Miluka kiscica kalandjai


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Miluka kiscica kalandjai
Bevezető
 
Kedves kicsiny olvasóim!
 
Szeretettel köszöntelek Titeket, a könyv sorain keresztül. Ül­jetek szorosan egymás mellé, hunyjátok be szemeiteket, és úgy figyel­jetek, mert most egy csodálatos mesét mondok el anyuk...

Kép forrása: pixabay.com

Miluka kiscica kalandjai

Bevezető

 

Kedves kicsiny olvasóim!

 

Szeretettel köszöntelek Titeket, a könyv sorain keresztül. Ül­jetek szorosan egymás mellé, hunyjátok be szemeiteket, és úgy figyel­jetek, mert most egy csodálatos mesét mondok el anyuka szavain keresz­tül.

Képzeljétek el, hogy hipp-hopp, egyszerre ott termettem mellette­tek. Megfogom apró kezeteket. és már indulunk is varázsszőnyegemen.

Beszállás! Indulás!

Már suhanunk is a légben. Körülöttünk felhők gomolyognak, a meleg nap­sugár végig cirógatja arcunkat, alattunk sárga búzamezők,  kék folyók, virágzó rétek suhannak el.

Egyszerre, mintha ezernyi harang szólna. Lám már ott is vagyunk. Meseország csengő-bongó fácskái között aranyszárnyú tündérek röpködnek.  Kis manók kukucskálnak ki sötét odúikból, miközben a vasorrú Bába lova­gol el mellettünk egy hosszú seprűnyélen. Amott hatalmas füstfelhőből hatalmas királyi vár bontakozik ki. Gyémánttorony csillog-villog és hu.... gyerünk gyorsan tovább, mert már a hétfejű sárkány leselkedik ránk. Nézzétek már jön is utánunk: Uccu, elő gyorsan  a rakétával, így ni. Most már fújhatsz lándzsavégű szelet utánunk, minket már nem érsz utol.

Krrrp. No az ördög vinné el, elromlott a varázsszőnyeg. Éppen ennél a nagy sötét erdő mellett. Gyerekek, nincs mást tenni, egyedül kell folytatni utatokat, mert nekem meg kell a szőnyeget csinálni. De azért ne féljetek, mindig ott leszek mellettetek.

A szél lágyan suhan el a fák között, miközben halk dallamokat fütyörészik. Lábatok alatt meg-megroppan a száraz gally, a madarak vidám

csicsergéssel röpködnek az ágak között, meseország bódító illata terjeng szét. Most egyszerre szétnyílik az erdő, és máris ott álltok az ezerszínű virágokkal átfont tarka réteg.

Most találjátok ki gyerekek, hogy hol vagyunk. Tudom, töritek is fejeteket. Össze ráncoljátok kicsi homlokotokat, egyik ujjatokat ­pedig buzgón szopogatjátok, úgy gondolkoztok. No, de biztos, már ki is találtátok. Hát, persze hogy ott. Cicaországban.

Távolban egy nagy-nagy tó mossa partjait, hol egy magányos bükkfa áll. Ki tudná megmondani, hogy mióta őrzi, oly híven a partot, a tavat a rajta tanyázó madarakat, de már emberemlékezet....azaz bocsánat a nyelvbotlásért, cicaemlékezet óta áll.

Íme, egyszerre apró házacskák tűnnek elő kicsiny kéményeivel. Ren­dezett utcákban lámpácskák jelzik a helyes utat, nehogy valaki megüsse kobakját a kerítésben. Itt-ott cicák tűnnek elő, sietnek valahová. Talán éppen a szabadtéri egérjátékokhoz sietnek, vagy a nagy madárvadászat­hoz várják őket.

Mikor az esthajnalcsillag kiül az égre, olykor a házacskákból kijön­nek a cicapapák, helyet foglalnak a ház előtt lévő padon, és ott pöfékel­nek szájukban a csibukkal. Szentül megvannak győződve, hogy ez a világ rendje, és ha ez az esti pipázgatás elmaradna, hát azok a fényes csilla­gok egyből leszaladnának az égről, és menten a fejükre hullana.

Őszintén bevallom gyerekek, hogy a kiscicák itt sem rajonganak az iskoláért. Reggelenként hátukra veszik táskájukat és ki boldogan, ki bánatosan, de elballagnak abba a nagy-nagy iskolába, Ott megtanulják az egérfogás művészetét, az illedelmes viselkedést és sok más hasonló nyalánkságot.­

            Amig a kiscicák a tanitóbácsit haragítják viselkedésükkel, a cica­papák kiülnek a tó szélére, bedugják farkukat a vízbe, melynek a halak rop­pantul megörülnek. Gyorsan be is kapják, de ilyenkor aztán rá is jönnek, hogy kicsit tévedtek. No, de úgyis jó ha tévednek, mert ilyenkor megvan a cicacsalád finom ebédje. Természetesen, azaz ebéd más sok finomságból áll. Például egérpecsenye, kirántott verébfüle, és  no persze a finom főzelék, ami láttán némelyik válogatósabb cica jobban szeretne egy házzal odébb lenni.

Így és Cicaország népe és persze köztük kis mesém hősei is: Ciluka, Miluka és Cinciluka. E három kiscica szép nevük ellenére is igen rosszcsont volt, amit a szomszédok is bizonyíthatnak. Minden' rosszban benne voltak, mert ők ezt tartották a világrendjének. Ha valamelyik kiscica en­gedély nélkül fürdött a tó pajkos hullámai között, szinte biztos volt, hogy a csínytevő csak a három cicatestvér közül kerülhetett ki. Ha valaki hasznos madarat fogott, ami szigorúan megvolt tiltva Cicaországban, már őket vették elő, s némely esetben apuka mogyorópálcája eljárta hátsó részükön a közismert indiántáncot. Egy szó mint száz, nagyon rosszak voltak. Sőt még az is elő­fordult, hogy összeverekedtek, ami pedig nagyon csúnya testvéri szeretet­re vall.

De most már abba is hagyom a velük-való foglalkozást, ismerkedést, kezdődjék a kis mesés történetem.

 

Első fejezet

 

Ragyogó napsütéssel kezdődött a reggel. A madárkák szerenádot adtak, a konyhából finom kakaó illata párolgott be hozzájuk, mire a kiscicák úgy érezték, hogy egy percet sem képesek többet lustálkodni. Ennek bizonyítá­sára ki is ugrottak az ágyból, amin a mamájuk úgy elcsodálkozott, hogy még szólni is elfelejtett. Élőszőr arra gondolt, hogy: "talán nem lesz ma taní­tás az iskolában”, de aztán gyanakodva kérdezte:

-Fiacskáim, hogy is állunk a mai leckével?

A három cica elég savanyú arcot vághatott, mert zavartan néztek egymásra. Már bújtak is volna vissza ágyacskájukba, de a cicamama fülön csíp­te őket, és kiirányította a tisztelt társaságot a konyhába, ahol már várta rájuk a finom reggeli, no és persze az iskolatáska.

-Gyorsan egyétek meg ami ki van készítve az asztalra, utána irány az iskola. Egy-kettő.

Nincs az a gyászmenet mely nagyobb szomorúsággal haladt, volna mint ők. Ab­ban reménykedtek, hátha valami csoda folytán megmenekülnek a tanítás bor­­zalmaitól. Miluka még az égre is felnézett, de az a csúnya nap sehogy nem

akart leesni az égről, ami már eleve rossz jel volt számukra.

Ha lassan is, de odaértek az iskolához, ahol zsibongó cicalárma, nagy csatakiáltások fogadták őket. Hát bizony, mi tűrés tagadás, a három testvér egy cseppet sem látszott igyekezni, hogy javítani akarna a rendetlenségen. Sőt mi több, Miluka úgy nyávogott, mint akinek a lábára léptek, pedig csak a farka csukódott az ajtóba a nagy sietségben. De aztán rendbejött minden. Farkát kiszabadította az ajtóból, társai között kiosztott egy pár nyaklevest, és a szokásos moz­dulattal beült a helyére. Tankönyveit, egyetlen mozdulattal szórta szét, s hogy a tanitó bácsi is tudomást szerezhessen róla, a füzetre pakolta finom uzsonnáját. Nosza a következő pillanatban oly szép zsírfolt, keletkezett raj­ta, hogy nincs az a vak, aki meg ne lássa. Utána megpödörte kis bajszát és jó étvággyal, neki látott, hogy folytassa otthon félbehagyott reggelizést.

Igaz, némileg megzavarta, hogy tanitó bácsi időközben bejött az osztályba, de ő nem az a cicalegény volt, kit ilyesmi megtudjon zavarni. De fi­nom is volt a reggeli. Különösen a pirított egérpecsenye ízlett, s gyor­san hamm.... már be is kapta egyszerre az egészet. Hanem most torkán is akadta falat, mert egyszerre nevét hallotta említeni. Óvatosan szomszéd­jára nézett, s mikor látta, hogy az is éppen azon igyekszik, hogy buksiját, a lehető legmélyebben eldugja a pad alá, kellemetlen érzései támadtak. Miluka! - Harsant fel tanitó bácsi hangja -nem hallottad, hogy szólítot­talak? Gyere ki felelni!

Fuccs a reggelinek. A cica bánatosan sóhajtott, és remegő lábakkal, de

kifelé igyekezett. Hát igaz ami igaz, füzetét is úgy kellett utána vinni. A baj mégis ott kezdődött, hogy tanitó bácsi egy hosszú egérfarkat talált a füzetben.

Most már tényleg itt a világ vége! Nézett rémülten a tanitó bácsira, ki még pápaszemét is feltette, úgy tanulmányozta a különös tárgyat.

Hát ez mi? Fordult tanítványához és szavainak nyomatékot adva, elő­vette a cica ellenőrző könyvecskéjét.

- Há-á-á. Semmi több. - Miluka csak ennyit tudott kinyögni, miközben azon igyekezett, hogy a torkán akadt falatot az odaillő helyre csúsztassa. Végre sikerült is de a válasz sehogy nem akart elhangzani, hiába fülelt tanitó bácsi.

Ejnye-ejnye. Csóválta meg végül is a fejét. Akkor hát lássuk hogy készültél a mai napra!.- Azzal belelapozott a tankönyvbe.

No Miluka, most sorold el szépen melyek a hasznos és káros madarak.

Izé- szóval-- dadogott a cica,-mind a két fajtából sok van. Tanitó bácsi, kérem, én tanultam...

  • Elhiszem, csak már mondjad őket.

De bizony itt már elfogyott Miluka tudománya, és sűrűn vakargatta füle tövét,

de ettől csak nem lett okosabb.

- Háát, Miluka, akárhogy is töröm a fejem, ilyen nevű madarat nem ismerek. Erős a gyanúm, hogy te mára sem tanultál.

- De akartam, higgye el tanitóbácsi, a jó szándék megvolt bennem. Brü­brü-brü-hü… És a következő pillanatban már el is tört a mécses.

- Azért, nem kell mindjárt sírni.-vigasztalta a jószívű tanitó bácsi. Várj csak, majd segítek. Melyik az a madár, melynek villámfarka van?

A fecske.  - Hangzott a bizonytalan felelet.

-Melyik fajtához soroljuk őket?

-Izé... a hasznos madarakhoz.

-Bravó kiscica! No, és miért?

-Azért, - vágta ki magát Miluka diadalmasan, - mert nagyon finom a húsa.

Nosza, támadt az osztályban olyan nevetés, amilyet a jó öreg iskolafalak

azóta sem értek meg. Még tanitó bácsi is elmosolyodott, de azért az ellenőrző sem úszta meg egy újabb intő szaporodása nélkül.

Ezek után gondolhatjátok gyerekek, hogy Miluka milyen logó orral ment

haza társai körében. Nagyokat sóhajtozott, és az ebédnél is oly bánatos

arccal ette leveskéjét, hogy még apukájának is feltűnt.

Bizony a mai nap úgy van megírva a sors könyvében, hogy a bukott ta­nuló számára még keserűbb legyen az utókor emlékeiben, mert apuka szigorú

arccal megkérdezte:           

-Halljuk fiacskáim, hogy feleltetek az iskolában?

Utána pedig, mint mindig, működésbe lépett a mogyorópálca és remélem, nem kell elárulni, hogy melyik cica lett megtáncoltatva.

De a legjobban mégis az fájt Milukának, hogy nem mehetett együtt test­véreivel játszani a rétre, hanem a szobában ült egy tankönyv előtt, és szorgalmasan tanulmányozta… azaz akarom mondani, akarta. Ezalatt beszűrődött a távoli világ zaja. Madarak csicsergése, játszópajtások meleg nevetése, hancúrozó szavaik izgatták a cicát. Ráadásul azok a szemtelen madarak odaröpültek ablakához„ és úgy nevettek„ hogy a hasukat fogták. Minduntalan ott ugráltak az ablak alatt, csiripeltek, sőt mindennek tete­jébe, még fityiszt is mutattak a bűnösnek.

Ez már több volt a soknál, mit sem egy pajkos kiscica kibírjon. Óva­tosan körülnézett:

Talán nem is lesz. baj ha egy pár percre kiugrok és rendet csinálok közöttük. Elvégre is rend a lelke mindennek. S mivel nem volt senki, aki ellentmondana, egy óvatos pillanatban már kinn is termett. Igaz, hogy nem illik az ablakon át közlekedni, no de ez legyen Miluka legnagyobb bűne.

Közben a cica szörnyű nagy vadászatot rendezett a madarak között, de- csak az volt benne a szörnyű, hogy teljesen eredménytelenül. Azok a szemtelen madarak nem hogy hanyat vágták volna magukat ijedtükben, el sem ájultak, sőt még nem is akartak, hanem vidám kacarászással arrébb röppentek. Ez már módfelett bosszantotta az ügyetlen stüszivadászt,  és már tökéletesen elfelejtkezve a tanulásról, büntetésről,, egyszóval mindenről, hanyathomlok rohant a csiripelő madarak után. Meg sem álltak, csak messze az erdő szélénél, hol az üldözött és üldöző pillanatnyi fegyverszünetet kötve; békésen megpihent,

Áááá-uuuu. Ásított a cica fáradtan, s miközben arról ábrándozott, hogy az, összes madarat, mely csiripel és szemtelen, megfogta, szép csendben el is aludt. Az üldözöttek hálás füttykoncertet adtak az alvó cicának, ki alatt selymesen, puhán mint, egy párna, terült el a fű

Álmában bizonyára sikerrel járt vadászata, mert mosolygott, miközben lassan ráborult a csillagos égbolt. A hűvös szél felébresztette mély ál­mából, s megdöbbenve állapította meg, hogy a madarak helyett már a Hold anyó nézz rá szemrehányó tekintettel.

Ennek már fele sem tréfa! Rémült meg és hazafelé vette útját. Azonban mire a ház elé ért, minden bátorsága cserben hagyta.

De jó is lepne tudni, hogy apukáék a konyhában vagy szobában vannak. De hogyan? Töprengett el, mikor pillantása egyszerre a kéményre esett. Meg van! Derült fel arcocskája. Felmászok a kéményhez és azon keresztül kihallgatom őket.­ A terv módfelett tetszett, és villámgyorsan a falhoz osont. Ott lapult egy darabig, miközben a mogyorópálca keserű emléke­ket ébresztett fel benne. Csak a papa meg ne tudja a szökést, mert akkor lesz nemulass.

Óvatosan mászni kezdett. Szerencséjére akadt itt-ott egy kis mélyedés ahová kapaszkodni tudott. No még egy két húzás, és már fenn is volt a ház­tetőn. Majd a lehető legcsendesebben a kéményhez mászott, Bedugta a fejét a kéménybe és nagy buzgón hallgatózott, de csak némi sikerrel járt működése­. Csupán hangfoszlányok jutottak fel hozzá, de az édeskevés volt. Mit te­hetett mást, jobban előre hajolt, majd még jobban, és igen hegyezte füleit.

Egyszerre váratlan vendég érkezett. Szél úrfi érkezett szellőparipá­ján és mivel igen veszett gyorsasággal futott be. későn fékezett, és bi­zony egy alaposat billentett a hallgatozó Milukán, ki nem vette tréfára a dolgot. és beesett a kéménybe. Pity..paty..poty... Most már fölösleges­sé vált a további hallgatózás.

Míg e tragikus események előkészületben voltak, a szobában a másik két testvér áldott csendben kártyázott. Ez a ritka szép csend kizárólag a kártya iránti tiszteletből volt, mert apuka szigorúan megtiltotta, hogy a kártyához nyúljanak.

Éppen piros pecsenyéztek. Ebben az érdekfeszitő kártyajátékban az győzött ki minél több pirosat gyűjtött össze. A győztes tíz fricskát adhatott a vesz­tes orrára, ami roppant mulatságos volt, mármint a győztes számára. Ci­lukának -még a pici nyelve is kilógott az izgalomban. Hogyne, mikor az összes

piros lap kezében volt, és már igencsak viszketett, tenyere, hogy visszaad­ja ,ez elébb elszenvedett tíz fricskát.

Szóval nagy bajban volt Cinciluka és igen fészkelődött, hogy lehetne megúszni szárazon az egészet. Nem volt más hátra, lecsapta a kártyát. Nem játszok tovább, mert csalsz!

- Micsoda? Nem szégyellsz ilyet még ki is mondani? - háborgott Ciluka.-Már az elébb is észrevettem, hogy egy lapot titokban kicseréltél.­

- Hazugság! Hazugság! Vigyen el az ördög, ha igaz!

Ez rettentően könnyelmű kijelentés volt, mert a következő pillanatban nagy

Ordítás és csörömpölés közepette, kivágódott kályha ajtaja, és egy halom

hamu között Miluka pottyant ki. Gyönyörű fehér bundája csillogott a rára­kodott hamutól, csupán szeme árulta el élő voltát.

Lebuktunk! Rémültek meg a cicák és hanyathomlok menekültek az asztal alá. Kellett nekünk kártyajáték, most itt van értünk -az ördög. Látod Ciluka, ez az eredménye, ha valaki még a kártyában is csal.

Téged is elvisz, mert te csaltál kártyázni.

Szóval még rám fogod az egészet.. Tudd meg nem is játszok veled többe

Így veszekedtek, mialatt Miluka felállt, és oda sántikált az  asztalhoz és alá kiáltott.

- Gyertek ki az asztal alól, segítsetek rendet csinálni. El kell seperni a hamut..

Már csak ez hiányzott a két félelemtől remegő cica boldogságához. Hogy mindjárt nyakon is csípje őket az ördög és meg se álljon velük a pokol fenekéig. Ki tudja még, mi minden telik ki egy ördögből.

  • Gyertek már, meddig várjak rátok!
  • Kedves izé... Ördög bácsi - nyögte végül is Cinciluka, - ne vigyél mind a kettőnket. Eléged j meg Cilukával. Igazán húsos egy falat.
  • No nézd a szemtelent. - fortyant föl Ciluka. -Rám fogja hogy csalok és most elküldene a pokolba. Ez benne a testvéri szeretet. Miluka mérges lett.
  • Micsoda badarságot beszéltek itt össze? Hát nem ismertek rám?
  • Dehogy nem, ördög bácsi! Te vagy Belzebub, a pokol fejedelme! - kiál­tott végül kórusban a két cica.

Így tartott volna az alkudozás egész este, ha anyuka és apuka nem jön be a nagy zajra.

- Mi ez a rendetlenség? Kiáltott fel anyuka, mikor meglátta a szétszó­ródott kormot a szőnyegen. Hát te Miluka, talán a kályhában bujkáltál? Ezután szomorú percek következtek. Miluka nagy könnyhullatások közepette elmesélte vadászélményeit, s elalvását az erdőben. Sűrűn fogadkozott, hogy soha többé nem lesz engedetlen, csak most az egyszer bocsájtsanak meg neki.

Szégyelld nagyon magad Mi-uka, hogy igy ránk ijesztettél! kiáltott ki Cinciluka az asztal alól, ahonnét még most sem mertek előjönni. De neki is jobb lett volna csendben maradni, mert apuka szeme az asztalra tévedt.

A kártya hogy került az asztalra? Kérdezte és utána kivéve csibukját szájából, végig hegedülte nótáját a három lurkón.

Aznap este, mikor a házban minden fény kialudt, mindenki aludni tért. A három cica tervet dolgozott ki. Természetesen itt is Miluka volt a hangadó.

  • Gyerekek, ez igy nem mehet tovább. Akármit is csinálunk, ránk fogják, hogy rosszat akarunk, és máris azzal az átkozott mogyorópálcával magyaráz­zák, meg, hogy szándékainkkal nem értenek egyet. Ez vérlázító. Elvégre min­ket sem verhetnek örökké, nem vagyunk gumiból.

Mit szándékozol tenni? Kérdezte áhítatos hangon a két másik testvér.

Tudjátok, minden év végen, azaz akarom mondani, mikor vége van a tanévnek, mindig teszünk az iskolával egy kirándulást az erdő szélére. Mikor legközelebb megyünk, elszökünk tőlük és elcsavargunk az erdőben Van ott egy hatalmas tölgyfa, melynek lombjai között sok-sok madárfészek ta­lálható. Ott leszünk egész nap, alaposan kifosszuk a fészkeket, és este pe­dig nyugodtan hazajövünk. Majd meglátjátok, hogy fognak minket keresni. Ak­kor majd úgy megörülnek apukáék, hogy nem mentünk világgá, hogy bizonyára attól fogva soha többé nem vernek meg, hanem nagyon-nagyon fognak szeretni. Akkor majd megtudják, hogy nekünk mennyire fáj ez a sok verés. Sőt, mi több, mi leszünk az iskola hősei, hiszen kiscica még soha nem mert egyedül ab­ba a sötét erdőbe menni.

