Mókus a viharban

Mókus a viharban.

Sziasztok! Anna vagyok, ötéves,

Nem kenyerem még a költészet.

Hadd meséljek el egy történetet.

Ugye titok marad? Hiszek nektek.

Egyszer egy viharos este, miután anyával ágyba bújtam,

Mesét olvasott nekem, és én már majdnem elaludtam.

Kilopódzott a szobámból halkan, a villanyt is lekapcsolta,

Ám villámláskor egy mókust vettem észre az ablakomba.

Kettőt ugrott, és egyből ott termett az ágyamon,

Majd apró fejét édesen nyugtatta a vállamon.

De ez még semmi, hohó csak most jön a java!

A következő pillanatban megszólalt a barna mókuska:

- Szia Anna! Nagyon félek a fán magamba,

Itt maradhatok veled? Bebújok a paplanba.

Süvít az orkán kint, szakad a viharban sok vastag faág,

De nem féltem. Gyermekként óvni mást az már bátorság.

- Persze maradj csak! Majd én vigyázok rád!

De mondd, hol van ilyenkor az anyukád?

A kis jövevény gomb szemeivel szomorúan nézett.

- Egy bagollyal harcolt, engem hősiesen védett.

Aztán a szél és a vihar lesodorta a fáról ahol vele élek,

És a sötétben nem találom, most már nagyon félek.

-Ne aggódj kedves mókus minden rendben lesz.

Reggel megkeressük, ha korán ébresztesz.

Kis kezemet, hogy megnyugtassam, szőrös hátára tettem.

Sajnáltam, hogy anyukája nélkül van, reszketett éreztem.

És mialatt szendergett, én halkan a viharnak énekeltem:

,,Csendesebben! Tündér alszik a tenyeremben.”

Elnyomott minket az álom a mennydörgés ellenére,

De reggel korán keltem az ébredő nap fényére.

-Mókuska gyere! Megkeressük végre anyukád.

Ám rémültem vettem észre, hogy üres az ágy.

Anyának meséltem, hogy mi történt, kérve kértem segítsen.

De azt mondta, hogy ez csak mese, amit mondtam nincsen.

Szomorúan, aggódva néztem ki szobámból az ablakon,

De utána mosolyogtam, mert két mókust láttam szaladni az ágakon.