan ugrált át a szomszédba. Nyuszi fiú először neki sem akart kibújni az ágy alól, de aztán a másik nyuszi olyan szépen beszélt neki, hogy sikerült előcsalogatni. Kimentek a rétre fogócskázni, bújócskázni. Olyan jót játszottak és beszélgettek, hogy nem vették észre, hogy este lett. De már nem féltek a sötétben, a csillagokat figyelve szépen hazamentek.

A kis Sárkány

Egyszer volt, hol nem volt, magas hegyen, sűrű erdőben élt kis Sárkány és anyukája.  A kis Sárkány nagyon eleven és érdeklődő volt, semmi nem kerülte el figyelmét. Minden érdekelte, folyton kérdezgette anyukáját ez mi, az mi. Anyukája szépen mindent elmagyarázott majd hagyta, had játsszon. Ám, amikor szólt neki, hogy jöjjön vacsorázni, a kis Sárkány nem fogadott szót és nem ment. – Még játszani akarok, nem vagyok éhes! – válaszolta anyukájának. Anyukája kérlelte egy darabig, azután ráhagyta. Beesteledett. A kis Sárkány szinte észre sem vette, hogy a nagy játszadozás hevében eltévedt, és a sötétben nem látta, hogy merre kell hazamenni. Kiabált, hátha anyja meghallja, de nem jött válasz. Éhes is volt, félni is kezdett már, de annyira elfáradt, hogy elaludt. Reggel a madarak csicsergésére ébredt. Körülnézett és elindult visszafelé. Közben anyukája is keresgélte, és így hamar megtalálták egymást.  A kis Sárkány és anyukája nagyon megörültek egymásnak, hogy épségben és egészségben viszontlátják egymást. Meg is fogadta a kis Sárkány, hogy ezután mindig szót fogad majd anyukájának, mert soha többé nem szeretne egyedül a sötét erdőben maradni.

Sün pajtás

Nagyerdő szélén éldegélt sün pajtás. Egyedül bóklászott, kereste a finom falatot. Szeretett volna barátkozni, de mindenki messze elkerülte. Ugyanis féltek tőle. Látták szúrós hátát, és azt hitte mindenki, hogy ha közelebb megy, megszurkálja őket a süni. Hiába próbált kedvesen szólni, csak szaladtak előle gyorsan. Sün pajtás idővel belenyugodott, hogy neki sosem lesz barátja. Egyszer amint így egyedül sétálgatott, valami neszt hallott. Megállt, s körbe szimatolt. Ezt a szagot még sosem érezte. Várta csendben, hogy meglássa, ki lehet az. Egy másik süni volt az! – Nahát, te is süni vagy? Bátorkodta kedvesen megszólítani. – Az hát! Még nem láttál magadon kívül mást? – kérdezte a másik süni.  – Nem igazán. Szinte sosem látok más állatot, mivel elkerülnek, ha meglátnak. – felelte neki, sün pajtás. – Tudom. –felelte a jövevény – engem se szeret senki.  A két süni addig beszélgetett, hogy összebarátkoztak. Együtt keresték tovább a finomságokat, és sokat játszadoztak. Amikor épp nagyokat hancúroztak, egyikük felsikított. – Aúúú! Ez nagyon fájt! Megszúrtál! – Ne, haragudj! – szólt sün pajtás. – Máskor jobban vigyázok! – ígérte barátjának, csak ne haragudjon rá. Rendben van – mondta neki a barátja – csak hirtelen rettenetesen rosszul esett, de biztos mindjárt elmúlik!  Hallották ezt az állatok, és megértették, hogy a sünök nem is gonoszak és rosszak. Kicsit ijesztőnek tűnnek a szúrós tüskéik, de kedvesek és egyáltalán nem bántanak senkit, aki nem bántja őket.