Azért mégsem kéne anyukát és apukát igy megrémíteni, hiszen ők na­gyon szeretnek minket, és csak ha nagyon rosszak vagyunk, akkor kapunk ki. Támadt fel Cincilukában a szülők iránti szeretet, de Ciluka leintette.

Gyáva vagy, mond ki bátran. Hátha ennyire félsz, akkor ne is gyere velünk.

Hogyne félnék, mikor már annyit hallottam a sötét erdő rejtelmeiről. Hányszor mesélte apuka, hogy a sűrű fák között halk lépésekkel oson a ravasz Róka néni, és mikor beköszönt az est, az erdőben felharsan a gonosz Farkas üvöltése. Mindenkit széttép, aki útját állja. Megissza vérét, fel­falja húsát. Jobb félni, mint megijedni

Idefigyelj Cinciluka- zárta le a vitát Miluka.- Először is, már es­te itthon leszünk. Róka néni pedig sokkal gyávább annál, hogy minket meg­ merjen támadni.

De hátha eltévedünk - ellenkezett még mindig Cinciluka - hiszen e­gyikünk sem tudja, hogy merre van az a nagy tölgyfa.

Bizonyára fog valamelyik nyuszipajtás utunkba akadni, attól majd megkérdezzük. Sose félj, míg engem látsz..

Rendben van - bólintott a két cica – tehát azon a napon mikor kirándulunk az erdőhöz, tele rakjuk hátizsákunkat sok finom ennivalóval és meg­szökünk.

Most már aludjunk, mert reggel nem fogunk tudni felkelni. Csendes holdvilág köszöntött a három cicára, kik hamarosan úgy aludtak, mint a bunda. Nem is sejtették, hogy ezzel a tervükkel mennyi bejt fognak még okozni egész Cicaország népének.

 

Második fejezet

 

Ettől az időtől fogva a három rosszban sántikáló cicatestvér nehezen várta a napok múlását, pedig azok gyorsan peregtek. Időként be-becsúszott a cicák ellenőrző könyvecskéjébe egy-egy intő, de hát mi is lenne, ha mindenki jól tanulna. Tanító bácsi számára fölöslegessé válna, hogy tanítson, hiszen akkor minden cicagyerek tudná a leckét. Szégyenszemre ősz fejjel mehetne koldulni. Erre is kell néha gondolni.

Ilyen önzetlenül támogatták tanító bácsit, ki egy mosolygós nyári reggelen örömteljes hírrel lepte meg nebulóit:           .

  • Minden cica holnap úgy készüljön, hogy hagyományos szokásként elmegyünk kirándulni az erdő szélére. Persze, csak akkor ha ma is nagyon jók lesztek. Különben fuccs az egésznek.

Lett is izgalom az egész iskolában. Mindenki izgatottan mesélte előző évi kirándulási élményeit. Szabadjára engedték csapongó fantáziájukat, s a kirándulás legkisebb részleteit is tele izgalommal mondták el egymásnak. Alig várták, hogy eljöjjön a másnap mikor szabadon szaladgálhatnak, játszhatnak.

A cicatestvérek alig tudtak aludni az izgalomtól. Már korán reggel talpon voltak, többször is átnézték az elemózsiás tarisznyájukat, nehogy valami véletlenül is kimaradjon. Azonban anyuka gondos munkájában semmi kifogást sem találtak. Volt benne egérpecsenyétől kezdve finom kalácsig mindenféle étvágygerjesztő falat. Mind-mind, amit a cicák oly nagyon szeret­tek. Mikor édesanyjuk búcsúcsókkal engedte útjára apróságait, a kiscicák szíve is összeszorult. Talán már meg is bánták, amit egymás között elterveztek, de szégyellték egymásnak bevallani.

Csodák csodája, ezen a szép reggelen senki sem hiányzott. A betegek egyszerre meggyógyultak, még a sánták is úgy futottak, mint egy nyúl. Le­galábbis ez volt tanitó bácsi szerény véleménye, mikor végignézett a zsibongó cicahadon. Mindenki olyan boldog volt, hogy végül is alig, tudtak a nagy izgalomtól felsorakozni. No, de aztán rendeződtek a sorok, és a kiscicák elindultak az erdő szélére tanító bácsi irányításával.

Sokáig mentek, mikor egyszerre eléjük tárult a hatalmas erdő sűrű fáival. A hosszú úttól fáradtan telepedtek le a selyem fűre. Előkerültek a különféle játékok, és mikor kipihenték magukat, megkezdődött a vé­get nem érő játék. Tanító bácsi csendes mosollyal hallgatta a vidám ci­cák pajkos hangját, hiszen valamennyit úgy szerette, mint édes gyermekét Csak az a három testvér ne lenne olyan rossz. Most is külön húzódtak min­denkitől és csak egymás között súgnak-búgnak. No, mire nagyobbak lesznek bizonyára belőlük is oly derék cicapapa lesz, mint apukájukból. Így mélázgatott magában, miközben hosszú csibukjábol ontotta a füstöt.

De aztán addig-eddig bóbiskolt, míg el is nyomta az álom.

Tanító bácsi aludt, a sok cica, hancúrozott, senki sem vette észre, mikor a testvérek elindultak az erdőbe. Nem volt senki, aki megállj-t kiáltott volna, ki megfogja kezüket, és megmagyarázza, hogy ilyet nem szabad tenni.

Miluka ment elől. Vezette a kis társaságot, miközben a múltkori csúfos kudarc járt eszébe. Végre bosszút állhat a szemtelen madárhadon is. Keserves könnyhullatások közepette fogják azokat a perceket emlegetni, mikor őt, a nagy vadászt kinevették. Nem hiába tartja a közmondás is, hogy az nevet, aki utoljára nevet. Reszkessetek madarak, közeledik a bosszúálló Mi­luk.

Így elmélkedett magában, a két testvér pedig kéz a kézben, sétálva hangos énekléssel haladt utána. Áhítatosan nyávogtak, tudtára adva az erdő lakóinak, hogy milyen gyönyörű hangjuk van. Teljes igazságtalanságnak tar­tották, hogy tanító bácsi nem értékelte azt a lágy kellemes hangot, hanem már, az első napon elzavarta őket az iskolai énekkarból. Sajnos, remek hangjukkal nem sokáig szerezhettek örök élményt hallgatóiknak, mert Milu­ka mérgesen leintette őket.

Szedte-vette haszontalan kiscicái - fújt hátra dühösen. - ahelyett, hogy dobogó szívvel járnátok a félelmetes fák között, hol még cica tán sose járt, kornyikáIásotokkal még azt a pár madarat is felzavarjátok álmából, kit könnyen elkaphatnánk. Azt akarjátok, hogy éhen haljunk?

Csendben folytták útjukat. mely egy kitaposott ösvényen vezetett. Ezen az úton jár a sok cicabácsi a tölgyfához. Minden reggel itt haladnak el csoportosan, a tölgyfánál vadásszák meg a mindennapi betevő falatjukat­. A fa odvas tövében számtalan egércsalád ütötte fel tanyáját, mely bő­séges éléskamra volt a cicák számára.

A cicák egyre bátrabbak lettek. Már nem féltek, hogy valamelyik bokorból Róka néni ugrik elő, csupán apró erdei gombák húzódtak meg a fák gyökerénél. A száraz levéllel lehintett puha fű, a lombokon átszűrődő cirógató napfény, az ezernyi madárfüttyel lehintett levegő, a zöld lombok susogása barátságos, képet mutatott.

  • Ugye, nem is olyan félelmetes ez az erdő. A farkas valahol mélyen al­szik, nem is sejti, hogy kik zavarják az erdő csendjét.- ujjongott Miluka Ugye, hogy érdemes volt idejönni! -és büszkén nevetett, mint egy hős, de a következő pillanatban egyszerre vad farkasüvöltés zengett fel. A cicák remegve álltak meg. Az üvöltésbe még a bokrok is beleremegtek.

Forduljunk vissza - szólalt meg suttogva Cinciluka, és már indult is volna hazafelé, de Miluka megállította.

Nézzétek! Ott a tölgyfa! Megérkeztünk!

Egyszerre megritkultak a lágyon ringó bokrok, a mohával benőtt fák és az erdei tisztás közepén, mint egy óriás a törpék közül, hatalmas tölgyfa emelkedett ki. Vastag törzse már repedezett évei sokasága alatt, némelyik ága száradni kezdett, de lombjai között ezernyi madárfészek bújt meg. Kis lakói éhesen tátogtak, miközben anyjuk élelemért ment.

Hü, de szép látvány! Különösen az a sok madárfészek - ámultak a cicák, és még a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. És az a finom husika, mely benne csipog - toldotta meg Miluka nagyot nyelve.

Már csak le kell őket hozni. Szóval itt igen megakadtak, mert nem volt, aki értük másszon.

A zöld leveleken még ott csillogott a harmat gyöngye, és közöttük az ­

élet piciny tollasai a kis madárkák bámultak rájuk csodálkozó tekintettel. Nem is sejtették, hogy a fa alatt alkudozó kiscicákban milyen gyilkos ösztön tombol. Vidám trillázással ékesítettek az erdő egyhangú életét, meg­szokták, hogy az ott egerésző cicapapák soha nem nyúlnak fészkeikhez, benne lapuló fiókáikhoz. Sajnos, ezen a napon a cicabácsik nem jöttek ide, a három buta cica pedig éhesen nyalogatta szájaszélét. Hiába volt tarisznyájukban mindenféle finom falat, a cicák madár húsra voltak éhesek.

Mennyi madár és egy sem a mienk! - szólalt meg a hosszú csend - után Ciluka - várjatok meg, nem sokára jövök, csak hozok egy kis reggelit; mert én erősen megéheztem.­

Mi is - bizonygatta a másik két testvér és áhítattal nézték, hogyan igyekszik Ciluka felmászni a tölgyfa lombjai közé. Famászásban, madárfészek rablásban Ciluka volt az iskola élenjáró tanulója, és nem is kerül nagy megerőltetésébe, hogy feljusson az egyik ágra, hol egy különösen formás rigófészek talált biztos helyet benne öt kis fiókával, kik ra­gyogó szemmel néztek a közeledő cicát. Gondolták, hogy biztos hoz ajándékba egy pár jó falat kukacot, mert azt nagyon szerették. Megvoltak lep­ve, mikor kukac helyet, egy puha cicamancs tapogatja végig őket, nézeget­ve, melyikük ,a kövérebb.

Váratlanul kétségbeesett madárcsiripelés zavarta meg Cilukát komoly munkájában. Hazaérkezett a fiókák mamája, és kétségbeesetten ejtette ki a kukacot csőréből, mikor meglátta a halálos veszedelmet fiai fölött. Ke­serves csipogással támadt a falánk Cilukára, de gyenge erejével tehetetlen ­volt a cicával szemben. Hát csak odaült a fészek szQl4re és bánatosan si­ratta kicsinyeit,

-Csirip-csirip.-zokogott, könnyei végigcsurogtak tollain. Szívszorítóan remélte, hogy a haszontalan cica talán megkegyelmez a csöppségek éle­tének és megelégszik az ő gyenge húsával. Saját testével védte fiókáit, de a meglepett cica nem bántotta.

Ilyen nagy hőstett láttán Ciluka kis szíve megrendült. Mintha jóságos tündérek fontak volna szivárványt szíve körül a szeretett szálaiból. E vékony szálak ott muzsikáltak szívében, és egyszerre édesanyja aggódó lágy hangja jutott ezébe, ahogy őket is óva inti minden veszélytől. Szeme különös fényben ragyogott, lassan megfordult és lemászott a fáról testvéreihez kik tá­tott szájjal várták, hogy szájukba repüljön a sült galamb.

Mégsem vagyok éhes, és különben is azért hoztunk magunkkal ennivalót,

hogy ne legyünk rászorulva nyers húsra. - magyarázta a két cicának kik igen mérges arccal néztek rá.

Persze - morgott Cinciluka - jól laktál és nekünk lusta voltál hozni.

Nem igaz, egy falatot sem ettem.- védekezett, de lehurrogták.

Irigy vagy Ciluka, tudd meg. Érdemes volna téged jól felpofozni.-morgott vissza Miluka, és felemelte lábát, hogy alaposan oldalba rúgja, de Ci­luka nem hagyta magát. Megpenderítette a békás szándékú, Cincilukát, ki két bukfencet is vetett meglepetésében, és beesett a bokorba. Most Miluka támadott. Harcias kiáltással vetette magát Cilukára, és alaposan összeka­paszkodtak. Hamarosan ott termett a haragos Cinciluka. Ütöttek vágtak és haraptak de olyan csatakiáltásokkal, hogy csak úgy zengett az erdő. Ciluka torkaszakadtából nyávogott. Miluka morgott, Cinciluka pedig prüszkölt, mi­közben ide-oda bukfenceltek.

Úgy el voltak foglalva, hogy észre sem vették, amint szétnyílnak a bokrok és farkas koma dugta ki fejét.

Micsoda szemtelenség, hogy még aludni sem hagynak. Nézze meg az ember. Mióta nappal alszik, nem lehet bírni az erdő egyéb lakóival. Muszáj rendet csinálni.

Oda is dugta fejét a három cica közzé, de a következő pillanatban olyán pofont kapott, hogy egyből csillagosnak látta a ragyogó égboltot. Ré­mült ordítással ugrott a bokorba, onnét nézett vissza ijedt pillantással.

A hangra egyszerre abba maradt a verekedés. A cicák meglepetten néztek szét, de csak két fényes szemet láttak csillogni a bokorból.

Talán nyúl].- súgta Cinciluka, de Miluka mint mindig, leintette: Dehogyis, hanem egy őzike.

Csudát - súgta közbe Ciluka - valamelyik cicapajtás jött utánunk, de nem mer ide jönni. Hívjuk, akkor bátrabb lesz. Nézzétek, még a bokor is remeg úgy megvan ijedve.

Ne bujkálj ott a bokorban - szólt Miluka leereszkedően - gyere bátran, nem bántunk.

 Erre már újra szétnyíltak az ágak, és a gyáva farkas koma a helyszínre lépett. Ijedten pislogott a cicákra, megadta a tiszteletet a pofonnak. He-he-he- meredtek rá a cicák- micsoda tréfa ez a farkasjelmez, nincs most maszkabál.

Pedig, akár hiszitek, akár nem és akármit is mondtok, valóban én va­gyok a farkas. -barátkozott a koma élénk farkcsóválással.

He-he-he, izé, roppant érdekes-nyögte Cinciluka és a következő pillanatban testvérei társaságában villámgyorsan mászott fel a mára. Onnét néztek vissza ijedt ábrázattal, nagyokat fújva.

Most jött csak rá farkas koma, hogy az a pofon merő tévedés volt, és hogy vannak nála gyávábbak is. Szóval és tettel, a pofont vissza kell juttatni gazdájának, s ehhez már vicsorítani is eszébe jutott.

  • Hu-u-u-u, gyertek csak le szőrgombócok, menten széttéplek titeket! - fenyegetődzött. - Kitől kaptatok engedélyt hogy az én magánterületemre be­tegyétek lábatokat, és háborgassátok álmomat?

Végünk van! Siránkoztak a cicák, és a farkas fenyegetése ellenére még feljebb húzódtak. Egyszerre elment minden bátorságuk, kalandvágyuk, és társaik körébe kívánkoztak vissza. Dehogy akartak még egyszer világgá menni, apukáról és anyukáról is kiderült, hogy csak szeretettből szokták őket megpaskolni. De bizony, hiába volt bűnbánat, siránkozás, farkas koma nem kegyelmezett, sőt még száját is kitátotta, hogy ha mikor esnek, pont belepotyogjanak. Azonban a cicák sehogy nem akartak lepotyogni. Ott ült hát és várta a jó szerencsét.

Telt-múlt az idő. A nap már fejük fölött ragyogott, gyomruk harangoz­ta a' ebédidőt, farkas koma is erősen szundikált. Váratlanul furcsa, zson­gó hangok törték át a madarak énekét.

Blim- blam- blim- blam. - zengett körülöttük a levegő. Még farkas koma is felnézett, de aztán szempillája újra álomba ragadt.

Mi ez? kapták fel fejüket a cicák és meglepetten néztek széjjel.

Testvérkéim! szólt Ciluka. Emlékszem, mikor egyszer Marókáéknál vol­tam játszani. Mikor elfáradtunk, odaültünk apukájához, és ő nagyon érdekes dol­gokat mesélt az erdőn túli lakókról. Messze-messze erdőn túl furcsa város van, amerre még cicabácsi sose merészkedett. Képzeljétek el, abban a fur­csa városban különös lakók élnek. Hatalmasak, erősek, még tán farkas komát is legyőzik. Éppen úgy élnek mint mi, és embereknek nevezik magukat. Óriási házakban laknak, és borzasztóan sokat esznek. Amelyik cicát meglátják, menten megfogják és megeszik. Szerencsénkre még nem hallottak cicaország­ról, különben rossz vége lenne életünknek. Hosszú botjuk van, azt ráfog­ják az olyan cicákra mint mi vagyunk, akkor a botból láng csap ki, és a cica meghal. Annak a városnak harangszavát halljuk.

Nohát? Csodálkozott Miluka, majd kiült egy száraz ág szélére és onnét nézett a harangszó irányába. Abban reménykedett, hogy ezek a harcias em­berek idesietnek hosszú botjaikkal, és tévedésből farkas komát fogják le­puffantani.

De Ciluka még ezt a reményét is szétoszlatta.

Azok nagyon-nagyon messze laknak, ás ritkán jönnek erre a tájra. Most pedig kotródj onnét Miluka, mert én akarom az embereket nézni.

Menj másik ágra- sziszegett, dühösen Miluka, mert nem szerette ha fontos elfoglalásában zavarják.

De én éppen oda akarok menni – nyafogott Ciluka és jól meglökte a testvérét. Miluka dühösen fordult meg, hogy Cilukát alaposan képen teremtse, de mint min­dig most is hadilábon állt a szerencsével. Nagyot sóhajtott alatta az ág, és mivel száraz teste nem bírta tovább a nehéz Milukát, bánatosan letört. Pity-paty-poty,

Éppen úgy, mint legutóbb a keménynél, hiába kapkodott fűhöz-fához, lepottyant, egyenesen farkas koma fejére, és utolsó erejével belekapaszkodott annak két kajla fülébe.

Áááá-uuu - ordított az álmából felriadt farkas, és lerázva magáról a cicát, úgy elfutott, hogy vissza sem nézett.

Soha többé nem kezdek ki ilyen harapós szőrgombócokkal - fogadkozott, mikor végül három bukfenc után egy fa tövében kikötött.- Szerencsétek, hogy gyáva vagyok, különben adnék nektek. S elősem mert jönni estig.

Miluka megszédülve pihent a füvön. Testvérei csendben lemásztak a

cicához.

Miluka-kezdte Cinciluka megtört hangon.- mindig tudtuk, hogy ügyes és okos cica vagy, de hogy ilyen bátor, azt nem hittük volna. Áhítattal cso­dáljuk tettedet.

A cica csak bámult.

Miféle tettről beszélsz itt nekem? Elegem van már az ördög és hason­lóféle figurákról. Pakoljunk össze és gyerünk gyorsan haza, mert már lehet hogy azóta keresnek.

De azért mégis - csóválta egyre fejét Cinciluka. - hogy, valaki lemer­jen ugorni egy fa tetejéről egyenesen a veszedelmes farkas fejére, ahhoz nagy-nagy bátorság szükséges.

A cicák miután megették tarisznyájukból az összes ennivalót, sietve megindultak hazafelé. Igyekeztek csendben menni, nehogy farkas komával még­ egyszer összetalálkozzanak, mert jóból is megárt a sok, nemhogy farkasból. A hangos madártrillázás újra finom húsukat juttatta eszükbe és egyre barátságosabb arccal néztek rájuk, de Miluka leintette Őket.

Szó sem lehet madárfogásról. Sietnünk kell, mert ha a sötétség itt talál minket az erdőben, akkor eltévedünk. Nem látjuk majd a sötétben a kitaposott ösvényt.

Egyszerre váratlan hang állította meg őket.

Hová-hová kicsinyeim?

A cicák meglepetten fordultak meg, s egy hosszú orrú, lombos farkú macskával találták magukat szemben.

Örvendek a szerencsémnek, hogy megismerhetlek titeket – nyafogott - egyébként, ha nem ismernétek, Róka néni vagyok. Nekem is van három ilyen

engedelmes, szófogadó fiacskám otthon, mint ti vagytok, és borzasztóan szeretem őket. Mondjátok gyermekeim, ugye az emberekhez siettek?

A cicák szóhoz sem tudtak jutni meglepetésükben, csak egy kis idő múlva

törte meg a találékony Ciluka a csendet.

Kezét csókolom Róka néni - köszöntötte barátságosan.- Mi a mai napon

izé...elkéredzkedtünk tanitó bácsitól, hogy a tölgyfához mehessünk kirándul­ni. Most pedig igyekszünk hazafelé. Sietünk, nem akarunk a sötétben eltéved­ni

Hazafelé? Vakkantotta el magát meglepetést színlelve Róka néni- hiszen Akkor éppen az ellenkező irányba haladtok. Milyen szerencse, hogy találkoz­tunk.

De Róka néni-szólt közbe Miluka- hiszen ez az ösvény éppen haza vezet. Megérzem rajta a cicaszagot.

