Móki cica és az Óriása

Móki cica és az Óriása.

 Egyszer volt, hol nem volt, egy kis falucska kis kertjében egy csodálatos napsütéses napon megszületett egy kiscica. Teltek-múltak a napok és hetek, és a kiscica szépen cseperedett. Szemei fényesek voltak, akár a Nap és bundája fekete volt, akár az éjszaka. 
Egy szép nyári délután a testvéreivel játszadozott éppen, mikor hirtelen elsötétült az ég és hatalmas árnyék vetődött a kiscicákra. Egy óriás magasodott föléjük, ő takarta el a Napot. A kiscicák megijedtek és összebújtak félelmükben, az óriás pedig alaposan méregette őket, egyiket a másik után, majd tekintete megállt a fekete kiscicán. 
Lehajolt és kiemelte őt a testvérei közül, a kiscica pedig megszeppenve bújt az óriás hatalmas tenyerébe. Egymásra néztek, az óriás szemei felragyogtak és így szólt:  
- Téged választalak! Legyen a neved hát mostantól Móki! 
Rámosolygott a kiscicára, amitől ő is megnyugodott, sárga szemei felragyogtak és vidáman dorombolva hozzásimult az óriás arcához.  
Az óriás a tenyerében vitte haza és közben végig simogatta és beszélt hozzá. Móki nem értette, hogy lehet ennyi szeretet és gyengédség egy ilyen hatalmas lényben, de biztonságban érezte magát vele, így nem volt ellenére, hogy közös kalandba kezdjenek. 
Az óriás otthonában hatalmas volt minden, és Móki számára már ki volt készítve egy kis tálkában a finom csemege és a szomjoltó víz, valamint a pihe-puha fekvőhely. Miután Móki megismerkedett az új otthonával, kivitte őt az udvarra, ahol két behemót nagyszőrű kutya ült vigyázban, és farkukat csóválva kíváncsian méregették Mókit, azonban láthatóan arra vártak, hogy az óriás engedélyt adjon nekik a közeledésre. Az óriás a tenyerébe vette Mókit és lassan odavitte a két kutyához, kezét továbbra is feltartva, ezzel jelezve, hogy ők továbbra is ülve maradnak. Móki kíváncsian nézett fel a szintén hatalmas állatokra, a tiszteletet sugárzó németjuhász Bennire és a kicsit kajlább kinézetű, de szeretetet árasztó berni pásztor Marcira. Láthatóan mindketten örültek az új jövevénynek és szerettek volna játszani vele, de mielőtt az óriás leengedte volna hozzájuk a kezéből Mókit, így szólt a két kutyához:  
- Beni! Marci! Ő itt Móki, az új testvéretek. Bánjatok vele testvérhez méltóan, védelmezzétek őt úgy, ahogy engem szoktatok. Mostantól ő is családtag, nem eshet bántódása!  A két kutya figyelmesen hallgatta, majd válaszul mindketten farkukat csóválva vakkantottak egyet. Az óriás ezután letette Mókit közéjük, ők pedig üdvözlésképp megnyalogatták és körbe ugrándozták őt. Mókinak tetszett a köszöntés, és válaszképp dorombolva hozzájuk dörgölőzött.  
Az elkövetkezendő napok nagyon izgalmasak voltak Móki számára: minden nap elment felfedezni a környéket, játszott a kutyákkal, vagy egerekre vadászott. De minden nap hazament és az óriás mellé bújva hajtotta álomra fejét. Móki minden nappal erősebb, fürgébb és érettebb lett. Az Óriás valamiért reggelente mindig elment és csak akkor jött haza, mikor a Nap lemenőben volt, de ha Mókinak hiányzott, akkor addig ugrált az Óriás otthonhagyott bundás kabátjára, amíg az le nem esett a fogasról, és abban szundított egyet. Utána mindig újult erővel folytatta a vadászatot.  
Egy nap aztán az Óriás Benit is elvitte magával reggel, azonban később csak egyedül tért vissza és nagyon szomorú volt. Móki megkérdezte Marcit, hogy mi lehet az oka az Óriás szomorúságának és hova ment Beni. Erre Marci csak ennyit mondott:  
- Ne búsulj, ő már egy sokkal jobb helyen van. 
Alig tért vissza minden a régi kerékvágásba, Móki egy nap arra ébredt, hogy az Óriás most Marcival megy el reggel, és délután megint csak egyedül tért haza és még szomorúbban, mint legutóbb. Ekkor Móki már tudta, hogy Marci is egy jobb helyre ment, és valószínűleg találkozott Benivel is ott, így most tudnak újra együtt játszani és kergetőzni. Nem tudta ugyan Móki, hogy pontosan hol van ez a hely, de tudta, hogy egy nap ő is odakerül és akkor csatlakozik Marciékhoz ő is. 
