Morkabali, a medvetündér

Morkabali, a medvetündér.

   Hegyen innen, völgyön túl, szederindák és berkenyebokrok rengetegében, egy csendes kis folyó partján élt egy gyönyörű tündér. A fák ágain lakott, és azt ette, amit a természet adott neki. Egyszer a folyóparton ülve fésülködött, amikor a sűrűből előbukkant egy medve, és a parthoz érve ivott a folyó vizéből. Akkor meglátta a tündérlányt, és igen megtetszett neki. Attól fogva minden este a folyóhoz ment, és különféle ajándékokkal kedveskedett a tündérnek. Az pedig egyre inkább megkedvelte őt, elbűvölte kitartása és roppant ereje. Végül beleszeretett, és vele tartott óriási barlangjába.

   Az eleinte sötét és poros barlangot kisöprögette, világosságot adó fáklyákat tűzött a falakra, formák és színek sokféleségével töltötte be őket. A medve pedig mézet, halat és gyümölcsöket hozott újdonsült asszonyának. Gyermekük is született, akit Morkabalinak neveztek el, és nagyon szerették, mert az övék volt, félig medve, félig tündér.

   Így éltek sokáig, míg aztán egy napon a medveapa meglátott egy hozzá hasonló medveasszonyt, és azonnal belé szeretett. Fogta fiát, Morkabalit, és asszonyát magára hagyva útnak indult szerelmével, hogy új otthonra leljenek. Erdőkön-mezőkön, hegyeken és pusztaságokon keresztül vándoroltak, de a medveapának sehol nem volt maradása, szerelmének minden kedveskedése és fiának engedelmessége dacára. Tanítgatta fiát az életre: az élelemszerzésre, a párválasztásra, a harcra, és arra, hogy milyen egy igazi medve. Morkabali anyjától örökölt szárnyait minden reggel lenyeste, hogy ne akadályozzák a hétköznapi teendők elvégzésében, ám azok estére újra és újra visszanőttek. Így tanulgatott és fejlődött a fiú. 

   Teltek a nyarak, múltak a telek, és az egyik télen Morkabali nem tudott álomba szenderedni, hiába próbálkozott. És iszonyúan elkezdett fázni. Fázott egész télen, és még tavasszal is fázott, és nyáron sem tudott felmelegedni, sőt, egyre inkább reszketett, végül már a testéből is hideg áradt, és lehűlt minden, amihez hozzáért. "Beteges vagy" - mondta neki gyakran az apja, és apjának kedvese, de aztán komolyan megijedtek, amikor Morkabali érintése már olyan hideg lett, hogy reggelre megfagyott a vacok, ahol aludt. A terjedő telet a kétségbe esett pár sem tudta megállítani, ezért, hogy mentsék saját irhájukat, elküldték maguktól a fiút. 

   Morkabali tehát útnak indult. Egy darabig céltalanul csatangolt, bolyongott. Úgy élt, ahogyan az apja tanította, minden este máshol hajtotta álomra a fejét, és minden reggel levágta a szárnyait, hogy igazi medve lehessen. De nagyon magányos volt, és egyre jobban gyötörte a hideg. Egyszer csak akkorát sóhajtott, hogy beleremegtek a fák, a füvek, és megremegett a föld is. Ekkor megjelent az erdő szelleme, és így szólt Morkabalihoz: "Látom, hogy szenvedsz. Akarod, hogy segítsek rajtad?" "Akarom." - felelte Morkabali. A szellem előszedett valahonnan egy kis faládikót. "Ebben a ládikóban van a gyógyír a bajodra. De a doboz zárva van, a kulcsát pedig neked kell megszerezned. A tenger közepén van egy kis sziget, azon áll egy égig érő fa. Annak a legfelső ágán találod a kulcsot. Ha megszerezted, vissza kell jönnöd ide, és én itt leszek, hogy odaadjam a ládikót, benne az orvossággal." "Rendben van." - mondta Morkabali, és elindult, hogy megszerezze a kulcsot. 

   Átúszta a tengert, kimászott a szigetre, és megállt az égig érő fa előtt. Azután felmászott rá. Mászott, mászott, egyre feljebb, étel és ital nélkül, hét napon és hét éjszakán keresztül. Már majdnem felért a fa tetejére, amikor a nyolcadik nap reggelén pusztító vihar kerekedett. Ömlött az eső, a szél tépte-cibálta a fát, és Morkabali hiába kapaszkodott, lesodródott az ágról, és zuhant lefelé, egyre lejjebb. Azonban közvetlenül a föld felett megállt és lebegni kezdett. 

   Az történt ugyanis, hogy miközben felfelé igyekezett a fa ágain, nem nyeste le a szárnyait, és azok újra kinőttek, esés közben kétségbeesetten csapkodni kezdett velük, és szárnyai nem hagyták cserben. Pedig már egészen megfeledkezett róluk, arról pedig még csak álmodni sem mert, hogy használni is tudja őket! Morkabali tehát új erőre kapva repült fel a legfelső ágig, és leakasztotta róla a kulcsot. Aztán átrepült a tenger fölött, és vissza, egészen addig a tisztásig, ahol előzőleg a szellemmel találkozott. 

   A szellem ott állt a fák alatt, és rá várt, kezében a ládikóval. "Látom, sikerült megszerezned, amiért útnak indultál." - mondta, és Morkabali felé nyújtotta a kis dobozkát. Ő pedig elforgatta benne a kulcsot, és felnyitotta a fedelét. Ám a ládikóban nem valamiféle üvegcse vagy gyógynövény volt, hanem egy apró, arany szegélyű tükör. Kivette, és belenézett. Egy erős, tiszta tekintetű alak nézett vissza rá, óriási, áttetsző szárnyakkal. "Fázol még?" - kérdezte az erdő szelleme. "Nem" - felelte meglepetten Morkabali. És most értette csak meg, hogy a mászás megerősítette, az út kitartóvá tette, az éhezés törhetetlenné formálta, és időközben visszanövesztette egykor folyton lenyesett szárnyait. "Medve vagyok" - mondta zavartan nézegetve saját tükörképét. "Nem, Morkabali" - szólt a szellem - "Te medvetündér vagy. És most menj vissza a tieidhez." 

   Morkabali tehát hazatért tündér-anyjához a rég elhagyott barlangba. Ő pedig szeretettel átölelte, és örömmel fogadta. Azután Morkabali még sokfelé csavargott és sok mindent megtapasztalt, de már soha többé nem fázott. Aki nem hiszi, járjon utána, megtalálja őt az erdők és ligetek lankás fái alatt.