Izé... gyermekem, hogy is mondtad?  - vakarta fülét Róka néni, mert rá­jött, hogy átláttak a szitán - teljesen igazad van. Tudod gyermekem, a nagy ijedségtől tévedtem ennyire. Az az igazság, hogy nem messze innen a gyalog­ösvény végénél ott ül a gonosz farkas, és ha meglát titeket, menten leha­rapja azt a kis okos fejeteket. Elébb találkoztam vele, és azt mondta, hogy rettenetesen haragszik rátok. De már megyek is. Szerencsés utat.

Megrémülve hallgatták szavait. Ha hallották is hogy milyen ravasz a Róka asszonyság, de a farkas híre megremegtette pici szívüket. Gyorsan kiabálni kezdtek a távolodó, de titkon vissza-vissza leső Róka néni után.

Róka néni, drága Réka néni, ne hagyjon itt minket, segítsen rajtunk. Nagyon félünk Farkas bácsitól.

E hangra a ravaszdi boldogan vigyorogta el magát, de mire megfordult, újra komoly volt.

Nagyon boldogan kicsinyeim. Tudjátok, áldott jó szívem van, szeretek segíteni a bajbajutottakon. Tegnap is, mikor hazafelé tartottam, nagy csipogásra lettem figyelmes. Képzeljétek gyermekeim, egy ártatlan kismadár kiesett fészkéből, és ott siránkozott egy bokor tövében. de nem sokáig, mert megsajnáltam a kis együgyűt és segítettem rajta. - Azzal gyorsan megnyal­ta szájaszélét. - No, gyertek velem, majd én egy másik úton hazavezetlek titeket. Ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet. Hamar otthon leszünk és megsem tudják, hogy milyen veszedelem várt rátok. Csak bízzatok rám magato­kat.- és elindultak mindnyájan egy más irányba.

Tudjátok gyerekek, kicsiny olvasóim, ők nagyon butácska cicák vol­tak, és hízelgett lelküknek, hogy Róka néni oly nyájasan beszélt hozzájuk. Könnyű is volt a cicákat becsapni, csupán egyről felejtkezett el a ravasz­di. Van valaki, aki megleste ás kihallgatta őket és most állandóan a nyo­mukban repül. Tudom, már ki is találtátok, hogy kiről van szó. Hát persze, hogy a jó szívű Rigó mamáról van szó, ki igy próbálta meghálálni, hogy nem ették meg fiókáit.

Lassan haladt a kis társaság. A fák egyre sűrűbben állták útjukat, a bokrok között alig tudtak tovább haladni. Erre már a madárdalolás és elnémult, furcsa, vadidegen tájakon jártak. Egyszerre szétnyíltak a bok­rok, és Róka néni háza nézett vissza. A cicák megdöbbenve álltak meg, úgy bámulták a kis piros kéményes, rácsos ablakos házikót, melynek ajtaján, ablakán át dőlt ki a füst. A rókacsemeték vacsorát főztek.

Izé...forgatta fejét zavartan Róka néni, éppen útba esett a kis csa­ládi házikóm, hát pihenjük ki magunkat. Ráérünk tovább menni, hiszen e­lég hosszú a délután. Majd azt mondjátok, hogy a gyalázatos farkas nem engedett.

Nem szoktunk hazudni szüleinknek. - Védekezett Cinciluka, de Róka néni közbevágott.

Nincs is szükség rá, majd én veletek megyek és mindent elmondok apukáéknak. Nem engedheti jóságos szívem, hogy ti ártatlanul szenvedjetek. Most pedig amig pihenünk, egyúttal meg is uzsonnázunk. Ahogy érzem, már kész is a vacsora.

A cicák zavartan hallgattak. Az az ártatlan szenvedés erősen sántított. Kellemetlen érzések támadtak fel bennük.

Gyertek csak, gyermekeim, gyertek csak. Csalogatta őket egy üres kamra felé, mely a házikó oldalán állt. Ide bemegyünk, mert a konyhában nincs hely. Gyorsan megvacsorázunk és már folytatjuk is az utunkat.- azonban a cicák alighogy betették lábukat a kamrába, nagy dübörgéssel zárult be mö­göttük a kamraajtó.

He-he-he-hi hi-hi-ha-be-ba--kacarászott a róka ás nagyokat ugrált örömében. Kihívta a házból csemetéit, és Négyesben vidám rókatáncot jártak. Csak úgy porzott alattuk a föld, mikor nagyokat rúgtak. A rókafiak visongtak a nevetéstől, mikor anyjuk elmesélte,, hogyan csapta be áldozatait.

Fiacskáim, ezentúl nem fogunk dolgozni, hanem a cicák hordják majd a sok finom madárpecsenyét, ha viszont akarják látni csemetéiket. Hü, de jó dolgunk lesz ezentúl.

A kiscicák csak most látták be, mennyire is igazuk volt apukáéknak, amikor óva intették őket az erdő ezernyi veszedelmétől. Szótlanul, elkeseredetten ültek le egymás mellé. Szemükből kicsordult a könny, pici szívükön a gond bánat hullámzott át. Tanácstalanul néztek néha-néha az ajtóra. Hátha kinyílik az a csúnya ajtó, belép apuka és kiderül, hogy csak álom, rossz álom volt az egész.

Lassan az udvaron is elhalkult a lárma. A rókacsalád bevonult a házba, ahonnét nemsokára finom pecsenyeillat áradt ki. Lassan esteledett, Felragyogtak a csillagok, még Hold anyó is kikönyököl az égre, és álmos szemmel bámult a földre.

Ejnye-ejnye – csóválta meg a fejét, mikor meglátta a kamrába zárt cicákat.- Már megint rossz fát tettek a tűzre a haszontalanok.

Így mérgelődött és el is bújt gyorsan egy felhő mögé.

Az erdőben halk nótát susogott a szél. A fák rezegtették leveleiket, itt-ott egy száraz gally reccsenése hallatszott. A rókaház lakói is lefeküdtek, és nemsokára horkolásuk jelezte, hogy az igazak álmát alusszák. A cicákat is álomba ringatta az izgalom, fáradság. Csupán Miluka nem tudott aludni. Bántotta a lelkiismerete, hiszen ő csalta el testvéreit is az erdő­be. Megjelent előtte Anyuka szemrehányó tekintete.

Miért vagy ilyen rossz Miluka? Hallotta hangját. hiszen nagyon sze­retlek és mégis mindig megbántasz.

Soha többé anyukám, soha többé,- pergett ki a könny szeméből, és az ablakhoz ment. Kinézett a rácson át a sötét erdőbe. Maga előtt látta, hogyan keresi mindenki az elveszett cicákat, hallotta hangjukat, ahogy őket hívják. Egyszerre váratlan hang ütötte meg fület.

Csirip-csirip, egy madár repült be hozza vállára ülve. Szemrehányó tekintettel nézett a cicára, aki szégyenlősen sütötte le a szemét.

Drága Rigó mama, én tudom, hogy bűnös vagyok, és négyen szégyellem magam. Csupán annyit kérek tőled, hogy ha rajtam nem is, de testvérkéimen segítsél. Miattam szenvednek, és ez nekem nagyon fáj.

Csirip-csirip – felelte Rigó mama, és szerette volna Miluka egy kicsit megsimogatni, de félt, hogy körmeivel megsérti tollát, ezért csak ó­vatosan megérintette a szeretet jeléül. Rigó mama pedig huss... már ki is repült az ablakon.

Hold anyó világította az utat, hogy Rigó mama könnyebben betaláljon a rókaházba. Szerencsére nyitva volt az ablak igy könnyen bejutott. Először megszeppenve nézett széjjel, de mikor látta hogy a rókacsalád hegyin hátán alszik, gondosan minden zegzugot megnézett, hogy megtalálja a kam­rakulcsot. Hamarosan rá is akadt az egyik sarokba, hová a gondatlan Róka néni tette. Gyorsan felkapta csőrébe, és huss, ....már repült is kifele. Sajnos, a nagy sietségben a kulcs a rácsnak ütközött, mi ellen hangos csörömpöléssel tiltakozott.

A hangra Róka néni felriadt, körül nézett, de addigra Rigó mama árkon-bokron, azaz már az ablakon túl volt. Már nyitotta is a kamrát az ál­mukból felriadt cicáknak, akik ezt sem tudták, hogyan köszönjék meg, de Rigó mama leintette őket.

Gyerünk- nyerünk- integetett szárnyaival, a cicák pedig már mentek is.

Róka néni szemére nem jött álom, egyre a furcsa zajra gondolt, amely így felzavarta álmából. Rosszat sejtett. Ránézett fiaira, de azok hegyin-hátán aludtak, tán még egy dézsa hideg víz sem tudta volna őket felébreszteni álmukból. Végül is felkelt és kiment az udvarra. Oda sietett a kamrához, hogy ellenőrizze foglyait.

Hű, de nagyot ugrott mérgében, mikor meglátta a nyitva felejtett kamraajtót. Kétségbeesetten rohangált az udvaron, de csak hűlt helyüket talál­ta a cicáknak. Még egyszer átkutatta a kamrát, nem akart hinni a szemének. Nem tudta eltalálni, hogyan repült a kulcs az ajtóba. Még ott toporzékolt egy dara­big, de aztán rájött, hogy ezzel úgysem segít magán. Pedig már szájában érezte a sok finom falatot, melyet e cicákért kapott volna.

Csak tudnám, kihozta ide a kulcsot - csapkodta mérgesen farkával a földet. - de bizony én úgy is elkaplak titeket, szökevények. Ha kell, a föld a­lól is elő lesztek keresve.- S azzal ide-oda szagolgatott, míg egyszerre felderült ábrázata.

Ahá, már meg is van a nyomotok. De csak kerüljetek a szemem elé. A nyomot szagolgatva elindult a cicák után. Megindult a hajsza az erdőben. Ez idő alatt a szökevények messze jutottak Rigó mama vezetésével, ki a sötétben is kitűnően tudott tájékozódni. Izgatottan beszélgettek, a ha­zai fogadtatás járt az eszükben. Nem is sejtették, hogy Róka néni ébren van, követi őket. Minél jobban közeledtek az ismerős úthoz, annál gyorsabban fogyott a távolság az üldözöttek és az üldöző között. Pedig Hold anyó nem vallott szégyent, oly erősen világította az utat, de a Róka asszonyság is már közelébe érezte őket. A fák ritkulni kezdtek, elérték az erdő szélét.

            Egyszerre észrevette a menekülő cicákat. Szeme felragyogott, dühösen rájuk rontott. Hamm... Széttéplek .titeket, ha nem fordultok azonnal vissza! -  vicsorgott a halálra rémült cicákra. - Hogy mertetek meg­szökni? No, majd adok nektek, csak menjünk vissza....

Ebben a pillanatban hatalmas fájdalmat érzett a fején. Villámgyorsan megfordult, hát cicapapával találta magát szemben, aki egy jókora husángot markolt mancsában.

Jó, hogy tudom, szóval te csaltad az erdőbe fiaimat. Biztos cica hús kellett neked. Hát nesze...és még egy óriásit ütött a ravaszdi fejére, hogy az egyből duplán látta a csillagos égboltot.

Róka néni utoljára összeszedve maradék erejét, cicapapára rontott, de addigra odaértek a többi cicabácsik, és olyanokét vertek a ravaszdi feji­re, hogy az úgy érezte, hogy a csillagos égbolt mindenestől a fejére szakad. Kétségbeesetten vonyított, ugrált jobbra-balra, de mindenütt utolértek. Végül is szégyenszemre úgy elfutott, hogy még vissza sem mert nézni. Csak rohant, rohant. Minden fában üldözőjét látta, szinte az egész világ ül­dözte. Addig rohant, míg egyszerre nagy koppanással neki nem ment valakinek. Ahogy a nagy csillaghullás közepette odanézett, nagy meglepetésében farkas komát látta –maga előtt prüszkölni,

Úgy látszik, Farkas uramnak sem tetszett az összeütközés, mert igen haragos arccal nézett a megszeppent rókára. Azonban mikor meglátta, hogy a róka fején több a púp, mint a levél a fán, barátságosan vigyorogni kezdett, aztán egyre nagyobb csodálattal szemlélte a púpokat. Szörnyen tet­szett a komának. Óvatosan megkérdezte:

A cicák? és a daganatokra mutatott, melyek úgy ágaztak szét Róka néni fején, mint egy tehén szarvai. Farkas koma rájött, hogy vannak nála is szerencsétlenebbek.

Róka néni zavartan bólintott. Majd ráemelte pillantását farkas koma fe­jére, melyre Hold anyó terített fénysálat.

A cicák? Kérdezte és a farkas fején ékeskedő nagy karmolásra mutatott, hová Miluka állított örök emléket.

A-vuuuu. üvöltött fel farkas koma mérgében, mert újra eszébe jutott, hogyan tette csúffá az a szőrcsomó. Bosszú!- lihegte, és a ravaszdi rábólintott.

Tudsz valami tervet? kérdezte,- hiszen ti rókák ilyesmiben roppant ü­gyesek vagytok,

Hát... várj, gondolkozok egy kicsit.

A két állat csendesen ült egymás mellett. Róka asszonyságnak még a farka is mozgott izgalmában, úgy gondolkozott. Nagyokat sóhajtott, hogy csakúgy rezegtek körülötte az ágak levelei, majd idő-oda járkált, és újra leült. Egyszerre nagyot üvöltött.

Megvan a terv? ugrott fel a farkas.

Csudát! sziszegett a ravaszdi - tüskébe ültem.

Ne ugrass itt engem, mert oldalba rúglak. Ha ilyen sokáig gondolkozol, reggelig itt ülhetünk.

Izé...hol is kezdjem... hát bizony a mi erőnk gyenge ahhoz, hogy a sok cicát legyőzzük. Nem vehetjük fel velük a versenyt.

Ne szavalj, ne szavalj. A lényeget mond, különben fejed ékességei szapo­rodni fognak. –mondta a farkas és füleit még jobban hegyezte.

Úgy gondoltam, hogy az lenne a legjobb, ha testvéreidet elhívnád a má­sik vidékről, és segítségükkel legyőznénk és kirabolnánk a cicákat.

Micsoda? pattant fel mérgesen farkas koma.- Hát nem tudod, ha sokan leszünk, újra eljönnek az emberek a városból hosszú botjaikkal, és megölnek minket? Erről szó sem lehet! Nekünk a magunk erejével kell legyőzni Cicaország népét.

Nem sokat gondoltam, csak két- három testvért. Éppen elegen lennének.

Hogy aztán még engem is elzavarjanak, ha látják, milyen jó életem van

itt. Úgy látom Róka néni, ahogy öregszel, úgy butulsz is.

Van még egy utolsó tervem.

De ha ez is hasonló lesz, mint az előbbi, akkor már fuss is.

Arra gondoltam, hogy nem nappal kell rájuk törni, hanem éjjel, mikor alszanak. Fogaink csattogása legyen mennydörgésük, üvöltésünk viharuk. Tör­jünk, zúzzunk, raboljuk ki országukat. A sötétben nem fogják látni, hogy ki volt. Aztán másnap felajánljuk, hogy megvédjek őket az éjjeli támadások ellen. Természetesen, cserébe Cicaország királya címet kall felajánlaniuk.

Ez pompás! - Vihogott a gonosz farkas. - jutalmul meg is teszlek első miniszteremnek. Ha tervünk sikerül, meg is jutalmazlak. Kitüntetlek "Cicaország Hőse" címmel.

Jó-jó, várj még az ígéretékkel. Most pedig menjünk aludni. Holnap éjjel támadunk.

Hozd el fiaidat is. Hadd csapjanak azok is ricsajt.

Ezzel a két országrabló elégedetten ment aludni. Elégedettek voltak ön­magukkal, hiszen már régen irigykedtek, a gazdag jólétben élő cicanépség­re. Bíztak abban, hogy eljön az a nap, mikor nem kell dolgozniuk, a szor­galmas cicák szájukba repítik a sültgalambot. Sajnos, most nem volt senki ki Cicaország népét értesítette volna a nagy veszedelemről. Így történt, hogy a kis ország népének életében, nagy változások történtek, de erről a következő fejezetben mesélek.

 

 

Harmadik fejezet

 

Hát bizony, mi tűrés-tagadás, a három rosszcsont cicát nem nagy lel­kesedéssel fogadták. Dél óta már tűvé tették értük az erdőt. Nagyon meg­rémült a tanító bácsi is, mikor megtudta a cicák eltűnését. Azonnal sejtette, hogy kalandvágyukat elégítik ki, és több bátor kiscicával utánuk indult. Már nem messze voltak a tölgyfától, mikor felhangzott előttük a farkasordítás, ami vissza fordította őket. Elmentek segítségért, és nemsokára már sok cicabácsi, köztük Cilukáék apukája is, gyúlt össze.

Jókora husángokkal fegyverkezték fel magukat, úgy mentek csapatosan az erdőbe, de mire a tölgyfához értek, nyomuk veszett. Hiába kiabálták nevüket, csak a fák visszhangozták vissza. Így kutatták egész délután a csavargókat. Mig végül késő éjjel az utolsó pillanatban. bukkantak rájuk.

Gondolhatjátok gyerekek, hogy Cicaországban senki sem aludt az izgalomtól. A mamák nyugtalanul vonták magukhoz gyermekeiket, nehogy azok is elvesszenek. Nem győztek anyukát vigasztalni, ki úgy siratta fiacskáit, hogy majd megszakadt a szíve. Nagy volt hát az öröm, mikor hozták az elveszettnek hitt testvéreket. Persze, ez az izgalom nem múlt el nyom nélkül, és másnap az iskolában szokatlan csendben fogadták őket. El kellett min­dent mesélniük. Még a szája is tátva maradt tanulótársaiknak a csodálkozástól,­ úgy hallgatták kalandjaikat.

Kis hőseim pedig kivételes csendben ültek az egész tanítási idő alatt. Nem ugráltak fel helyükről, nem tépték el más füzetet, sőt még Miluka sem csavargatta a mellette ülő farkát. No, de nem is sorolom tovább, hiszen tudom, hogy ezt is kétkedéssel fogadtátok. Hogy egy haszontalan cica e­gyik napról a másikra ilyen hamar megjavuljon, tán még a mesében sem lé­tezik.

Bezzeg délután alig mertek apuka szemébe nézni. Csendben tanultak szobájukban, készültek a vizsgákra, csak dorombolásuk hallatszott ki a szobából. Később anyuka megbocsájtott nekik, mert finom párolgó kakaót hozott be vacsorára, hozzá finom süteményt, amit a cicák annyira szeret­tek. Meg is fogadták egymás között, hogy ezentúl soha többé nem lesznek engedetlenek, és nem fognak elcsavarogni,

Egész este szent volt a béke, időként még apuka is elmosolyodott, ami csak jót jelentett. Mikor lefeküdtek ágyacskájukba, anyuka odaült ágyuk szélére és lágy hangján egy kis altatódalt énekelt.

Gyermekein, oh aludj már,

Alszik a sok kismadár

Alszik az erdő, a rét

Erdőben az őzikék 

utána lábujjhegyen odament az alvó kiscicákhoz, gondosan betakarta őket, és kiment a szobából.

Éjszaka végtelen üvöltés rázta tel Cicaországot mély álmából. Min­denfelől recsegés-ropogás hallatszott, furcsa hangok rázták meg a levegőt. A cicaházak nagy robajjal dőltek össze, és a romok alól ijedt kis cicák bújtak elő. A sötétben csak villogó szemű nagy szarvú állatokat láttak ide­-oda ugrálni. Hörögtek, ugattak és ahány ház kezük alá került, összerombolták. Fosztogatták az éléskamrákat, majd mikor látták, hogy egyre több cica bújik elő, nagy ugrásokkal az erdőbe rohantak.

Nagy sírás-rívás fakadt nyomukban. A sok cicapapa és cicamama könnyes szemmel állt romba dőlt házacskája mellett. Próbálta megmenteni amit tud, de a sötétben alig láttak valamit. Csak amikor a felkelő nap sugarai világították meg a tájat, akkor döbbentek rá, milyen károkat is szenvedtek az éjjel.

Az a pár perc elegendő volt arra, hogy a házak többsége romokban heverjen. A sok élelem eltűnt a kamrákból, vagy csak nyomaik maradtak. Miközben a romokat takarítottak el és próbálták újjávarázsolni lakásukat, állandóan azon keseregtek, hogy kik lehettek az éjjeli rablók. Abban mindenki megegyezett, hogy sokan voltak, és bizonyára az ördögök lehettek, mert az egyiknek szarv­szerű gumó volt a fején.

Ezen a napon elmaradt az iskolában is a tanítás, mindenki a károsultakon segített. Sok cicacsalád a maradékát osztotta meg a nincstelenekkel, és elhatározták, hogy délután országos nagygyűlést tartanak a réten, hol megbeszé­lik, hogyan védekezzenek az esetleges éjjeli támadások ellen.

Nagy tömegben gyűltek a cicák. Minden cicacsalád abbahagyta munkáját,

mikor elérkezett a nagygyűlés ideje. Milukáék is szívszorongva mentek szomorú szüleik  oldalán. Megsejtették, hogy kalandjuk összefügg az éjjeli láto­gatással, hiszen senkinek sem merték bevallani és ez súlyos hiba volt, hogy még a farkassal is hajba kaptak. Úgy gondolták, hogy a farkas társakat hívott segítségül. Úgy hajtották végre gonosz tervüket. Szégyenlősen állták meg a sok-sok cicabácsi előtt. Szerencséjükre, nem sokat törődtek velük, hanem hamarosan előállt egy hosszú bajuszú cicabácsi. Ő volt Cicaország polgármestere. Megköszörülte torkát és elkezdte.