Kihalt lett a ház és az udvar a két kutya nélkül és az Óriás is szomorú volt, mikor otthon volt, így úgy döntött ideje tovább állni. Egy szép napos reggelen kezébe vette Mókit, és így szólt hozzá: 
Drága kiscicám! Sok mindent átéltünk itt együtt, azonban ideje új kalandok után néznünk. Elmegyünk egy nyugalmasabb helyre és ott folytatjuk életünket együtt. Meglásd, tetszeni fog. 
Hosszú volt az út, és Móki nehezen bírta, a gyomra is kicsit felfordult, de megérte a várakozás: egy hatalmas házhoz értek, hatalmas kerttel, a ház körül csupa mező és szántóföld. Mókinak igazi birodalma lett itt, rengeteg egeret fogott és dicsekvésként mindig sorba fektette őket az ajtó előtt, hogy megmutassa az Óriásnak, bizony Ő az úr az egész környéken. Az Óriás közben társat is talált magának, aki ugyanolyan gyengédnek és szerethetőnek bizonyult, így Mókinak nem volt ellenvetése, hogy csatlakozzon a családhoz.  
Nem sokáig maradtak így hárman, mert egy nap az Óriás hazahozott egy mini kutyát. Vadásznak nevezte el a kis rottweilert, és Móki véleménye szerint fejre ejthették, mert még nem látott ennyire kajla lényt. Néha csak gondolt egyet és elkezdett össze-vissza futkosni és indokolatlanul nekiment dolgoknak, mintha nem látná, hogy ott vannak. Móki úgy érezte, hogy öreg ő már ehhez a pörgéshez és néha nagyon idegesítette a kiskutya. Ilyenkor csak úgy hirtelen meggondolásból felpofozta a kutyát. Ahogy korábban Marciéknak, úgy most Vadásznak is meg lett tanítva, hogy Mókit védelmeznie kell és nem bánthatja, így ezeket a pofonokat kénytelen volt annyiban hagyni.  
Ahogy lehullottak az első levelek ősszel, egy újabb jövevény érkezett a házhoz, Vadász talált rá az udvaron, és addig ugatott, amíg az Óriás ki nem ment és kezébe nem vette az új jövevényt: egy kiscica volt az, halálra rémülve.  Több napig keresték, hogy honnan jöhetett, hol lehet a családja, de senki nem ismerte és nem tudtak róla semmit. Az Óriás szíve megesett a kiscicán, és úgy döntött befogadja, ha már a véletlen így hozta. Ő az Artemisz nevet kapta, és nagyon szeretett volna barátkozni Mókival, de ő távolságtartó volt vele.  
A szíve mélyén örült, hogy fiatalokkal van tele a ház, mert érezte, hogy ő már nem olyan fürge és nagyon gyorsan elfáradt. Enni se mindig volt kedve, mert már a fogaiból is hiányzott pár, így gyorsan veszített a súlyából is. Móki elmerengett rajta, hogy már több, mint 10 levélhullást megélt, így már jócskán túl van a 10 éves koron, de hát ki számolja, ha jól szórakozik a macska.  
Egy nap maga mellé engedte Artemiszt és így üldögéltek egymás mellett, mikor Móki így szólt hozzá: 
- Jól figyelj most Artemisz, mert amit most mondok, az nagyon fontos. Hamarosan én elmegyek egy másik helyre, ahol találkozhatok a régi barátaimmal. Egy jobb helyre megyek, ami nem hasonlítható ehhez a világhoz. Az elkövetkezendő legalább 10 évben a te feladatod vigyázni az Óriásaimra, megértetted? Ők az én Óriásaim, és nem eshet bajuk. Ne hagyd, hogy szomorkodjanak a távozásom után. 
A következő pár napban Móki nagyon legyengült és a szomszéd mezőre járt át pihenni, de az Óriások láthatóan nagyon aggódtak minden este, hogy vajon hazatér-e még. Amikor egyik este elgyengülve bebukdácsolt a kerítésen, az Óriás a karjaiba vette és egész éjjel átölelve aludt vele, miközben potyogtak a könnyei. Reggel azonnal hívták az állatorvost, de sajnos semmi jót nem tudott mondani: Móki megöregedett. Javasolta nekik, hogy búcsúzzanak el tőle, neki most már jobb, ha távozik, hisz ez az élet rendje. Az Óriás simogatására még utoljára dorombolt egyet, majd hatalmas fényt látott és hirtelen elmúlt minden fájdalma. Beni és Marci jelent meg a fény túloldalán, Móki pedig örömmel ugrált oda hozzájuk. Bár sajnálta az Óriásokat otthagyni, boldogságot érzett és nyugalommal távozott, mert tudta, hogy Vadász és Artemisz folytatja az ő munkáját és hű társai lesznek az Óriásainak.

Ez volt hát a kiscica története, aki találkozott az Óriással.