Kedves testvéreim, tisztelt asszonytársak.

Szomorú események hatására gyűltünk egybe. Azt hiszem, nem is kell említeni, hogy az éjjeli rablók milyen nagy kárt okoztak. Csak szét kell néz­ni a romba dőlt házak, a szomorú családok között. Azonban az a legnagyobb baj, hogy éjjel is jöhetnek, kik újabb házakat rombolnak szét, éléskamrákat fosztanak ki. Meg kell védeni magunkat és népünk nyugodt életét. Tudom, sok gond szakadt nyakunkba, de remélem, tud valaki jó tanáccsal szolgálni, hogyan védekezzünk.           A sok cica Összenézett, de csendben maradt. Hallgatagon vártak egymásra, hátha az tud valamit mondani.

Váratlanul üvöltés rázta meg a cicanépet. A bokrok szétnyíltak és az erdő sűrűjéből a villogó tekintetű farkas lépett elő kevély mozdulattal. Nyomá­ban Róka néni igyekezett, alázatosan ugrálni a farkas körül. Mire a cicák felocsúdtak meglepetésükből, farkas koma már ott állt a polgármester mellett. Egyetlen mozdulattal félrelökte úgy, hogy a szegény polgármester bácsi csak úgy bukfencelt, és a farkas beszélni kezdett.

  • Tudomásomra jutott, hogy országotokat az éjjel váratlan támadás érte. Úgy van, úgy van.- Vinnyogott közbe a ravaszdi vigyorogva.

Hallottam, hogy segítségre van szükségetek, aki megvéd a rablók ellen.

  • Úgy van, úgy van, - vonyított újra Róka néni, de a farkas mérgesen le­

Intette. - Hallgass, mikor én beszélek .Mindig megzavarod nagyhatású beszédemet.

A sok cica összenézett. Vajon mit akar ebből farkas koma kihozni? A farkas így folytatta:

Elhatároztam, hogy idejövök közétek, - és itt a rókára sandított - és meg­-védelek az összes éjjeli veszélytől. Mivel hallottátok híremet, tudjátok, hogy milyen rettenetes erős vagyok. Elmegyek a rablókhoz, és megmondom nekik, hogy ha még egyszer idemerészkednek, hát én menten széttépem őket. Biztos vagyok ebben, hogy annyira megijednek, hogy azonnal veszik sátorfájukat és más vidékre költöznek. Természetesen, cserébe ellenszolgáltatást kérek…

De itt elakadt beszédében. E szavakra hallgatóság morogni kezdett, de a farkas felkiáltott:

Csend, most én beszélek! Igenis, akár tetszik, akár nem megvédelek titeket. Cserébe királyotok és parancsolótok leszek.

Most tört ki csak igazán a vihar. Hogy egy gonosz farkas legyen a királyuk, parancsolójuk? Soha. A cicák hátán felborzolódott a szőr, felizzadt bennük a harag, és egyre vészesebben közeledtek az újdonsült király felé.

            Most bezzeg megszeppent farkas koma. Hát bizony, valahogy máskép gondolta a valóságot. Képzeletében gyáva cicák szerepéltek, kik szemükben hála­könnyel mondanak köszönetet önzetlen segítségéért. De már oda is értek a cicák és hegyes körmükkel farkas koma orrát kerestek. Ezt már mégsem várta meg farkas koma és egy hosszat ugorva, átrepült a tisztelt társaság feje fölött.  Úgy elrohant, hogy csak porzott utána a föld. Megsem állt az erdő közepéig, s ott látva, hogy .már nem üldözi senki, bánatosan egy fa alá ült.

Szegény Róka néni- sajnálkozott- azóta tán régen széttépték a cicák. Pedig, hogy örült az életnek, s milyen bájosan tudott mosolyogni. És egy könnyet morzsolt szét a szemében.

Egyszerre furcsa zajra lett figyelmes. Hátra sandított, hát a fa má­sik oldalán Róka néni potyogtatta könnyeit, farkával törölgetve szemét.

Szegény Farkas bácsi, pedig hogy örült az életnek, és milyen gyönyörűen tudott üvölteni, és most széttépték a cicák. - hangosan zokogni kezdett.

Róka néni! Kiáltott fel örömmel. - Ne sírjál, élek semmi bajom. De te hogyan menekültél meg?

Ni-ni, jól látnak szemeim? Hiszen ez Farkas bácsi. Hát nem téptek szét a cicák? Bizonyára - hízelgett kesernyés hangján - legyőzted őket. Óh, kérlek, meséld el, úgy szeretem hallgatni hősi tetteidet. Sajnos nekem váratlanul halaszthatatlan fontos ügyeim támadtak, és nekem sürgősen távoz­nom kellett. Hallottam, hogy valaki segítségért kiált, de én rosszra gondol­tam.      1

Ahá- felelt Farkas koma - szóval, mikor te elmentél, a cicák erősen bíztak erejükben és merészen megtámadtak. Kis vízipatkányok. De én sem hagytam magam és hamm, egy harapás jobbra, egy harapás balra, és a következő pillanatban úgy futottak előlem, mint a nyúl. Utána idejöttem, mert nem szeretem, ha dicsérnek bátorságomért. Mikor nem láttalak magam mellett, én is rosszra gondoltam. - És elégedetten húzta ki magát.

Farkas bácsi, én mindig tudtam, hogy te vagy hatalmas erdőnk legbátrabb, legnemesebb állata. – És alázatosan meghajolt a farkas előtt, ki majdnem hasra esett a büszkeségtől. Titkon, hogy kevély társa észre ne vegye, jókat derült farkas bátorságán. Ugyanis a fontos ügye csak addig tartott, míg el nem bujt az egyik bokor alá. Onnan nézte komája megfutamodását, miközben jókat nevetett hozzá. Aztán a menekülő farkas után osont.

Farkas bácsi -lihegte- én, mint az erdei lakosság képviselője, a legnagyobb megtiszteltetés hangján ezennel felkérlek, hogy védjél meg minket, ártatlan erdei lakásokat a cicák háborgatása ellen, és holnap éjjel indíts új háborút ellenük. Mindig idejönnek az erdőbe, háborgatják nyugalmunkat, kifosszák fészkeinket izé... a madarakét, de azok is az én kis családomhoz tartoznak. Kötelességem őket megvédeni. Bízunk hatalmadban és erődben, parancsaidnak alázatosan alávetjük magunkat. Erre kér kis erdőm népe.

Igaz, hogy Róka néni sose volt az erdő népének képviselője, és ő volt a legnagyobb fészekrabló, no de ilyen nagy jelentőségű háborúnál igazán nem számít ez a kis csekélység.

Rendben van - felelte farkas koma emelt hangon. Tehát az éjjel újra támadunk. Most pedig takaródó, mert elfogunk aludni.

Következő éjjel újra üvöltés rázta fel Cicaországot. Hiába rohantak ki a cicák megvédeni házukat, a sötét alakok, kik ott rohangáltak, romboltak, megrémítették őket. Éktelen robajjal dőltek össze a házak, egész napi munkájuk kárba veszett. Több cicabácsi elkeseredett harcot fojtatott a szörnyekkel. Időnként mintha róka vinnyogást hallottak volna. Rúgták, harapták egymást, de a cicák a zűrzavarban úgy összevoltak kavarodva, azt sem tudták, hová menjenek. Mindenfelől ijedt síkitások, rémes jaj­kiáltások hallatszottak. Az éjjeli rémekre támadó cicák úgy erezték, hogy éles fogak marcangolják vékony testüket. Halálra rémülten menekültek a rémek közeléből.

Még szörnyűbb pusztítást végzett a két gonosz mint a múlt éjjel. Mi­re feljött a nap, szinte egész Cicaország romokban hevert. A házikók teteje beszakadva, a sok-sok éléskamra kifosztva, még az iskola is romokban he­vert. Nem volt többé gond a kiscicáknak, hogyan fognak levizsgázni. De még az a kis házikó is, mely falai között a három kalandvágyó cica született, romokban hevert. Ott zokogtak romjai fölött. Újra eszükbe jutottak a régi békés napok, a kis szoba, hol mindig verekedtek, kis ágyacskájuk, melyben olyan édesen tudtak aludni, mely ott feküdt összetörve a romok alatt.

Egész cicaországra gyász köszöntött. A nagy sírás-rívás közepette a sok cicabácsi tanácskozott, s végül a polgármester bácsi vezetésével kül­döttség ment farkashoz, melyben megüzenték, hogy elfogadják királyuknak.

Hosszú vita után hozták meg ezt a döntést, de úgy rettegtek a legközelebbi éjszakától, hogy bármibe belenyugodtak volna.

Hosszú órák teltek el, mire a küldöttség visszaérkezett. Egész or­szág népe várta őket a réten, és néma csendben figyeltek, mikor a polgár­mester felolvasta a farkas üzenetét.

KIÁLTVÁNY!!!

Én, Erdőtelki Erős Farkas, üzenem nektek, hogy kegyeskedtem meghall­gatni panaszotokat, és bár tegnap cudarul bántotok el velem, de az áldott jó szívem megbocsájt. Elfogadom óhajotokat, és védelmezőtök, királyotok leszek. Ígéretet tesszek, hogy minden éjjel megvédem minden ártatlan alattvalómat az idegen rablóktól, ha kell életemet adom érte.

Ezzel szemben ti minden parancsomat ellenvetés nélkül hajtjátok végre. Ezennel ki nevezem Róka asszonyságot, hűséges alattvalómat szolgá­latai jutalmául első miniszteremnek. Hozzá is feltétlen engedelmességet várok. Hamarosan új országos törvényt fogok hozni, aszerint éltek, dolgoztok. Ezt üzenem cicanépemnek.

 

Erdőtelki Erős Farkas

Cicaország királya.

 

Ettől az időtől kezdve megváltozott a cicák élete. Vége lett a szabad, vidám életnek Rabszolgák lettek, parancsszóra dolgoztak, parancsszóra ébredtek. Alighogy helyreállították házaikat, máris Farkas királynak kellett egy öttornyos palotát építeni. Róka asszonyság, mint erőskezű munkafelü­gyelő járkált a lázasan dolgozó cicák között, és ha valamelyik egy pilla­natra megállt, azonnal odacsapott szíjával. Mikor eljött az ebédidő, egyik rókafi odaugrott a kolomphoz és megrázta. Hangjára mindenki abbahagyta a munkát. A cicamamák felszolgálták az ételt, mely sokszor csak száraz veréb lábból, és egy kis egérfül-levesből állt. A húsos darabok Farkas király asztalára kerültek. Csupa keserű könny és bánat volt életük.

Végleg megszűnt az iskola. Tanitó bácsi is ott lapátolta a földet, pápaszeme időnként a gyepre esett. Mikor lehajolt, zavartan vette föl, mert szégyellte, hogy a rókafiak mindig kinevetik rövidlátásáért. A cicákra rá sem lehetett ismerni, olyan soványak lettek. Csillogó bundájuk a múlté lett, helyette csupa sár ás piszok feketéllett rajtuk. Most már hiány­zott az esti nagymosakodás, melytől minden gyerek úgy rettegett.

Hamarosan elkészült a királyi palota is. Farkas király ünnepélyes. keretek között költözött be. Cicakórus énekelte az "Óh király légy ven­dégünk" című táncdalt, mert ez volt a kedvenc nótája. Utána haladt két rókafi egy hosszú napernyőt tartva feje föle, és mikor a király beért palotájába, az egész cicanép "áment" zengett hozzá. Róka néni pedig vezényelte a kórust.

Ez a jelenet nagyon tetszett Farkas királynak, mert ezentúl ahányszor kiment palotájából, hasonló körülmények között tért vissza. Reggelen­ként odaült ablaka elé és kikönyökölve nézte, hogyan dolgozik szorgalmas népe. Mikor a cicák felébredtek, kiálltak házaik elé és hangosan kiáltot­ták:

 Kellemes jó reggelt kívánunk szeretett királyunknak!

Ilyenkor farkas koma leereszkedően mondta:

Neked is, jó népem.

Utána már rohant is két cicakislány és már tálalta is a reggelit. Másik kettő felseperte az udvart, előszedte a tüzelőt a begyújtáshoz. Nemsokára felépült az első cicabörtön és jaj volt annak, aki nem en­gedelmeskedett Róka néni zsarnoki parancsolásának.. Nem sok idő kellett hoz­zá, hogy egy cicabácsi, ki tovább feküdt reggel a kelleténél, odakerült.

Bánatosan nézte a rácson át, hogy Farkas király elégedetten nyújtózkodik végig ágyán. Hamarosan szerzett Farkas Király is egy hosszú csibukot, mint. amilyen minden cicabácsinak van. Kidugva az ablakon olyan füstfelhőket eregetett mint egy, gyárkémény.

A sok cicagyerek, köztük Miluka 2 testvérével, útépítésen dolgozott. Éppen Farkas királynak csinálták az utat, hogy kényelmesebben sétálhasson izé...ahová, a király is gyalog jár. Csak ritkán szóltak egymáshoz, a fá­radtságtól míg az ebéd sem ízlett. Délután pedig szigorúan tilos volt beszél­getni, mert a királyuk aludt. Két cica ringatta függőágyát, egy pedig hosszú madártollal legyezte. Csak késő este hagyták abba a munkát, ekkor alig, hogy bementek a házba, azonnal le kellett feküdniük. Sehol nem éghetett kis­lámpa, mert akkor az összes szúnyog a palotába igyekezett volna.

Munka, munka és semmi szórakozás. Napok, hetek teltek el. A cicák lassan úgy beletörődtek sorsukba, mintha örökké rabszolgák lettek volna. Csu­pán éjjelenként, ha szemükre szállt az álom, akkor érezték magukat újra sza­badnak. Az még eszükbe sem jutott, hogy le lehet Farkas Királyt győzni. Akkor jönnek azok a fekete rémek és még őket is felfalják. Már mindenki feladta a reményt. Azaz bocsánat, volt valaki, aki merészelt összeesküvést szőni a zsarnokok el­len.

Talán már sejtitek is, gyerekek, hogy kiről van szó. Bizony, három ci­ca suttogott, mikor leszállt az éj, és összebújtak kemény deszkaágyukon.

Testvérkéim - kezdte Miluka szomorú hangján- idejutott a mi bosszúnk szüleink ellen. El akartunk szökni otthonról, hogy rájuk ijesszünk, és ez lett a vége. Nem is tehetünk egyenlőre semmit: Rettegünk az éjjeli rablóktól, tehát el kell tűrnünk a gonosz farkas uralmát. De van valaki, aki még náluk is erősebb. Messze túl az erdőn laknak, és úgy hívják őket, hogy em­berek. Hogy ilyen nyomorult lett az életünk, én vagyok a hibás, tehát nekem kell helyrehozni.

Mliluka – döbbent meg a két testvér – El akarsz menni az emberekhez? Igen, Nem tudom elhinni, hogy azok az emberek is olyan gonoszak len­nének, hogy bántsanak egy ártatlan gyenge cicát.

Nem félsz a lángot lövő botjuktól, amellyel megölhetnek?

Nem, sőt, abban bízok, hogy botjukkal ártalmatlanná tudják tenni az éj­jeli rablókat a zsarnokoskodó farkassal együtt. Elhívom őket, hogy legye­nek cicaország segítségére. Remélem, utam sikerrel jár.

A két testvér hallgatott. Nagyon büszkék voltak, hogy ilyen bátor test­vérük van, aki el mer menni a félelmetes, és a farkasnál százszor erősebb emberekhez.

De hogy fogsz tudni megszökni a rabszolgahajcsár Róka nénitől? Hi­szen mellette még a fiai is őrködnek. Nyolc szem sokat lát.

Ez igaz. - Miluka elgondolkodott. Sokáig nyomasztó csend ült körülöt­tük, testvérei már arra gondoltak, hogy elaludt, mikor egyszerre megszólalt. Volna egy tervem, de ahhoz a ti segítségetekre is szükségem van. Vál­laljátok?

Boldogan! kiáltották a cicák és csendben figyelni kezdtek.

Holnap reggel együtt indulunk dolgozni a többiekkel. Igyekezzünk minél szorgalmasabbak lenni, nehogy valakinek feltűnjön, hogy mire készülünk. Az adott jelre én az erdő felé osonok, ti pedig elterelitek a figyelmet rólam. Ha kell, verjétek meg Róka nénit, bármi legyen is az ára, mert amig ő veletek lesz elfoglalva, én megtudok szökni. Igyekezzetek minél na­gyobb lármát csapni, hogy a rókafiak, de még a gonosz Farkas király fi­gyelmét is magatokra vonjátok. Az a pár perc, míg veletek lesznek elfoglalva, elég lesz, hogy én árkon-bokron túl legyek. A többit bízzátok rám.

Ha már nem leszek köztetek, a ti dolgotok lesz, hogy apuka és anyuka válláról minél több gondot vegyetek le. Vigasztaljátok az elcsüggedteket. Hirdessétek mindenkinek, hogy hamarosan eljön a szabadulás órája. Újra itt lesz az idő, mikor vissza tér az élet a régi kerékvágásba. Vállaljátok?

A két cica csillogó szemmel nézett Milukára.

Ígérjük, hogy jóban-rosszban összetartunk, gyengék és betegek segítségére sietünk.

Köszönöm. A 3 cicatestvér utoljára összeborult, majd aztán ők is elaludtak, miköz­ben Hold anyó jóságosan világított be az ablakon.

Másnap reggel megindult a munka. A sok cica kezébe fogta szerszámját és elindultak munkahelyükre. A cicamamák még egyszer végig nyalták gyermekeiket, úgy engedték útjukra. A sok kiscica között ott haladt a három összeesküvő is. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. Talán az utolsó anyai csók

vagy a terv járt eszükben. Vissza-visszanéztek anyukára, ki sokáig integetett utánuk, nem is sejtve, hogy egyik gyermekét sokáig fogja nélkülözni

Csak úgy égett a munka kezük alatt. Sietniük kellett, mert Miluka egy­re az erdő felé húzódott, helyette is el kellett végezni a munkát. Mikor Miluka megfelelő készenlétbe helyezkedett, óvatosan intett testvéreinek, mire Cinciluka letette kezéből a lapátot. 'Elegáns léptekkel az árnyékban szendergő Róka nénihez sétált, és az orrára csapott, hogy csak úgy csattant.

 Hogy vagy kispajtás, hogy ityeg a fityeg?

Micsoda??? -  Róka néni akkorát ugort mérgében, hogy percek teltek el, mi­re visszaért a földre. -Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni, hogy ro­pogtassam szét minden csontodat!

Nyugi nyanya- nyugi. Bezzeg tavasszal a félelemtől reszketve beszél­tél velem az erdőben, nem igaz?     '

Csendesebben! Sziszegte Róka néni, és gyorsan körülnézett, de akkor már egész Cicaország népe a hasát fogta a nevetéstől. Még a farkas is úgy nevetett, hogy lesett ágyáról. A rókafiak hálátlanul, de a földön gurultak a kacagástól, kénytelen volt az anyjuk egy-egy pofont kiosztani.

Királyom, Erdőtelki uram tűrőd, hogy igy sértegessenek?

Ajajaj - nyöszörgött a farkas a nevetéstől- bruhaha, szóval nyanya let­tél-hihihujujuj, még a hasam is megfájdult- haha.

De bezzeg nem nevettél, mikor a képedet úgy összekarmolászta, hogy még másnap is nyögtél.

Az anyja keservit- üvöltött fel Farkas király, egyszeriben abbahagyva a nevetést. Szóval te voltál az a szőrcsomó, ki ilyen galád felségsértést követett el. Nyomban börtönbe vele - Ugrott ki királyi méltóságához nem mél­tóan az ablakból. Mindjárt fülön is csípte az ártatlan Cincilukát, és személyesen cipelte a börtönbe. Innen nem szabadulsz, míg én élek. Kiáltott utána, mikor bedobta az ajtón, és büszkén szétnézett a cicanépség között, kik szemlesütve nézték az eseményt.

Nagyon fájt pici szívükben, hogy szó nélkül kell törni ezt a súlyos gyalázatot. Tehetetlenül néztek, mikor Farkas király rácsapta Cincilukára a börtönajtót, csupán anyuka zokogott fel fájdalmában. Hát ha még tudta volna, hogy másik fia már a sűrű erdőt járja messze-messze.

 

A sudár fák vészjóslóan hajoltak a csendben osonó Miluka fölébe. Egyszerre vadidegennek érezte az erdőt. Alig hallotta a madarak csicsergését. A

szél rémitő dalokat fütyült. Félelmetesen egyedül volt az erdőben. Pici szíve torkában dobogott, ijedten rezzent össze, mikor lába alatt megzörrent az avar. Sehol egy őzike, vagy nyúl, kitől megkérdezhetné a helyes utat. Elhaladt a tölgyfa alatt. Sok madár kíváncsian bámult fészkéből a tovasi­ető Milukára.

Itt már nem vezetett ösvény. Miluka ösztönösen ment tovább. Sokáig haladt, de rémülten vette észre, hogy a fák egyre sűrűbben állják útját, a bokrok húzzák vissza ágaikkal. Ide már a napfény is ritkán jutott, e­gész sötétben érezte magát. Most eszmélt rá, hogy eltévedt. Össze-vissza bolyongott a fák között, de sehol nem talált egy jelet, mely a helyes utat mutatná.

Édesanyám - sírta el egyszerre magát. Milyen szerencsétlen is vagyok. Szívrepesve várnak vissza, bíznak bennem, én pedig képtelen vagyok eljut­ni az emberekhez. Brü-hühühü. És lerogyott a fűre, befogta két szemét, úgy zokogott, Átadta magát a sorsnak.

Váratlanul megérintette valaki a karját. Felkapta a fejét, nagy meglepetésére egy szürke, nagyfülű nyuszit látott maga előtt.

Kiscica, ne sírjál- makogta és ijedten simította hátra füleit - Rigó mama meglátta hogy rossz útra tévedtél, és elküldött, hogy vezesselek a he­lyes útra. Mond hová igyekszel?

A kiscica szívét hála töltötté meg Rigó mama iránt. Nem is sejtette, hogy Ciluka jó szívének köszönheti Rigó mama támogatását.

Ugye, velem jössz az emberekhez, mert én hozzájuk megyek.

A követke­ző pillanatban nyuszi pajtás eltűnt mellőle és csak egy kis idő múlva jött elő az egyik bokorból, de még akkor is remegett.

Na-na-nagyon kér-kérlek, ne-ne beszélj nekem az emberekről, mert akkor mikor a képedet úgy összekarmolászta, hogy még másnap is nyögtél.

Az anyja keservit- üvöltött fel Farkas király, egyszeriben abbahagyva a nevetést. Szóval te voltál az a szőrcsomó, ki ilyen galád felségsértést követett el. Nyomban börtönbe vele - Ugrott ki királyi méltóságához nem mél­tóan az ablakból. Mindjárt fülön is csípte az ártatlan Cincilukát, és személyesen cipelte a börtönbe. Innen nem szabadulsz, míg én élek. Kiáltott utána, mikor bedobta az ajtón, és büszkén szétnézett a cicanépség között, kik szemlesütve nézték az eseményt.

Nagyon fájt pici szívükben, hogy szó nélkül kell törni ezt a súlyos gyalázatot. Tehetetlenül néztek, mikor Farkas király rácsapta Cincilukára a börtönajtót, csupán anyuka zokogott fel fájdalmában. Hát ha még tudta volna, hogy másik fia már a sűrű erdőt járja messze-messze.

 

A sudár fák vészjóslóan hajoltak a csendben osonó Miluka fölébe. Egyszerre vadidegennek érezte az erdőt. Alig hallotta a madarak csicsergését. A

szél rémitő dalokat fütyült. Félelmetesen egyedül volt az erdőben. Pici szíve torkában dobogott, ijedten rezzent össze, mikor lába alatt megzörrent az avar. Sehol egy őzike, vagy nyúl, kitől megkérdezhetné a helyes utat. Elhaladt a tölgyfa alatt. Sok madár kíváncsian bámult fészkéből a tovasi­ető Milukára.

Itt már nem vezetett ösvény. Miluka ösztönösen ment tovább. Sokáig haladt, de rémülten vette észre, hogy a fák egyre sűrűbben állják útját, a bokrok húzzák vissza ágaikkal. Ide már a napfény is ritkán jutott, e­gész sötétben érezte magát. Most eszmélt rá, hogy eltévedt. Össze-vissza bolyongott a fák között, de sehol nem talált egy jelet, mely a helyes utat mutatná.

Édesanyám - sírta el egyszerre magát. Milyen szerencsétlen is vagyok. Szívrepesve várnak vissza, bíznak bennem, én pedig képtelen vagyok eljut­ni az emberekhez. Brü-hühühü. És lerogyott a fűre, befogta két szemét, úgy zokogott, Átadta magát a sorsnak.

Váratlanul megérintette valaki a karját. Felkapta a fejét, nagy meglepetésére egy szürke, nagyfülű nyuszit látott maga előtt.

Kiscica, ne sírjál- makogta és ijedten simította hátra füleit - Rigó mama meglátta hogy rossz útra tévedtél, és elküldött, hogy vezesselek a he­lyes útra. Mond hová igyekszel?

A kiscica szívét hála töltötté meg Rigó mama iránt. Nem is sejtette, hogy Ciluka jó szívének köszönheti Rigó mama támogatását.

Ugye, velem jössz az emberekhez, mert én hozzájuk megyek.

A követke­ző pillanatban nyuszi pajtás eltűnt mellőle és csak egy kis idő múlva jött elő az egyik bokorból, de még akkor is remegett.

Na-na-nagyon kér-kérlek, ne-ne beszélj nekem az emberekről, mert akkor rettenetesen félek. De ha kívánod, akkor elvezetlek a város széléig, bár neked sem javaslom

Most már gyorsan haladtak. Nyuszi pajtás időkánt előrefutott, és fü­leivel jelezte Milukának, hogy nyugodtan mehet nyomában. Lám-lám már a bokrok is barátságosabban néztek vissza rá, és a fák is egyszerre rit­kulni kezdtek. Hamarosan kiértek az erdőből, és mikor elhagyták az utol­só fát is, csodálatos világ tárult, szemük elé.

Zöldbársonyos mezőben piros pipacsok koszorúja integetett hívogatóan, libegő aranyszárnyú pillangók hátán ragyogott a napfény, és a távolból a­ranyló búzatáblák olvadtak egybe. Itt-ott mint egy-egy őr, magányos akácfa állt, miközben a barátok elhaladtak mellettük. Komoran nőztek utánuk, lomb­jaikkal intettek búcsút.

Ahogy elhagyták a búzamezőt, a távolból egy tanya, udvarán kútágassal  tűnt fel. Ahogy közelítettek, a cica nagy csodálkozására a ház egyre nagyobb lett. Szinte félelmetesen megnőttek szürke ablakai, kéménye, az egész tanya óriási méreteket öltött magára.

Jé, de furcsa! – Álmélkodott a cica. – Minden éppen olyan, mint nálunk, csak sokkal-sokkal nagyobb. Nézd csak, nyuszi pajtás! De bizony a nyuszit inkább a feléjük szűrődő zaj érdekelte. Egyszer csak füleit hegyezte, majd hirtelen elbúcsúzva Milukától, villámgyorsan elfutott. De a cica sem ért rá csodálkozni nyuszi pajtás hirtelen való megfutását, mert egyszerre egy kis kutya termett mellette vékony ugatással.

Vau-vau kiscica. Fussál, mert kénytelen. leszek téged megharapni. Előírja a háziszabályzat.

De meglepetésére a cica nem futott el, hiszen nem olyan fából faragták, mint aki megijed. Szépen kérlelni kezdte:

Kutyuska kérlek, ne bántsál. Nagy bajban vagyok és az emberekhez jöttem segítségért, mert más reményem már nincs.

A kiskutya csodálkozva nézett a bajbajutott idegenre.

Kérlek, mond el nekem is, hátha segítségedre lehetek valamiben.

Miluka őszinte szavakkal mesélte el szomorú sorsát. Elmondta, hogy milyen rossz volt szüleihez és miatta milyen rabszolgasorsra jutott Ci­caország népe. Mikor odajutott, hogyan szenvednek társai, már a kutyus szeméből is potyogtak e könnyek.

Bo-Bo-Bodri vagyok - szipogta- és ígérem, hogy mindenben segítségedre leszek. Nem nyugszok addig, mig nem lesztek szabadok. Most pedig kérlek, hogy gyere velem. Egy pár napig nálunk laksz, mig tovább nem megyünk a városba. A gazdánkat János gazdának hívják, elég harapós bácsi, de szerencsére a néni az úr a háznál.

Miután a cica így ki lett oktatva, megindultak a házba Egy szalma­kazal tövében haladtak el, ahol tyúkok kapirgáltak nagy kotkodácsolással.

Vigyázz - súgta Bodri - a tyúkok nagyon harcias népség. Nem jó velük kikezdeni. Ha meglátod, hogy haragszanak, akkor már fuss is, mint a villám. Beértek az udvarra.

Az udvart hiányos léckerítés ölelte át, mely alatt szabad közlekedés volt az állatok számára. Közben állt a gémeskút, melyet Miluka már távolról is észrevett. Szemben hosszú tornác futott el, szőlőágakkal befuttatva, mely kellemesen hűs árnyékot vetett a tornácra. Előtte virágzó bokrok ontották illataikat,  melyek között egy emberpalánta állt.

Ijedt szemmel nézegette az ismeretlen cicát, ki barátságosan odafutott hozzá és a lábához simult.

Cica – gügyögte - és lehajolva megsimogatta

Brááányyvv - mondta Miluka és még egyszer hozzá dörgölőzött. De meg is bánta, mert a következő pillanatban a baba játékosan, de alaposan meghúz­ta a cica farkát. Miluka mérgesén kapott felé, és bizony jól meg is kar­molta. Nyomban sajnálta tettét, de már késő volt, a baba keserves sírásra fakadt.           

A kétségbeesett hangra hirtelen kivágódott a ház ajtaja és egy hatalmas harcsabajusz tolakodott ki rajta. Utána egy kis ember ugrott elő, és harciasan, szétnézett. Nagyokat fújt dühében, hogy bajusza csak úgy le­begett ide-oda. Ez biztos János gazda lesz - gondolta a cica és már csak azt nézte, hogy merre tágasabb, mert a kisember mint egy gőzmozdony jött utána. Igen igyekezett, de János gazda sem volt rest, és nagy versenyfutás kezdő­dött közöttük a baromfi nép nagy bámulatárra.

Mivel, jobb helyet nem találtak, az udvaron futottak kőrbe-kőrbe. Remek volt az iram. Eleinte a cica hosszú forral vezettet üldözője előtt. De később János gazda beérte, sőt el is hagyta a lendületében. Gyors moz­dulattal megfordultak és visszafele futottak, mikor váratlan baleset tör­tént. János gazda az egyik kanyarban túl hosszút lépett, mire a következő másodpercben lába a feje fölé került, és egy kecses ívben berepült a bokor­ba. Sokáig csak két láb látszott kalimpálni, aztán megmozdult a bokor és újra előtűnt a hagyományos harcsabajusz.

Hrrbrr - morgott, dörzsölgetve szemét, de a következő pillanatban újra ráesett a pillantása az ijedt cicára. Még-mindig itt vagy, átkozott cica! Kiáltott és új támadásba indult. De ezt már Miluka nem várta be, villámgyorsan felmászott a gémeskút tetejébe, kiült az egyik végére és onnan nézett vissza

Nem menekülsz! - dühöngött János gazda és elrohant. Hamarosan egy hosszú létrával tért vissza. A gémeshez támasztotta és elindult félfelé.

A létra meg-megreccsent lépései alatt, de végül is szerencsésen felért. Mérgesen nézett a cicára, de az még távolabb ült tőle.

Hogy is lehet itt végig mászni - tűnődött- és aztán a könnyebb meg oldást választotta.

Cica, gyere ide. Gyere gyorsan, mert különben rossz vége lesz.

De Mliluka megsem mozdult. Szótlanul nézte János gazdit, ki végül is szuszogva megindult. - Megállj cica, megállj, csak menjek oda. Lesz nemulass!

- és egyre tovább csúszott. Közeledett a cica felé.

Azt hiszem gyerekek, kicsiny olvasóim, hogy az én kis mesém most abba is maradna, ha az odatámasztott látra nem lesz rosszul a magaslati le­vegőn, és szörnyű robajjal a földre nem zuhan. Bizony zuhant az, és János gazda majd utána esett, úgy megijedt.

Az anyja kiskésit - robbant ki belőle kedvenc káromkodása.- Hogy az ördögbe megyek én most innen le.

Mit tehetett mást, ahogy jött, úgy vissza is csúszott. Úgy érezte, hogy ez egész világ összeesküdött ellene, és nagy nyögések közepette elin­dult lefelé. Egy ideig könnyedén haladt, aztán könnyebben, még könnyebben, s végül átvéve a föld vonzási erejét, egyszerre a gémes tövében találta magát, egy  hegyhalom csalán és tüske társaságában. Ugrott is, mint akit a bolha csípett, és éktelen ordítozással rohant be a házba.

A nap már hanyatlani kezdett az erdő mögött, mikor Miluka Bodri társaságában erőt merített, majd biztatására megindult a tornác fele. Még most is rettegett János gazdától, de mikor testvérei jutottak eszébe, bár remegő lábbal, de beért. Végigsétált a hosszú folyóson, és a konyhaajtóhoz ért. Fi­nom sült hús szaga áradt ki, és egyszerre eszébe jutott, hogy reggel óta egy falatot sem evett. Hirtelen kinyílt az ajtó és Miluka e kilépő lábak kö­zött a konyhába surrant. Sikerült is villámgyorsan az asztal alá futni, mie­lőtt valaki észrevette volna. Ott lapult egy pár papucs társaságában, és kíváncsian nézegetett kifelé.

Barátságos kis konyha volt, éppen olyan mint náluk sok cicaházban. A tűzhely felől áradtak a finom szagok, s óvatosan kinézett. Éppen szembe ­találta magát egy hosszú harcsabajusszal. Ijesztően mozgott, és időnként megemelkedve egy-egy darab hús tűnt el mögötte.

Nahát! Csodálkozott a cica, de nem volt sokáig ideje, mert János gazda kezében egyszerre megállt a bicska.

Az anyja kiskésit- dörgött.- hát ez az átkozott állat ide is elkísér? ­És már vágta is volna hozzá a papucsát, de egyszerre egy másik hang felvisított.

János! Mi ez a cirkusz? Hozzam a sodrófát?

Ebben a pillanatban János gazda úgy összehúzta magát, hogy majd felé­re csökkent. A sodrófa keserű emlékeket idézett fel. Hej, de sokszor táncolt már a felesége, más néven Szívem Mariskája jóvoltából hátán, mikoron egy­-egy heti vásár alkalmával bővében a pénznek, letért az igaz útról, és a "Sárga Rigóhoz" címzett kiskocsmában bizonygatta, hogy milyen szép az élet. Természetesen erre mindig inni kellett, és mivel gazduram nagyon szerette az életet, nehezen is ábrándult ki belőle. Sajnos ekkor már több példányban látta az ajtót, és így nem csoda, hogy mindenáron az ablakon át akart távoz­ni. "Nem érdemes élni" sírta el magát, miután kirúgtak a kocsmából és feltápászkodva háromszor is megkerülte a magányosan álldogáló akácfát és nekiindult a csillagos éjszakának. Hogy és miként került haza, az egyenesen örök rejtély marad az utókor számára, mint ahogyan az is, hogy ilyenkor Szívem Mariskája rendszeresen felébredt. Hiába osont be néma csendben, kis idő múlva tollak, pihék röpkö­dése és nagy csattogások jelezték, hogy a kedélyes házastársak között némi eltérések vannak. De már vissza is térek kis mesémre.

Ki vagy kiscica, hogy kerültél ide? Simogatta meg a hátát a néni, és fel­vette ölébe. Az a csúnya bácsi még képes lett volna bántani.

Ez a csúnya bácsi most bezzeg lapult az asztalnál, és csak bajusza ugrálása jelezte, hogy szívesebben enné Milukát. Hát még mikor Szívem Maris­kája odanyúlt tányérjához és kiemelte belőle a maradék sült húst.

Fiam, te már eleget ettél, a szegény cica pedig nagyon éhes.

Ezt már nem bírta tovább és újabb támadásba indult. Ki kell dobni, nem hogy még sült hússal etetni. És már nyúlt is a cicáért, de a felesége gyorsabb volt. Rövid kézitusa kerekedett, mely Szívem Mariskája fölényes győzelmével végződött, és János gazda mehetett a holdvilághoz panaszkodni.

Ezen az estén Miluka már több reménnyel hajtotta fejét álomra. A néni kis rongykosárban meleg fészket készített, és a cica el is aludt hamarosan.

A melegen cirógató napfény, és a körülötte ugráló Bodri ébresztették fel, aki a nyitott konyhaajtón át besompolygott.

Vau-vau Miluka! Hogy aludtál az éjjel?

De a cica nehezen akart felkel­ni. Először is kinyújtózkodott, majd gondosan mosakodni kezdett. A kutya megsértődött és kivonult, de percek múlva már vidám ugatása jelezte, hogy könnyen felejti a haragot. Mikor Miluka megette finom tejecskéjét, melyet gondos gazdasszonya készített egy kistányérba, bűnbánón vonult ki az ud­varra.

Ne haragudj Bodri - kezdte, s közben gondosan megnyalta bajuszát- na­gyon álmos voltam, de éppen azon gondolkoztam, hogyan küldhetnék segítséget szenvedő társaimnak. Remélem, megértesz.  - és könnyei egyszerre potyogni kez­dtek. Bodri sem bírta tovább. Odaült mellé és olyan keserves sírásra fakadt, mintha fogát húznák. Hangjára összefutott a fél baromfiudvar mély meg­győződéssel, hogy végre kutyanyúzást látnak. De mikor látták, hogy a kutyának "kutyabaja", iszonyú haragra gerjedtek, hogy most hiába izgatták magukat. Sehol semmi érdekes. Végül is Kakas Kakri a szemétdomb koronázat­lan királya odabilleget, a méltóságtól majd felborulva.

Ide figyelj, Bodri, -  kukorékolt jó hangosan, hogy az egész udvar felfigyeljen, és megcsodálhassa merész hangját.- mond el mi bajod? Ne ébreszd fel a háziakat savanyú hangoddal. Itt csak nekem van jogom ébreszteni, tud meg.

            Bodri mérges lett.

Buta Kakri, - ugatott fel haragosan- a háziak már régen a határban dol­goznak. Különben is, tudd meg te ébresztőóra, hogy én most sírok, mert saj­nálom a barátomat. Te pedig ne sokat ugrálj, mert megtanulsz szárny nélkül is repülni.

Ez bizony erös szó volt, és az összes tyúk aggodalmasam nézett össze. Kakri tekintélye súlyos csorbát szenvedett és most helyre kell hozni. Na­gyot ugrott hát és jól belecsípett a kutya fülébe.

Ujujujújuj,- visított fel a kutya, és iszonyú erővel Kakrira rontott. Hatalmas porfelhő jelezte, hogy férfias küzdelem folyik. Időnként tollak repülése jelezte Bodri fölényét, majd mikor szétváltak, Kakas Kakri megszégyenítve a szemétdomb polgárait, sánta lábán veszett gyorsasággal elkacsázott. Bodri elégedetten nyalta végig bundáját. - Végre egy kis vereke­dés, egészen megvigasztalódtam - De a tyúkok nem hagytak neki időt vigasztalódni, mert egyszerre körülvették.

Krá-krá- mondták haragosan - hogy merted férjünket, az udvar büszkeségét bántani, te szégyentelen? Nesze-nesze. S mire a kiskutya észbekapott, egy csomó tyúk csipkedte.

Jé, csodálkozott a cica- és én még azt hittem, hogy itt általános béke van. És kérem, úgy verik egymást, mintha világháborúban lennénk. Ide ért a töprengésben, mikor egy tyúk balszerencséjére észrevette.

Menj innen, te idegen. S jól odavágott, hogy csakúgy koppant a csőre Miluka fején. Szégyen a futás, de hasznos - gondolta a cica és nyakába szedve lábait, szégyenszemre megfutamodott. Hiába, sok lúd disznót győz, hát még egy ilyen kiscicát. Csak a szalmakazal tövében állt meg, ahol majd összerohant a menekülő Bodrival. A kis kutya is erősen vakarta az orrát, mert mi tűrés- tagadás, egy-két csípés alaposan odatalált.

Szemtelen Tyúk népség - morogta,- csak velük kezdjen ki az ember... azaz

bocsánat, a kutya. No, de mire eljön az ősz megerősödök, akkor majd ren­det csinálok az udvaron.

Így üldögéltek. A kutya panaszkodott, Miluka pedig hallgatta, de gon­dolatai újra hazaszálltak. Haza, oda a kis cseréptetős házikóhoz, hol a­nyuka, apuka szerető karja vár. Ott látta magát a réten játszani testvéreivel, fürödni a hideg tóban, hemperegni a puha füvön. Minden virágszál­ból boldogság dalolt, és a rét csodálatos illata vette körül.

Halkan zümmögő bogarak veszik körül, az erdő felől élénk madárcsicsergés hangját hozza a kószáló lágy szellő. Nincs Farkas király, nincs éjjeli rabló csak szabad, boldog élet. De hess, repülj el ábrándos délibáb. Fel kell ébredni a szomorú valóságra,

Bodri pajtás - szólalt meg szomorú hangon Miluka.- ne haragudj, de folytat­nom kell utamat, mert János gazda nem tud rajtam segíteni. Itt csak a hiábavaló vendég vagyok, pedig egész Cicaország rám vár. Minden hiábavaló el­töltött perc, újabb szenvedés számukra. Nem bírom tovább a tétlenséget.

A kiskutya is csüggedten hajtotta le a fejét. Sokáig gondolkozott, még homlokát is összeráncolta, de aztán arca újra felderült.

Ne búsulj, pompás tervem született. Tudod, én nem ebben a tanyában születtem, hanem messze bent a városban, hol sok-sok ház van egymás mellett, és nagyon sok olyan hatalmas ember jár-kel az utcákon, mint János gazda.

A város túlsó végin lakik egy vadász, szüleim gazdája. Az a ház születésem helye, és minden zugát úgy ismerem, mint ezt az udvart. Ennek a vadász bácsinak van olyan hosszú botja, mely lángot lő ki, és volt ellen­ség, nincs ellenség.

- Hallottam róla. - Kiáltott fel a cica - de úgy tudom, hogy az a cicákat is megöli,

- Tévedsz Miluka. Vadász bácsi még sose lőtt le cicát, hiszen neki is van otthon cicája, és azt sem bántja. Különben is ritkán jár vadászni, s ak­kor is csak farkast, rókát és vaddisznót üldözi.

- Remek. Gyerünk, induljunk! - ragyogott fel Miluka szeme, de Bodri leintette:    

- Szó sem lépet róla. Hiszen már dél van, és délután soha sincs otthon vadász bácsi. Majd holnap reggel indulunk; kipihenve a mai fáradalmakat. Hosszú út vár ránk és könnyei eltévedhetünk. No, de most már gye­rünk ebédelni.

Mariska Lelkem azaz Szívem Mariskája azt sem tudta, hová legyen a csodálkozástól, mikor megpillantotta a két jóbarátot. Ott feküdtek a szalmakazal árnyékában összebújva, mint két testvér. Oly mélyen aludtak, hogy észre sem vették a mellettük megálló és gyönyörködő gazdaasszonyt.

Hiszen ti is tudjátok gyerekek, hogy örök a kutya-cica háború. Mikor egy kutya meglát egy cicát, hol a fára, hol a háztetőre zavarja.

Pedig kár volt a barátoknak annyira felkészülni a városi útjukra, mert az egész másképpen alakult, mint ahogy eltervezték. No, de erről a követ­kező fejezetben fogok mesélni.

 

 

Negyedik fejezet

 

Ha lassú léptekkel is, de eljött a csillagos este. Hold anyó is megindult örök útján, kíváncsian bámulva e földre. A jó öreg kakukk is kibujt kalitkájából, hogy kilencszer kakukkolva figyelmeztesse a házi­akat lefekvésre,

Már kilenc óra - ásított János gazda és gyorsan levetkőzve, bebújt recsegő ágyába. Szívem Mariskája is még egyszer megsímogatta kisfiát, bekukkantott Milukához is és megnyugodva tért aludni. Hamarosan elaludt minden világosság. Az egész ház lecsendesült, aludt János gazda, külön­böző nótákat trombitálva horkolás közben. Mellette szendergett szere­tett neje, és a kisbaba is szunyókált, még almában is szopogatva cumiját.

Csupán Mliluka forgolódott álmatlanul puha fekhelyén. A délu­táni alvás, az izgalom, hogy holnap már mehet vadász bácsihoz, telje­sen elvette az álmot szeméről. Úgy erezte, hogy még az ablakon át beá­ramló holdfény is oka álmatlanságának. Egy darabig ide-oda forgolódott, végül is felugrott helyéről. „gy cicának sose árt egy kis éjjeli séta” - gondolta

            Le-föl kószált a konyhában. Minden útjába akadt tárgyat gondosan megszagolgatott, de ettől nem lett okosabb.

Hogy kéne kijutni a szabadba?- tűnődött, és egyre keservesebb ábrázattal szemlélte a zárt ajtót, mikor nagy örömére egy másikat pil­lantott meg. A ráomló holdfényben jól látta, hogy elég egy kicsit or­ral meglökni, és könnyen kinyílik. Újra feltámadt benne a kalandvágy.

Ó­vatosan besurrant az ajtón, s orrát egyszerre finomabbnál finomabb szagok ütötték meg. Volt ott kolbász, sonka, finom füstölt oldalas, hogy szíve majd kiugrott helyéről. Megindult a finom illatok felé, melyek betöltötték a levegőt, mikor édesanyja szavai lebegtek egyszerre elő a sötétből.

„Kisfiaim, akárhol vagytok, becsüljétek meg és tartsátok tiszteletben, ami a másé. Ne lopjátok el, mert hátha egy éhező koldus utolsó falatja.”

Miluka ott érezte magán a drága jó anyuka szomorú pillantását. Cica még egy utolsót a sóhajtott, és elfordult. De orrát úgy megcsavar­ta a sok finom illat, hogy nem bírta ott hagyni. Addig kutatott, keres­gélt, míg a sarokban nem talált egy nagy zsákot. Kényelmes belseje hívogatóan incselkedett vele, hát nem is bírt ellenállni. Gyorsan belebujt, és már aludt is mint egy bunda.

Meg Bodri is aludt, ezzel súlyos kötelességmulasztást okozva a háznak. Titokban, hogy senki se lássa, beosont az istállóba és a puha szalmában vetett magának ágyat. Még az orra hegye sem látszott ki.

A holdvilágos határban egyszerre két sötét alak tűnt fel. Halkan lépkedtek, közben is egymást intették kisebb zajra. Fekete álarc volt arcukon, és mikor a tanyához értek, a kisebbik egy jókora tolvajkulcsot húzott ki a zsebéből. Egy darabig ide-oda nézegettek, majd megállapodtak az ablaknál. Óvatosan kinyitották, be-benéztek.

Hü, de sötét van benn! suttogott az egyik.

Sose félj, ott leszek a temetéseden. – ugratta őt a másik

Újból sokáig tanakodtak. Mind a kettő a másikra várt, de egyiknek sem volt kedve példát mutatni.

Hallod-e Janó - szólalt meg végül a nagyobbik - kapd a lábad a nyakadba és uccu, ugorj be gyorsan. Ne félj, ha zavarnak, elfutunk.

A kisebbik be is nézett az ablakon, de úgy látszik, túl veszedelmes­nek találta a benn lapuló sötétséget, mert alkudozni kezdett.

            Legutóbb is én voltam elől, most te következel.

Most a nagyobbik nézett be, ennek eredményeképpen sapkája nagy huppanással beesett. A váratlan zaj megfutamította őket, csak a harmadik fánál álltak meg. Mikor látták, hogy senki sem fut utánuk, visszaosontok és újra kezdték az alkudozást.

  • Bújj be gyorsan!
  • Ha bolond lennék!
  • Bújj, ha mondom, mért beléd rúgok.
  • Micsoda szemtelenség! Tiltakozom a terrorizálás ellen. Különben is a te sapkád esett be.
  • Esküszöm, hogy még sose láttam ilyen gyáva hétpróbás akasztófavirá­got.
  • Bújjál te, te szájhős.
  • Micsoda, ezt nekem mondtad?
  • Hát!
  • Bezzeg mikor zavarnak, mindig te futsz elől.
  • Mert te még futni sem tudsz. Te… te…. részeges,
  • Szóval azt mondatod, hogy "részeges!! Kapcabetyár.
  • Borvirágorrú! Borvirágorrú!
  • Te-te kitépem hajadat.

A következő másodpercben már össze is ugrott a két testi-lelki jó barát és alapos rúgásokkal ápolgatták ismeretségüket. Végül is, a nagyobbik, biztosítva, testi fölényét, felemelte társát és bedugta az ablakon, ki egy nagy csörömpöléssel esett be a konyhába.

Addig ki sem jössz, mig egy zsákra való élelmet nem találsz. lihegett utána és odaállt az ablakhoz őrködni. Egy ideig a sötéten hallgató tájat nézte, de aztán egyre nagyobb kíváncsisággal megfordult és bedugta fe­jét ez ablakon.

  • Van már valami?

Társa izgatottan kutatott, mikor beért az éléskamrába és meglátta a sok finom ennivalót. Végre talált egy zsákot is Miluka egyszerre arra ébredt, hogy hatalmas kolbászrudak, egész oldal sonkák hullanak a fejére. Nem ment a kolbászhoz, hát az jött hozzá vendégségbe.

Hol az ördögbe mászkálsz ilyen soká?- sóhajtozott az őrt álló tolvaj, mikor váratlanul felüvöltött.

Oooáááá. - és két kézzel kapkodott maga mögé, hol nadrágján a szokatlan zajra felébredő Bodri csüngött. Remekül érezte magát, mert sehogy sem akarta a nadrágot elengedni, akárhogy ugrált is a gazdája.

  • Átkozott dög! Még képes lesz elszakítani a nadrágom, pedig teg­nap vettem teljesen újonnan az ócskapiacon.

A megrémült hangra társa felkapta hátára a zsákot, és már ugrott is ki az ablakon. Rohant mint a nyúl. Sikerült társának is valahogy leráz­nia Bodrit, és már követte is cimboráját. De ekkor mar nyílt a szoba ablaka, és egyszerre János gazda, harcsabajusza jelent meg.

Az anyja kiskésit! Fut a sonkám! - Kiáltotta, mikor megpillantotta a két tolvajt és uccu! Már ugrott is ki az ablakon és igencsak igyeke­zett, hogy utolérje a tisztelt társaságot. Elől futott a két tolvaj, há­tukon a zsákkal. Zsákban a cicával, ki szentül megvolt győződve,  hogy összedőlt a világ. Utánuk Bodri következett, ki nagyon szégyellte, hogy éppen ilyen drámai eseményeknél aludt el. Hátul János gazda zárta be a sort, kinek papucsai úgy csattogtak, mint egy hatlövetű mozsárágyú. Hosszú futás után a két tolvaj alkudozásra fogta a dolgot.

Hallja kend, ott hátul, nem szégyelli magát, hogy két védtelen tolvajt üldöz? Hát van magának egy kis jó szíve? Otthon éhező gyermeke­ink vannak, kik állandóan kiabálják, hogy apu, éhesek vagyunk, apu éhe­sek vagyunk"

Úgy van - kontrázott bele a másik, - Más könnyes szemmel mondana köszönetet, hogy őket tiszteltük meg látogatásunkkal, és maga még elégedetlenkedik. Tudja mit? Köszönje meg áldott jó szívünknek, de úgy határoztunk, hogy a felét vissza adjuk. Semmi hálálkodás, mi is emberek vagyunk.

                        Semmit nem adok! - rikkantotta el végül magát János gazda és még gyorsabban csattogtatta papucsait.

Így értek be a városba, hol már az első sarkon egy jóképű rendőr várta őket. Már két órája, hogy látta a két betyárt eltűnni az egyik kertben, és csak akkor volt meglepődve, hogy az ellenkező irányból jönnek. No, de ez mit sem változtatott a tényeken, Mindjárt nyakon is csípte a két jómadarat, és már vitte is őket a börtönbe. Annyit még visszakiáltott, hogy „holnap lehet jönni az ellopott holmikért. Addig lefoglalom bizonyítéknak."

Soha büszkébb menet még nem haladt, mint ahogy ők mentek haza. János gazda már a holnapról álmodozott.

Ott látta magát a bíróság előtt, mely zászló és virágdíszbe öltözve fogadja. Az épületből fehérruhás leánykák sorfala között a miniszter lép ki és könnyes, megható szavakkal mond köszönetet hősies munkájáért. Később nyitott hintón fogják megkocsikáztatni, hogy a város népe is lássa, mi­lyen hős él közöttük. Esetleg, természetesen ha szépen kérik, elfogad egy palotát a Márvány-tenger partján, de a miniszteri szék elfogadásáról szó sem lehet. No, persze az asszony is kap egy lepedő nagyságú dicsérő okleve­let, amiért a sors ilyen hős férjjel áldotta meg. Bezzeg akkor majd könnyes szemmel fog tőle bocsánatot kérni, és a sodrófát ünnepélyes keretek között tüzeli el. Idáig ért elmélkedésében, mikor abba kellett hagynia mert hazaért. No, legalább volt mit mesélni hajnalig az asszonynak. Alig tudtak elaludni az izgalomtól. Az izgatott Bodri is megpróbálta elmondani mindenki­nek hőstettét, de mikor látta, hogy senki sem figyel rá, sértődötten el­hallgatott.

Nagysokára megérkezett a reggel is. A madarak már javában zengték a fütty­koncertet, mikor végre a tanya gazdája is megjelent. Nagyot nyújtózkodott. és oda­szólt az áhítattal figyelő, Bodrinak:

Készülj Bodri, indulás! Azzal elbúcsúztak Szívem Mariskájától, ki soká­ig integetett utánuk. A kutya is még egyszer büszkén szétnézett, hogy volna-e valaki aki tettét csodálja, de nagy mérgére, még Milukával sem tudott beszélni.

Hát bizony, szégyen ide vagy oda, János gazdát még egy szál virág sem fogadta. Sőt a kapunál álló rendőr is csak nehezen engedte be őket. Kézzel­lábbal tudta csak kimagyarázni magát. No, de végül is bejutott. Büszkén ment végig a hosszú folyosón mert már mondták, hogy éppen akkor kezdődött el a két mákvirág tárgyalása. Bodrit, sajnos még oda sem engedték be, mire sértődötten húzta fel orrát. Szerencsére az ajtó kicsit nyitva maradt, és a résen tudott leselkedni.

A teremben éppen e két tolvajt faggatták, kik vallottak, mint a vízfolyás. A nagyszámú hallgatóság élénk érdeklődése közepette a kisebbik állott.

Tisztelt bíróság. Ha magunk között lennénk, én nagyon szégyelném magamat. Kérem, mi megtévedt emberek vagyunk, kiket ez a pasas - és János gazdára mutatott, kinek még a haja is égnek állt. - vitt a bűnbe. Becsületes szándékkal közeledtünk a házhoz. Az volt szándékunkban, hogy ezentúl min­den éjjel őrizni fogjuk vagyonát, mert tetszik tudni, nem lehet mostanában az emberekben bízni. Össze is gyűjtöttünk egy kis ennivalót, mert tetszik tudni, mi is tudni akartuk, hogy mire is vigyázunk. Ekkor ez a pasas gonoszul ránk támadt, és üldözőbe fogott minket. Hiába könyörögtünk a szerencsétlen életünkért. Belőle már minden emberi érzés kihalt.

Azzal hangos zokogással társa vállára borult, ki csendben szintén könnyezett.

Mindenki felmorajlott, még a bíróság tagjai is egymásra néztek.

Szégyellje magát! - szólt a bíró János gazdához, kinek még a haja is égnek állt ijedtében.- megérdemelné, hogy magát csukják be helyettük.

De aztán valahogy megnyugodott a hangulat, mert behozták a lopott zsákot. A teremben halálos csend lett. A bíró ünnepélyes kereték között felállt, kihúzta magát és a zsákba nyúlt. Majd egy oldal szalonnát húzott elő. Az emberek szinte felemelkedtek, a két tolvaj is abba hagyta a sírást és nagyokat nyelve odanézett. Hangosan felnyögtek, mikor egy újabb darab sonka lett előhúzva. Aztán vagy 5 méter kolbász került elő.

Mialatt az emberek kitágult szemmel nézték az asztalon heverő ennivalót, a zsákból elfogyott minden. Utolsó darabért nyúlt a bíró a zsákba, de az nem került elő mert egyszerre felüvöltött. Puuuu  és egy ideig féllábon ugrálva rázta kezét, majd kirohant a teremből. A megfutamodást dermedt csend követte. Mindenki nyugtalanul fészkelődött helyén, mikor a zsák hirtelen megmozdult és ugrálni kezdett.                     

Itt ez ördög! Harsant fel a kiáltás, és a teremben zűrzavar támadt. A következő pillanatban már mindenki hanyatt-homlok menekült helyéről, ki a teremből. A fegyőrök még fegyverüket is eldobálták az ijedtségtől, úgy elrohantak. Ami a legtermészetesebb volt, hogy legelöl persze a két tolvaj futott. és még most is futnának, ha azóta el nem kapták őket.

Bodrinak még szája is nyitva maradt a csodálkozástól, úgy bámult az elfutó társaság után. Roppant kíváncsi lett, de mikor a zsákba pillantott, meglepetésére Milukát találta ott. Mérgesen panaszkodott.

Látod Bodri, még aludni sem hagyják a békés szándékú cicát. Mindig itt kotorászott körülöttem, hogy tudom egyhamar nem felejti el, úgy megkarmoltam.

Sose búsulj Miluka, azzal az alvással sose tudod megmenteni test­véreidet. Az a  fontos, hogy itt vagyunk a városbon, és már nem messze lakik vadász bácsi. Már is indulunk hozzá, mert Cicaország bizonyára messze van, és sokára jutnánk hozzájuk.

És a két jóbarát, mint két szerető testvér, elindultak további kalandok felé.

 

Ötödik fejezet

 

A nap ragyogó köntöst borított a városra, mikor a két pajtás kilépett a kapun. Úgy érezték hogy minden csillog-villog körülöttük, olyan boldogok voltak. Siető emberek haladtak el mellettük, kocsik zörögtek, beszédhang foszlott szét a levegőben, de szinte észre sem vették, úgy elmerültek a beszélgetésben.

Te Bodri- csillogott Miluka szeme- alig tudom még mindig elhinni, hogy már csak napok kérdése, és újra otthon leszünk, a szabad Cicaországban. El­jösz velem, rneg fogod ismerni a mi életünket. Újra ott leszek anyuka, apuka körében, és ha látni fogom, hogy milyen boldogok, tudom mit köszönhetek neked és az embereknek. Meglátod, olyan jól fogod magad nálunk érezni, hogy nem is vágyol majd vissza. Velünk leszel örökre. Együtt fogunk járni iskolá­ba izé... hogy is mondjam, tudod, Bodri én voltam mindig a legrosszabb ta­nuló, de fogadom, hogy ezentúl teljesen megváltozom, mert azóta rájöttem, hogy nincs nagyobb öröm a világon, mint másoknak tetteimmel boldogságot o­kozni. Mindig okos cica akarok lenni, hogy tudásommal is emeljem Cicaország tekintélyét.

Szép-szép amit elmondtál, de aztán úgy is legyen, mert ha nem, én fogom megcibálni a füledet. - Bólogatott Bodri, mikor váratlanul felugatott.

Vau-vau-jajaj aj. -     vonyított és rémülten próbált menekülni, de már késő volt. Nyakán egy acélhurok volt, mely vége egy haragos ábrázatú sin­térlegény kezében feküdt. A nagy beszélgetésben nem vették észre, mikor a sintérkocsi megállt mellettük, és már repült is a lasszó!

He-he-he- nevetett boldogan, miközben szőrös arcát simogatta - Ez remek fogás volt, tudom sok pénzt kapok érte, hiszen lám, milyen kiváló hajtókutya. Azzal hopplá, már fel is kapta Bodrit, és feldobta a kocsi­ra, hol társa már várta, és egy ügyes mozdulattal egy lyukon át a kutyát a kocsi ketrecébe csúsztatta, ahol már több hasonló sorsú kutya vonyított.

Miluka megsem bírt mozdulni a meglepetéstől. Csak nézte, hogyan rakják tehetetlenül vergődő pajtását a ketrecbe, és kis szíve annyira fáj­ni kezdett, hagy könny szökött szemébe.

Bodri, drága Bodri, ne hagyj itt - kiáltott utána, de a kutya csak bánatosan nézett vissza.

Most a kocsis nagyot cserdített a lovak hátára, mire a kocsi nagy csikorgással megindult. Lassan zörgött az utca kövezetén, miközben messze hangzott a rabkutyák gyászos dala. Szegény cica úgy érezte, hogy a sors is ellene van. Pajtásától elszakítva, éhesen, fáradtan, de elindult a kocsi után. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de a világ végéig is elkíséri Bod­rit. Tűzön-vízen át is kitart hűséges barátja mellett.

Sietnie kellett, mert a kocsi nem sokára egy nagy kapu elé ért, ahol megfordulva, befelé tartott az udvarra. Alig tudott az utolsó pillanatban a kerekek között besurranni, már nagy dübörgéssel zárult be mögötte a kapu. Most volt csak igazán furcsa helyen. Azt sem tudta, hogy az álmél­kodástól hová nézzen. Az udvaron mindenfelé ketrecek voltak, melyből koszos sovány kutyák néztek ki, időnként felugatva. Némelyik a rácsot harapdálta, másik vonyított, úgy próbált megszabadulni. A ketrecek egyik része még üres volt. Ide került pajtása, és Miluka gyorsan ketrece alábujt. Onnan nézte, hogy szedik le a többi kutyát is a kocsiról, hogyan dugják rács mögé.

Látod Miluka - szólalt meg Bodri panaszos hangon.- az emberek gonosz­sága idevezet. Nem csak az állatok közt vannak jók és rosszak, hanem itt az emberek között is. Mindenkiben két tulajdonság él. Egy jó és egy rossz. Kinek melyik tulajdonsága az erősebb, úgy mérik. Engem is megfogtak csak azért, hogy sok pénzt kapjanak értem, vagy ha nem váltanak ki, lenyúzzák a bundámat.  Lehet, hogy holnap este én is elpusztulok a többiekkel és sose tudok eljutni Cicaországba. De nem a saját életemet sajnálom, hanem vannak cicák kik abban reménykednek, hogy nem lesznek örökké rabszolgák. Pedig hogy szerettem volna látni a boldog mosolyt sok cica arcán. Mond meg nekik Miluka, hogy nagyon sajnálom, hogy nem úgy történt ahogy elterveztük.

Ne beszélj igy Bodri- zokogott a cica. - meglátod, hogy minden rendbe­jön. Te kiszabadulsz, és utána elmegyünk vadász bácsihoz, ki bizonyára meghallgatja kéréseinket. Legyőzzük a zsarnok Farkas királyt és ­mindig boldogok leszünk.

Még az időjárás is, mintha Bodrit akarná siratni, nagy cseppekben eleredt az eső. Csendes kopogással esett. Hamarosan minden csupa sár lett az udvaron. A sintérlegények hangos káromkodással fogadták az esőt, és gyorsan bementek a házba, hol már finom szagok terjengtek, A szagok újra eszébe juttatták Milukának, hogy éhes. De akármilyen finom is az a hús, nem fogadta volna el azoknak a gonosz emberek kezéből.

Az eső pedig egész éjjel esett, csak néha-néha tartott kisebb szünetet. Mire eljött a reggel, a cica csuromvizesen, nagyokat prüszkölve éb­redt fel. Kicsit le-föl sétált az udvaron, hogy melegedjen, de mikor meg­élénkült az udvar, visszabújt a helyére. Ott gyönyörködött az esőcseppek ragyogásában, ahogy a nap fényében tündököltek. Hamarosan a kutyák is felébredtek, és újra kezdték dühös ugatásukat. Később idegen emberek jöt­tek és kutató szemmel vizsgálgatták a kutyákat, és amelyik rátalált az ö­vére, vagy talált egy neki tetszőt, pénzt adott a vigyorgó sintérlegény­nek, majd pórázt véve elő elvezette a kiszemelt ebet. Újabb és újabb emberek jöttek. Volt aki megállt Bodri ketrece előtt, sokáig nézte, de aztán vállat vonva tovább­ment. Túl sokat kértek érte, mindenki sajnált annyi pénzt kiadni.

Szomorúan ült Bodri ketrecében, s éhségében nagyot ásított. Mivel a cica gyomra is erősen követelte a maga részét, Miluka elindult felfedező útjára. Most már elfogadta volna a sült húst, de nem kínálta senki. Fáradságát siker koronázta. Hála a lusta szakácsnénak, ki a főzőkanál mellett bó­biskolt, sikerült egy jókora húst ellopnia. Igen szégyellte, hogy lopás­hoz folyamodott, de azzal magyarázta ki magát, hogy az emberek köteles­sége adni ételt, ha már a zárkába zárták pajtását. Alig hogy a ketrec alá bújt, hatalmas kiáltás jelezte munkája gyümölcsét, és egy perc múlva megjelent a kövér szakácsné. Kezében fenyegetően emelkedett a főzőkanál és harciasan nézett szét, de szerencsére nem vette észre a bűnöst.

Mikor végtelen átkozódások közepette visszavonult a konyhába, Miluka előmászott és testvériesen megosztotta a húst Bodrival. Soha ilyen jól nem esett. Sajnos, a hús nekik is kevés volt, nem tudtak adni másoknak is. Pedig a többi kutyák nagyon nyalták szájukat.

Lassan elérkezett a délután is, de még mindig nem akadt senki, aki megszánná Bodrit és kiváltaná szomorú helyzetéből. Már az emberek is ritkábban jöttek. Csak néha-néha tűnt fel új kutató arc. A cica rémülten nézett széjjel az udvaron. „Hát nincs senki aki megsajnálná barátomat?” - és kétségbeesetten sírni kezdett, mikor látta, hogy a nap las­san eltűnik a házak mögött. Közeledett az est, mikor a kutyákat megölik és megnyúzzák bundájukat.

  • Bodri, testvérkém, mond, hogyan kell a zárat kinyitni? megpróbálom aztán elmenekülünk innen. - Szólt a kutyához, de az csak szomorúan ingatta a  fejét.
  • Gyenge vagy hozzá, Miluka. De várj csak, elmagyarázom hol lakik vadász bácsi. Elmész hozzá, majd ott találod szüleimet, kik bizonyára a segítségedre lesznek, ha elmondod, hogy én küldtelek oda.

Azzal hosszan magyarázkodni kezdett, miközben hűséges barna szeme meg-megvillant.

Kedves Miluka - fejezte be szavait - Csak annyit kérek tőled, hogy ha egyszer haza kerülsz és Cicaország újra szabad lesz, ne felejtsél el soha. Szerbusz Miluka.

A következő percben már egy sintérlegény közelitett a ketrechez. Óvatosan felemelte a tetejét, és megragadva a kutya bundáját, kiemelte onnét. Elindult vele a hátsó udvar felé, honnan már éktelén kutyajajga­tás hallatszott. Rémület töltötte meg a levegőt, de ez acélozta meg egyszeriben Miluka szívét. elfelejtett minden félelmet, szemei előtt csak Bodri lebegett. Elfelejtette, hogy rá Cicaország népe vár, és koc­káztatva életét, füleit hátrasimítva, kiugrott a ketrec alól . Veszett dühvel rontott Bodri gyilkosára, ki gyanútlanul ment hátra. Rákapaszko­dott a lábszárára, körmeit bele süllyesztve annak húsába, alaposan végig szántotta. Rágta, karmolt ahogy tudta.

A meglepett sintérlegény majd hasra esett ijedtében és fájdalmában. Eldobva kezéből Bodrit, két kézzel próbálta letépni lábáról a cicát, mi­közben féllábon ugrált és iszonyúan üvöltött.

Jujujujuj juj. Ez az átkozott állat hogy került az udvarra? Juj, a lábaim! Fogják meg, ne eresszék ki a kapun, Halló csukják be gyorsan, mert kifut. Az ördög vinné el azt a kocsit az is éppen most tud jönni. No, ezek már odavannak. Hü, de fáj a lábam!

A mérges sintér azt sem tudta, hogy a lábát fogja, vagy Bodri után fusson, de aztán mérgesen legyintett. Csak a többiek meg ne szökjenek! Sokáig futott a két állat, mig végül megállt pihenni. A fogoly ku­tyák keserves üvöltése messze elkísérte a menekülőket. Szó nélkül halad­tak egymás mellett. Az egész napi izgalom úgy bennük élt, hogy alig tudták elhinni, hogy újra kinn vannak az utcán.    Lassan egy játszótérre értek. Éhesen bolyongtak a felállított hinták, nyújtok és egyéb játékok között, de sehol nem találtak ennivalót.

Végül is lepihentek a puha fűre és ha álmosan is, de elébb testvériesen puszit adtak egymásnak, úgy aludtak el. A fáradtság, az egész napi izgalom hamar álmot vetett szemükre.

Bizonyára haza álmodták magukat, mert alig akarták reggel kinyitni a szemüket, pedig a játszóteret már nagy gyermekzsivaly töltötte be.

Jaj, de szép kis cica - csevegett az egyik gyermekhang.

Oh, de édes ez a kutyus. - és a gyermekek egymással versenyezve simogatták a két állatott.

Vajon hogy kerülhettek ide?

Hogy összebújnak! Mint két édes testvér. - Hangzottak más megjegy­zések is, mikor az egyik gyermek észrevette, hogy Bodri sóvárgóan néz elemózsiás kosárkájára.

Szegények eltévedtek, és bizonyára éhesek! Adjunk nekik enni! -javasolta, és a követ­kező másodpercben már elő is kerültek a többi kosarak is. Mire a két barát felocsúdott meglepetéséből, mindenfelől illatos falatok áramlottak. Volt ott mindenféle ennivaló. Kalács, finom sütemény, egy kis zsíros kenyér. Az egyik kis göndörhajú vadóc még egy kis darab sült húst is csúsztatott eléjük. Azt sem tudták, hogy melyikhez is kapkodjanak. A jó szívű gyerekek pedig egyre csak kínálgattak őket.

Ebből egyél kutyuska! Te is kóstold meg kiscica! Ugye, finom ez a mazsoláskalács? Hát ez a mákos tészta? - és büszkék voltak, mikor lát­ták, hogy milyen jó étvággyal esznek. A gyerekek azt gondolták, hogy az állatoknál is a sütemény a legfinomabb falat, de azért Bodri .és Miluka így is hálásan nézett rájuk. Lám, ami az okos felnőtteknek nem jutott eszébe, arra egy gyermek mindig gondol. Miluka hálásan dorombolt és Bodri oly vidáman csóválta a farkát, hogy mintha ez lenne számára a leg­nagyobb öröm az egész világon.

De aztán eljött a búcsúzás perce is. Még egyszer utoljára minden gyermek megsimogatta bársonyos hátukat, utána elindultak. Új barátaik nagyon kedvesen egészen a játszótér széléig kísérték őket, s ott megállva még sokáig integettek búcsút zsebkendőjükkel.

Most már gyorsan fogyott az út a lábuk alatt, de a türelmetlen Miluká­nak még így is lassú volt. De azért még sűrűn meg-megálltak, körülnéz­tek. Ha valahol mozgó járművet láttak vagy gyanús külsejű emberrel találkoz­tak, gondosan kikerülték vagy gyorsan elbújtak. Egy rosszcsont gyerek így is megdobálta őket, hogy alig tudtak elmenekülni.

De már útjuk végefelé jártak, mert Bodri egyre vidámabban csóválta a    farkát. Az egyik utcasarkon befordulva, boldogan ugatott fel.

-Nézd Miluka azt a zöld kerítéses házat. Ott lakik a vadász bácsi.- és örömében futni kezdett. Hamar odaértek. Először egy lyukat kerestek a kerítésen, ahol bebújhatnak, de mikor nem találtok, Bodri ugatni kezdett.

-Vau-vau vadász bácsi! Engedj be!

S lám-lám agyszerre megnyílt a ház ablaka, és egy hegyesszakállú bácsi dugta ki a fejét.

-Ni-ni! -Kiáltott fel örvendezve.- Bodri, hát te, hogy kerültél ide? Csak nem zavart el János gazda magától? Nézd csak anyjuk! Kiáltott a háta mögé, mire egy asszony is kinézett a másik ablakon.

-Jé, ez tényleg Bodri. Megyek is nyitom gyorsan a kaput a két fáradt vándor előtt.

Bodri boldog farkcsóválással szaladgálta be az udvart, ahol született. Papája és mamája büszkén néztek csemetéjükre, de Milukát azért gondosan megszagolgatták.

-Miféle szerzet ez? - néztek rá szigorúan, de Bodri védelmébe vette.

-Tudjátok, a sintér bezárt a ketrecbe és megakart nyúzni, de Miluka megmentette az életemet. - Aztán elmesélt mindent. Azt, hogy miért jöttek ide, hogy Miluka milyen hősiességre szánta el magát. És hogy mennyi kalandon estek át.

A két kutya meghatottan hallgatta. Elérzékenyülten nézték a cicát,  meg is simogatták.

– Ne félj kiscica, elmegyünk és megmentjük szüleidet és azt a sok-sok rab cicát. Elvesszük a kedvét a rablóknak is éjjeli lá­togatásoktól.

Este félé már boldogan ették a többiekkel a vacsorát. Végre ez volt az első nyugodt éjszakájuk. Elalvás előtt Miluka még egyszer felnézett az égre:

-Ígérem neked Hold anyó, hogy addig nem nyugszok, míg minden cica nem lesz újra boldog. Ha pedig sikerül álmomat elérni, soha-soha nem lesz velem semmi baj.

Remélem kicsiny olvasóin, hogy ti is okultatok belőle. Miluka is mikor engedetlen, rossz kis cica volt, nem hallgatott a szüleire, lám mennyi baj érte. Eltévedt az erdőben, megtámadta és bajba sodorta a gonosz farkas, még a sors is ellene harcolt. Most pedig, mikor az igazságért küzd, mindenki mellette van, még az emberek is a segítségére sietnek.  Hálás kis szíve könnyeket csalt szemébe, de szégyenlősen gyorsan letörölte.

Kedves kicsiny olvasóim! Ígérjetek meg Ti is anyukátoknak, és persze tartsátok is be szavatokat, hogy mindenkihez jók lesztek, és segítetek az arra rászorulóknak. Akkor ti is mindig szerencsések lesztek, mert a szeretet, mely körülvesz mindenkit, megsegít. A szeretet a legnagyobb és legerősebb kapocs az emberek között.

Mikor a nap meleg sugarai köszöntötték a reggelt, Vadász bácsi is előjött a házból, karján egy hosszú puskát cipelve. Igazi vadászidő volt, A levegő megtelt virágilattal, a kutyák izgatottan ugattak, rohangáltak le-föl az udvaron, még a madarak is harci indulókat fütyültek.

Hallod-e te kutya - szólt Vadász bácsi Bodrihoz. - Nem véletlenül kerül­tél vissza hozzánk. Bizonyára baj van otthon, mert már sok csodát láttam, de olyat, hogy egy kutya cica társaságában sétálgasson keresztül egy sűrűn lakott területen, olyat még soha. Úgy is rég voltam vadászni, gondo­lom, nem megyek hiába, és Te is velem jössz, pajtásoddal együtt. No, mi a véleményed róla?

Hogy a Bodri megértette, abba nem vagyok biztos, de hogy a farkát nagyon csóválta, az már biztos. Értettem! Nézett hálásan gazdájára, és még a verebeket is megugatta izgalmában. Úgy is lett,

Persze, előbb még Vadász bácsi kipróbálta, hogy működik fegyvere. Előbb gondosan belenézett a csőbe, egyszer-kétezer belefújt, majd egy próbalövést is leadott. Akkorát szólt, mint egy mennydörgés. Legalább is Miluka erre gondolt, mert villámgyorsan bebújt az ágy alá és csak egy darab kolbásszal lehetett kicsalni.

Ejnye-ejnye! Nézett rá szemrehányóan Bodri. Ha így félsz, nem viszünk magunkkal! Miluka el is szégyellte magát. Gyorsan belefetyelte tejecskéjét és már indultak is hosszú útjukra.

Vadász bácsi felesége finom elemózsiát pakolt a tarisznyába, úgy enged­te férjét hosszú útjára, a kutyák pedig izgatottan követték. Leghátul ha­ladt a két jóbarát. Így vonultak végig a városon, elértek a sintértelep­re, mely oly keserves emléket ébresztett fel bennük. Bezzeg most nem jöt­tek drótkötéllel kutyát fogni, sőt a sintérlegények alázatosan álltak a kapu előtt. Régi sapkájukat is lekapták fejükről, és tiszteletteljes pil­lantásokat küldtek Vadász bácsi felé. Csupán akkor maradt tátva szájuk a csodálkozástól, mikor Bodrit megpillantották. Talán még most is úgy állnak, ha azóta meg nem zavarta a sok kutya őket.

Bodri és Miluka a Vadász bácsival elértek a bírósági épülethez. A törvényszolga most is ott állt és igen szigorúan nézett az arra elhaladó társaságra. A rácsos ablak mö­gül a két régi jóbarátunk, a tolvajok néztek kifelé savanyú ábrázattal. Talán most is a sok finom falatra gondoltak, melyet nem sikerült ellopni, mert igen bánatosan nézték Bodrit.

Találkoztak a gyerekekkel, kik reggelijüket osztották, meg a két paj­tással, mikor a sintértelepről kiszabadultak. Kedvesen integettek utánuk, zsebkendőjüket lobogtatva. Lassan elértek a város széléhez. Miluka még egyszer visszanézett. Lágy pillantással búcsúzott attól a várostól melyet gyűlölnie kellene a szenvedései miatt, de ő mégis megszeretett, mert ott lakik a jószívű Vadász bácsi, kire mindig hálásan fog gondolni.

S lám-lám. Mintha Vadász bácsi megérezte volna, hogy valaki sze­retettel gondol rá, mert egyszerre lenézett a cicára.

Jé te kis cica, rólad egészen elfelejtkeztem. Pedig bizonyára el­fárasztott a hosszú út. Várj, majd itt a nyakamban kipihenheted fáradtsá­godat. Azzal már fel is kapta a cicát, aki először ijedten kapaszkodott meg, de aztán egyre bátrabban nézett széjjel. Mennyivel más volt így az utazás. Vadász bácsi lába alatt selymesen simult meg a fű, a tarlókon, hol nem rég még aranyló búzafejek integettek felé, vidám pillangók röpködtek, keresve kéklő búzavirágot, lángoló pipacsot, hogy még szebbé tegyék magukat. Itt-­ott kis egér futott át, melyet Vadász bácsi észre sem vett, de az élesszemű Miluka alig bírt magával az izgalomban. Majd újabb akácfák tűntek fel, vé­gül mögöttük felbukkant a tanya, hol elkezdődött Miluka igazi kalandja.

A szalmakazalnál most is ott kaparásztak a tyúkok, csupán Kakas Kakrinak támadt egyszerre sürgős dolga, mikor Bodrit megpillantotta. Csak este felé lehetett a rózsabokorból előcsalni. Persze ezt nem azért írom, hogy őt szégyenbe hozzam, de hát tudjátok gyerekek, ami igaz, az igaz.

Nagy volt az öröm, a tanyán, mikor a két elveszettnek hitt pajtást meg­pillantották. Még János gazda is erősen csóválgatta a fejét, mikor meghallot­ta, hogyan kerültek Vadász bácsihoz. Szívem Mariskája pedig majd agyon szorította Milukát, úgy magához ölelte örömében. Hát még mikor elmesélte Va­dász bácsinak, hogy szegény cica éppen abban a zsákban aludt, melyet a két tolvaj méltóztatott ellopni. No, de szerencsére ott volt Bodri kutyus, és jól a nadrágjukba harapott.

Vadász bácsi nevetve nézett János gazdára, ki majd a föld alá bújt szégyenében. Még harcsabajusza is erősen lekonyult. Éppen, hogy morgott olyasmit, hogy „elvégre mégis két rablót zavartam meg. Ezért több, tiszte­let jár. Pedig, hogy könyörögtek életükért, de én nem kegyelmeztem."

Vadász bácsi csak ámult-bámult, mikor hallotta, hogy milyen hősiesen viselkedett a két jó pajtás, különösen Bodri. Egyre nagyobb csodálattal hallgatta, majd szeretettel simogatta meg a kutya fejét.

Két hűséges állatszív mely együtt dobog. De aztán eljött az idő a búcsúzásra. A két testvérré nőtt jóbarát majdnem sírva búcsúzott egymástól. János gazda és Szívem Mariskája még egyszer megsimogatta Miluka kicsi fejét. Vadász bácsi a vállára kapta, és azzal megindultak az erdőbe. Minél jobban távolodtak a tanyától, Miluka szíve egyre jobban kezdett fájni.

Hiányzott Bodri meleg pillantása, vidám ugató hangja. Csupán akkor költözött reménység szívébe, mikor arra gondolt, hogy hosszú idő után újra láthatja testvérkéit, szüleit, kik aggódva gondolnak az elveszettnek hitt Milukára. Egyszerre meleg hullám csapott át rajta. Szeme felragyo­gott örömében, és villámgyorsan leugrott Vadász bácsi válláról, ki meglepetten nézett vissza. Bodri kutya ott állt mögöttük. Nem bírt el szakadni hűséges társától, és utánuk szökött. A két barát újra összesimult, mint akik, megfogadták, hogy többé el sem válnak egymástól. Így értek be az erdőbe. A lassan ismerőssé váló sudár fák mögül riadt őzikék bámultak vissza, itt-ott egy-egy tapsifüles lapult meg a fa odujában. De Vad­ász bácsi nem kapta le válláról fegyverét, mert tudta, hogy nyáron csak farkasra és vaddisznóra szabad vadászni. Gyorsan haladtak befelé az erdőbe.

Hamarosan elérték a Tölgyfát, hol minden kalandjuk elkezdődött. A zöld levelek között ismerős madarak bújtak meg. Vidáman csicsereg­tek a közeledő Vadász bácsinak, látszott rajtuk, hogy cseppet sem fél­nek tőle. Rigó mama is elővezényelte fiókáit, és vezérletével leröppentek Milukához.

Csrrrr-csrrr- mondták köszöntésül. Szerbusz Miluka. csrrr, Na­gyon örülünk, hogy sikerült segítséget szerezni, kikkel legyőzöd a két gonoszt. De siessetek, mert a sok cicát már nagyon kínozzák. Telj­hatalommal uralkodnak Cicaország fölött.

Drága Rigó mama - hálálkodott Miluka, Nagyon-nagyon köszönöm, hogy mindig a segítségemre siettél, pedig egykoron még fiókáidat akartam megenni. Ígérem, soha olyat nem fogok tenni.

Anyukához is jó és engedelmes leszel? - Csicsergett Rigó mama.

Persze-persze, csak legyen még egyszer alkalmam, hogy újra odabújhassak az én drága jó anyukám mellé. Ugye Bodri, milyen jó is, ha mindenki szeret, és van mellettem valaki, aki irányítja utamat.

Bodri helyeslésül két kicsit vakkantott, mire az összes madár jobbnak látta minél hamarabb távolabbra kerülni. Hiába mondta Miluka, hogy Bodri jószívű, aranyos kutya.

De most már sietniük kellett, várta őket Cicaország. Egyre jobban közeledtek céljuk felé. Pedig az izgalomban égő cica szavát már a fél erdő madárraja hallgatta, és most mindnyájan útra kere­kedtek, hogy szemtanúi legyenek a világtörténelmet is megrázó pillanatoknak. Még a sok őzike és nyuszipajtás is ott haladt a nyomukban. Hát bizony, még Rigó mama is büszkén nézett szét, hogy lám-lám, milyen híres cicának is volt a segítségére.

Úgy gondolom kicsiny olvasóim, hogy most már mi is elbúcsúzunk egy kicsit MiIuka társaságától, és hopp, repüljünk odébb Vadász bácsitól, nézzük meg, mi újság is van Cicaországban.

 

Hatodik fejezet

 

            Nagyon igaza volt Rigó mamának, mikor Farkas király kegyetlenségé­ről panaszkodott. Azóta, hogy Miluka eltávozott Cicaországból még ke­gyetlenebb és szigorúbb lett a nagybecsű "cicakirály" az alattvalóihoz.

Dúlt-fúlt a két gonosz, mikor Cinciluka úgy megcsúfolta Róka nénit. Egyre azon törték a fejüket, hogy mivel lehetne még jobban megkeseríteni a cicák életét. Ha lehet, még jobban dolgoztatták a cicákat, s hamaro­san kényelmes lakás épült Róka néninek is, közvetlenül Farkas király palo­tája mellett. A palota tetején kilátó terebélyesedett, melyre esténként Róka néni becses családjával kivonult csillagot számlálni. Szentül meg ­voltak győződve, hogy most már az a sok csillag ott van az orruk előtt. Amikor egy-egy lefutott az égről, ijedten rohantak az ágy alá, nehogy a fejükre essen.

A börtön hamarosan szűknek bizonyult. Egyre több cica sóhajtozott a rács mögött. Nagyon elkeseredett mindenki, csupán a két testvér, Ciluka és Cinciluka nézett reménykedve az erdő felé, hogy mikor bukkan elő a felszabaditó had a fák mögül. Anyuka és Apuka elkeseredve, min­den reményt feladva hajtotta le fejét kemény vánkosára, mikor eljött az este. Szigorúan meg volt tiltva, hogy bárki is elhagyja munkahelyét, sőt mikor eljött a munkaidő vége, minden cica felsorakozott a királyi palo­ta elé, hol áhítatosan macskazenét adtak a nyugodni készülő Farkas ki­rálynak. Róka asszonyság is kiült két csemetéjével az erkélyre, úgy hall­gatták az "Óh király légy vendégünk" táncdal melódiát, mely mint már egyszer elmondtam, a ''szeretett" király kedvenc nótája volt.

Éjjel a palota bejárata előtt két cica strázsált. Fesze­sen álltak, szilárdan őrizték királyukat, miközben a pokolba kívánták. Lehet, hogy az a sok átok, mely Farkas király fejére szállt, nem használt, mert éjjelenként nagyon jóízűeket aludt. Úgy horkolt, hogy csak úgy remegett a palota. Hiába, a gonoszoknak még az átok is jókívánság.

Később már odáig vitte Róka néni a j létet, hogy a csinos cicalányokból dalárdát, és balettkart alakított. Csináltatott egy hatalmas színpadot, ahol néha esténként zenés műsorral szórakoztatta a kegyes királyt. Mikor jó kedve kerekedett, no meg a cicalányok nagy sikert a­rattak, kiállt a színpad közepére, és miközben a balettkar mögötte tán­colt, áhítatos dalokat énekelt. Az első este, mikor fellépett, még a sok madár is eljött az erdőből, kíváncsiságból. Lelkesen tapsoltak szárnya­ikkal, mikor a balettkar táncolt, de mikor Róka néni énekelni kezdett többen nevetőgörcsöt kaptak, és leestek a fáról. Nem bírtak repülni a nevetéstől. Több madárfióka, ki akkor tanult repülni úgy megijedt, hogy éjjel alig tudott aludni. Mindig csak arról a számukra borzal­mas visításról állmodtak. Szerencsére Farkas király a későbbiek során szigorúan megtiltotta, hogy Róka néni énekeljen, mert mindig azt hitte, hogy a farkára léptek. Mármint Róka néninek.

Róka nénit borzasztóan letörte színpadi felsülése. Ráadásul azok a gonosz csemetei is őt csúfolták, és állandóan visítoztak. Minden bosszúját a cicákon töltötte ki. Szinte már alig aludt valamit a sok cica, ál­landóan dolgoztatta, nyúzta, hajtotta őket.

Most is ott kínlódtak, hatalmas fákat cipeltek, hogy újabb, még na­gyobb palota épüljön Farkas király számára, mert úgy elhízott, hogy alig tudott már mozogni. Felséges tekintetével személyesen őrizte, hogy halad a munka. Kényelmesem kikönyökölt az ablakon, koronáját félrebillentette, mint aki mulatságból tér haza, és időként hatalmasat szívott csibukjából. Már erősen rászokott a dohányzásra, hiába intette Róka néni, hogy légcsőhurutot kap. Vigyorgott, mikor pillantása a börtön rácsára esett, honnét bánatos cicafejek kandikáltak kifelé. Leghátul Cinciluka búslakodott. Mióta Miluka elment és bekerült a börtönbe, állandóan csak vízen és kenyéren élt. Abból is csak keveset kapott. Éhes, sóvárgó tekin­tete állandóan az erdőn csüngött. Ő szenvedte meg a rabság és Miluka tá­volléte minden percét. Tekintete most is a fák között kutatott. Piciny szíve megérezte, hogy közeledik a szabadulás órája. A szíve egyre izgatottabban dobogott. Egyre gyorsabban, s végül egyszerre felsikoltott, mert a fák közül közül kutyák rohantak elő, s hirtelen felbukkant Vadász bácsi alakja. Aztán, mintha csak álom volna  az egész, Vidász bácsi vál­lához emelte puskáját, célzott, lőtt. Bumm-bumm!. És a következő pilla­natban Farkas király szájából kirepült a csibuk, ő pedig az ágyra esett, mely nagy dübörgéssel szakadt le, Mintha ezzel is jelezni akarná király­sága végét.

Micsoda felségsértés! Üvöltötte, és koronáját megigazítva, újra kidugta fejét az ablakon. Most Vadász bácsi újra lőtt, mire a korona búcsút mondva a királyi üstöknek úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Egyenesen felháborító, hogy micsoda szemtelen cicanépség lakik erre - fújt dühösen - Ez a hála, hogy annyi jót tettem velük. Hálátlanok. Jól kihasználtak, és most megsem védenek meg. Ide sem jövök többé.- Azzal nagy dérrel-durral kiugrott hátul a vészkijáraton, s igencsak igyekezett el­hitetni mindenkivel, hogy sose járt azon a tájon. De ezen a szép napon őkegyelmét minden szerencséje cserben hagyta. A kutyák hamarosan lefülelték és hűvösre tették. Illetve jól a földfre szorították, míg Vadász bácsi oda nem ért és jól le nem kötözte. Úgy kell neki.

Mi tűrés-tagadás, Róka néni családja sem volt kellemesebb helyzet­ben. A lövésre hárman majdnem négyfelé szaladtak az ijedtségtől. Mindjárt azt nézték, hogy merre a legrövidebb út az erdő belseje felé. Szerencséjükre a nagy izgalomban elterelődött róluk a kutyák figyelme, így sikerült kúszva, osonva a sűrű bokrok közé mászni. Ott lapultak egy darabig, de Róka néni erősen érezte, hogy rájár a rúd, s félve, hogy a kutyák rá­találnak, kiugrott erősen, és célbavéve az erdő közepét, nekiiramodott. Futott, rohant, menekült, s éppen nekirohant a lemaradt Bodrinak és Milukának.

Róka anyó! Kiáltott fel a cica és nekiugrott Róka néninek. Gonosz zsarnok! morgott fogai között és minden erejével tépni kezdte bundáját, karmolni ábrázat. Az erős ravaszdi azonban könnyen lerázta magáról a gyenge cicát, és már futott is volna tovább, de most egyszerre Bodrival találta magát szemben. Itt már nem boldogult olyan könnyen, most ellenfelére akadt. A fiatal és erős kutya villámgyorsan kapta el a ravaszdi nyakát, torkán igyekezett bebizonyítani, hogy milyen erős fogai vannak, A két állat nagy birkózásba kezdett, Hörögtek, morogtak, vicsorogtak. Ide-oda bukfenceltek, miközben mind a kettő igyekezett felül kereked­ni, Miluka előtt csak két farok forgott. Hol a nagy lompos, hol pedig a kurta farok volt felül. Majd Róka néni egyre jobban érezte, hogy fogy az ereje. Egyre rémültebben nézett szét, majd egy óvatlan pillanat­ban, mikor sikerült fejét a kutya torkából kiszabadítani, merészen fél­reugrott, és villámgyorsan eliramodott. Bodri utána.

Mint két szürke csomó, cikáztak ide-oda az erdőben. De most az egyszer hiába vette elő Róka néni az összes hadicselét, hiába ugrott jobbra-balra, Bodri egyre a nyomában volt. Róka néni már alig tudott menni a fáradtságtól. Szinte csak tántorgott, mikor volt házához ért, és az utol­só pillanatban besurrant a kamrába, hol nemrég még a három cica volt bezárva. Bezárta magára az ajtót, és a fáradságtál aléltan ült le az e­gyik sarokba. Lihegve hajtotta le fejét, de azért fél szemmel a rácsra pillantott, hogy ott leselkedik-e még üldözője.

Ott volt bizony! sőt elégedetten leült és türelmesen várt. Volt bőven ideje, hisz hosszú az élet. Mikor kifújta magát, nyu­godtan beszólt Róka néninek, kinek haja is égnek állt a rémülettől.

-Gonosz ravaszdi, most ütött az órád. Hiába bújtál a házadba, majd az éhség és fiaid panaszos hangja majd kicsal rejtekhelyedről. Azt a kis időt, mig benti bujkálsz, ráérek kivárni. Neked már úgyis befelleg­zett.

  sokat várakoznia. Hamarosan panaszos hang szűrődött ki a kamrából.

-Kedves Kutyuska! Nagyon szépen kérlek, ne üldözz tovább, hagyd meg életemet. Tudom és beismerem, hogy bűnös vagyok. Gonosz voltam hozzá­juk, kihasználtam gyávaságukat, és zsarnokoskodtam felettük. Irigy voltam és kapzsi. Mohó voltam és kegyetlen. Mindent-mindent beismerek csak kegyelmezz fiaimnak. Légy tekintettel rájuk, hiszen bizonyá­ra jó szíved van. Ha elpusztítasz, kifogja őket etetni, itatni? Ki gondozza, neveli őket? Szegények éhen fognak pusztulni! - és hangosan sírni kezdett.

-Bezzeg a cicákat hagytad volna éhen veszni, csakhogy több jusson az asztalodra. Nekik is vannak fiaik, kik éheztek kegyetlenséged miatt!

-Tudom, tudom -zokogott a róka.  - De hidd el, mindennek a farkas az oka. Ő biztatott minden rosszra és én bedőltem neki. Szegény fia­im - zokogott egyre- Ki fogja ezentúl esténként őket lágy nótaszóval altatni, éjjelenként ágyacskájukhoz lopózni és még egyszer óvatosan megsimogatni? Ki fogja őket gondosan betakargatni? Fiatal korukban árván fognak bo­lyongani a nagyvilágban. Milyen szomorú is az árvák élete!

Azonban Bodri nem felelt, Mélyen elgondolkodva nézett maga elé. Talán újra visszarepült gondolatban a szülői házhoz, oda a szerető anyuka mellé. Talán Miluka sorsa jutott eszébe.

Váratlanul Róka néni két csemetéje ért a házhoz. Megpillantották Bodrit, és mikor meghallották anyjuk könyörgő szavait, egyszerre térdre estek. Még két kezüket is összetették, úgy könyörögtek Bodrinak, ki egyre nagyobbakat nyelt izgalmában. Végül is nem bírta tovább.

Vau - vau- ugatott. Elég a könyörgésből. Ígérem, hogy nem bántom anyátokat, bár megérdemelné csak hagyjátok abba a sírást. Azonban azt kijelentem, hogy még a mai napon költözzetek el erről a vidékről, mert különben valóban nem kegyelmezek. Ha még egyszer megpillantalak titeket, hogy rosszban sántikáltok, hát azonnal hívom Vadász bácsit, és akkor már nem lesz kegyelem. S azzal büszkén végignézett a társaságon és ott hagyta őket.

A rókacsalád pedig megtartották az ígéretet, és még azon éjjel eltűntek a vidékről. Soha többé nem látták a cicák őket, csupán a messze vidéket bejáró muzsikáló szél úrfi, és idegen tájakról re­pülő madarak rebesgetik, hogy él messze egy rókacsalád, kik füvet esznek és keserű könnyeket isznak hozzá. No, de a madaraknak sem lehet hinni mindig.

Miluka remegő, farokkal várta barátját és boldogan ugrott a nyakába, amikor megpillantotta.

-Végre, hogy megjöttél drága Bodri. Már úgy izgultam, hogy valami komoly baj ért.

-Jól van, no. - Morgott a kutyus.- A hálálkodás helyett inkább nézzük meg, mi újság Cicaországban. Vajon mi maradt farkas koma királyságából.

Ami azt illeti, ott alapos rendet csináltak a kutyák, no és persze a Vadász bácsi. .Farkas koma a kötelet rágcsálta, de nem bírt meg­szabadulni. Pedig nem törődött vele senki. A kutyák karjukon egy-egy cicával, éppen polkát lejtettek. Szólt a zene, sürögtek a párok. Vadász bácsi pedig a ott ült egy fa alatt, és egy nagy dobbal verte a ­taktust. Igen jó kedve lehetett, merte időnként nagyokat kurjantott hozzá és összecsapta bokáját. Végül is nem bírta tovább. Egy fára akasztotta a puskáját, s maga is beállt a táncolók közé rugdosni a port.

-Csihaj-csuhaj, sose halunk meg! -kurjantotta. A két barát, mit tehetett egyebet, mint ők is közéjük álltak táncolni. De alig tettek pár lépést egyszerre ölelő karok vették körül őket.

-Anyukám, apukám! - Sírta el magát Miluka és odaborult szülei nyakába, kik szintén meg voltak hatva, Testvérkéi is odarohantak hozzá és nyakába ugrottak. A sok cicanép körülvette őket, és mire Bodri észbeka­pott, már kövér könnycseppek gurultak ki szeméből. Mindenki őket ünnepel­te, mindenki egy-egy rnancsszorítással köszönte meg Bodrinak, hogy mennyit fáradozott értük.

Hiába szerénykedett, hogy ő igazán nem csinált semmit, a cicák csak mosolyogtak bajuszuk alá. Hiszen a kutyák elmeséltek mindent. Bodri azt sem tudta zavarában, hogy mit csinálljon. Hát még mikor egy nagyon szép cicakislány levette nyakából piros masliját,  és Bodri nyakába kötözte halából. Utána pedig, jaj le sem merem írni, mert Bodri szigorúan rnegtil­totta, a cicakislány megcsókolta Bodrit. Azt sem tudta szegény kutyus, hová bújjon szégye­nében. Még a farka hegye is elvörösödött, úgy elpirult zavarában. Úgy elbújt, hogy Miluka csak késő este talált rá az egyik bozótban. Még akkor is sírt. Könnycseppjei végig gurultak orrán, s közben egyre csak fogadkozott, hogy ezentúl is és mindig, ha kell, százszor is koc­káztatja életét Cicaország népéért.

Mire visszamentek a többiekhez, már a sok cica meggyújtotta kis lámpását, és mindenki ünnepelte Cicaország felszabadulását a rabiga alól. A madarak füttykoncertet adtak, Rigó mama erélyesen vezényelt. Utána az Erdei Pacsirta Dalárda kíséretével a cicalánykák gyönyörű tán­cot lejtettek, minek láttán még Vadász bácsi fején is megemelkedett a kalap. Igaz, eddig sem győzte csóválni fejét, szinte meg volt győződ­ve róla, hogy most álmodik. Megjegyzem, mikor otthon elmesélte feleségének és a többi ismerősének, azok is megvoltak győződve róla, hogy csak álmodta az egészet.

Majd egyéni füttyhangverseny következett, melyben. Rigó mama olyan sikert ért el, hogy a sok cica vörösre tapsolta mancsát. Végül Cica­ország lakossága újra táncra perdült és nagy kurjantások közepette vígan ropták a Kállai Kettőst.

De aztán eljött a búcsúzás ideje. Vadász bácsi újra fejébe nyomta kis kalapját, vállára akasztotta puskáját. Ekkor a sok-sok cica oda­szaladt hozzá, és hálája jeléül teleszedte zsebét, és tarisznyáját szebbnél-szebb virágokkal. Szidta is másnap a felesége, hogy bizonyára vi­rágot szedett, azért nem lőtt semmit. Csupán csak egy csúnya farkast ho­zott haza elevenen, de azt sem tudta hová rakni. No, de aztán füttyen­tett Vadász bácsi a kutyáinak és elindult hazafelé. A kedves cicák egészen az erdő széléig kisérték, és még ott is sokáig integettek utána.­

 

Befejezés

 

Még a napsugár is fényesebben sütött, mikor reggel rámosolygott az újra szabd, rabságát eltörlő Cicaország népére. A madárkák hangos trillázása zsongó melódia volt számukra, még a pillangók is vidámabban fürödtek a virágok porában. Az élet, a jókedv ott ragyogott körülöttük, az újra felépülő házacskák ablakai csillogtak-villogtak a napfényben.

Ha nem is éppen így volt, de minden cica így érezte, mert gondosan megmosakodva, jólakottan, hosszú idő után először kipihenten mentek munkába.

-Ébresztő- Szólt be anyuka a hálószobába, mire csodák csodája, a három cicatestvér oly gyorsan felkelt, hogy anyuka, régi szokás szerint iskolai szünetre gyanakodott.

- No és a lecke? -Kérdezte, mire Miluka előpattant és úgy elmondta mint a vízfolyás. Erre már tátva maradt anyuka szája, de aztán gyorsan be is csukta, mert Bodri feje jelent meg az ablakban.

-Kezét csókolom! Szervusztok Cicák! - Köszönt be illemtudóan A cicák majd kiestek az ablakon, úgy megörültek neki. Cicaanyó is behívta a házba, és mire Bodri észbekapott, már ott lefetyelte a három testvérrel az odakészített finom kakaót.

-Hát tudjátok, - azzal még egyszer gondosan lenyalta a szája szé­lét - mióta Cicaország őre vagyok, még egy kutya sem meri bedugni az orrát, mert menten ketté harapnám. Nem azért mondom, - szerénykedett - de roppant megszerettem ezt a helyet! Eszem ágában sincs vissza­térni az emberek közé. Majd ha egyszer több időm lesz, ellátogatok a tanyára, hogy mi újság is van egykori gazdáméknál. No, de most már me­gyek aludni, mert csuda álmos lettem. Ti pedig siessetek az iskolába, és nehogy panaszt halljak rátok.

De a sors keze úgy irányította, hogy ezen a szép napon Bodri kutyus nem tudott aludni. Nem mintha lelkiismerete bántaná, hanem egyszerre nagy zaj rázta fel álmából. Meglepetten nézett föl, és a következő pillanatban a csodálkozástól kerekre nyílt a szeme. Cicaország hálás kis népe vette körül, s mire észbekapott, fején egy virágkoszorú volt. Azt sem tudta zavarában, hová bújjon. Hát még mikor egy nagy bajuszú cicabácsi okuláréval az orrán odaállt, zsebéből pergamen papírt húzott elő és megható szavakkal mondott köszönetet hőstettéért. A sok-sok cicabácsi és cicanéni, és persze a három testvér is kik leghátul áll­tak, mosolyogva bólogattak hozzá. Majd mindenki odament és kezet fo­gott Cicaország hősével.

-Most pedig - fejezte be szavait a szónok, ­mint Cicaország díszpolgárát, a Becsületrend első fokozatával tüntetjük ki.

- Éljen! - zúgott az üdvrivalgás. A következő pillanatban Bodrit felkapták és vállukon vitték végig a kis országon. Ezalatt a többiek virágot szórtak rá, míg végül Bodri nem is bírta tovább.

-Vau-Vau - ugatott kétségbeesetten és egy nagyot ugorva ott hagyta az igen tisztelt társaságot és elrohant. Elbújt az erdőben és ahogy a madárkák is vallották, egész nap ide-oda rohangált örömében. Majd visszatért a cicák közé, akik lelkendezve fogadták.

 

Lassan kis mesém is véget ért. Gyerekek, készüljetek, indulás haza, Gyorsan üljetek fel a varázsszönyegre, már gyújtom a motort és start, indulunk. Itt hagyjuk szép Cicaországot. Intsetek még egyszer búcsút, s már repülünk is. Egyre jobban távolodik ez a kis ország, melyet mélyen megszerettetek. Már itt repülünk az erdő közepén. Alattunk a Tölgyfa, nézzétek csak gyerekek! Rigó mama integet, mellette kis fiókái ugrálnak. Mennyi isme­rős! De búcsúznunk kell. Egyre gyorsabban repülünk,  nemso­kára már otthon is vagyunk.

 

            Kedves Gyerekek!

Most már mi is elbúcsúzunk egymástól. Szeretném, ha kis mesémben min­dig arra gondolnátok, hogy a szeretet írta ezt a mesét, és Ti is to­vább adnátok a szeretetemet mindenkinek, Testvérkének, Anyukának, Apu­kának. Valahányszor kiscicákat láttok játszani, gondoljatok a három testvérre: Cilukára, Milukára és Cincilukára. Ha kóborló sovány ci­cát láttok az utcán csavarogni, ijedten a házak falához símulni, ne bántsátok. Gondoljatok arra, hogy hátha Miluka megy segítségért az emberekhez. Hiszen az ő lelke él minden cicában, az ő mozdulata és já­tékos kedve él bennük. Ha kutya kerül elétek, ne rugdossátok, ne do­báljátok kővel, hanem ha tehetitek, kínáljatok meg ennivalóval, mert Bodri hűsége, áldott jó szíve él mindegyikben

Szerbusztok Gyerekek!

 

Békéscsaba 1964 március. 17.

 

Józsibácsi, amatőr, műkedvelő

Ezt a mesét írta: Józsibácsi amatőr, műkedvelő

Békéscsabán születtem és nőttem fel és jelenleg is itt élek egy nagy magas toronyházban. Már özvegy vagyok, két felnőtt gyerekem van, akik sajnos távol élnek tőlem. Szeretek gyerekeknek mesélni saját meséket. Rendszeresen járok a csabai Árpád fürdőbe és tagja vagyok az ott verbuválódott sakk csapatnak is.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!