Nanó, mesélj szépet!

Nanó, mesélj szépet!.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú.  Ezt a kisfiút Zolinak hívták.  Zoli egy nagy-nagy városban élt, egy lakótelepi ház hetedik emeletén.  Egy egészen hétköznapi gyerek volt.  Talán csak az volt rajta különös, hogy nagy, szürke szemei voltak és nagyon megjegyzett magának mindent, amit velük látott.

Meg kell, hogy mondjam nektek, hogy egyáltalán nem tetszettek neki azok a dolgok, amiket látott.  Ugyanis azt látta, hogy akarva, nem akarva mindenki szépen, lassan megnő.  És ahogy nő, úgy butul.  Ő pedig nem akart buta lenni.  Sokszor próbált erről beszélgetni másokkal, de vagy türelmetlenül félbeszakították, vagy kinevették.  Az egyetlen, aki megértette, Gréti, a fekete hörcsög volt.  Neki magyarázta Zoli gyakran:  "A felnőttek mind ugyanazt a valamit keresik, de a nagy keresésben, úgy tűnik, elmennek mellette."

Zoli sokszor úgy érezte, valami nem jó.  Szerette az embereket, az állatokat, a növényeket, a szép dolgokat, de az egészet együtt sokszor valahogy nem szerette.  Mintha valami nem jól működött volna.

Ha Zoli így érzett, inkább elment valahová, ahol senki nem talált rá.  Ilyenkor jó időben kivette Grétit a dobozából és elment a Fűzfához.  Rossz időben az ölébe vette Grétit, lekuporodott édesapja íróasztala alá, és elképzelte, hogy elmegy az öreg Fűzhöz.  Végiggondolta, ahogy cipőt húz, felveszi a kabátját, kimegy az ajtón, leszalad a lépcsőn, át a kapu előtt és köszön Magdi néninek, aki mindig ott ül a padon, és olyan kedvesen mosolyog a gyerekekre, hogy az embernek kedve lenne az ölébe ülni.  Azután meg sem állna a játszótérig.  Csak ott lassítana, mert számára az a lakótelep legveszélyesebb része.  Szép csöndesen (mint aki nincs is ott, nem is létezik) eloldalogna a hintázók, a rakétán a Holdba indulók és a mászókán hegyet mászók mellett.  Ha szerencséje lenne, még észre sem vennék.  Úgy érhetne el a túloldalon álló öreg Fűzfához, hogy fel se tűnne senkinek.

Olyan jó érzés lenne nekitámaszkodni, végigsimogatni az összes régi sebhelyet a törzsén, hintázni a vékony, lelógó ágakon.  Ilyenkor mindig nagyon óvatos volt, soha nem csimpaszkodott rá egészen, nehogy leszakítsa, csak éppen úgy tett, mintha nem lett volna nehezebb egy falevélnél.

Azután elképzelte, hogy amikor elfáradna, vagy valaki gúnyolni kezdené, akkor úgy, ahogy szokott, egyszerűen csak fölülne a fűzfa legalsó ágára.  Ez egy széles és barátságos ág volt, ha Zoli nekitámasztotta a hátát a fának, pont olyan biztonságban érezte magát az ágon, mint amikor kicsi korában nagyanyó ölében ült.  Nagyanyó már régen meghalt, Zoli nem is sokra emlékezett belőle.  Azt is csak mesélték neki, hogy akkoriban még pelenkát hordott és nem tudta kimondani Nagyanyó nevét.  Csak úgy hívta, Nanó.  A mesét is úgy kérte tőle mindig:  "Nanó, mesélj szépet!"

Igazából, ha nagyanyóra gondolt, csak a meséi jutottak az eszébe.  Se az arca, se a ruhája, semmi.  Csak a meséi.  Nagyanyónak halk, duruzsoló meséi voltak.  Az ő meséit azért szerette Zoli, mert nem voltak félelmetesek.  Nanó meséiben sok érdekes és meghökkentő dolog történt, sok apró kis csoda állatokkal, emberekkel, de soha semmi gonosz dolog.

Ha nagyanyó mesélt egy kutyáról, azt Zoli többé nem látta vadnak, vérszomjasnak, tudta, hogy csak bizalmatlan és félti a területét.  Zoli nagyon szerette Nanó meséit, de már rég nem hallott új mesét tőle.

Mielőtt Nagyanyó elment, az utolsó meséje arról szólt, hogy ő most beköltözik Zoliba.  Ő azt hitte, valamit rosszul hallott, mert Nanó akkor már régóta csak az ágyban feküdt és egyre halkabban beszélt, de mikor nagyobb lett, megértette, mire gondolt Nagyanyó.  Ott érezte őt már minden kacagásban és minden könnycseppben.  És a Fűzfában.  A fűzfában érezte őt a leginkább.  Ha fölült a legalsó ágára és nekitámasztotta a hátát a fa törzsének, nem kellett mást csináljon, mint nagyon szorosan behunyja a szemét és kimondja azt a varázslatosan egyszerű mondatot:  "Nanó, mesélj szépet!" és már hallotta is Nagyanyó duruzsoló hangját. Ezt nagyon szerette Zoli.

De azt talán még jobban szerette, ha esett az eső és nem mehetett ki a lakásból.  Ilyenkor ugyanis biztos volt, hogy úgy mehet el a Fűzhöz, hogy útközben nem történik vele semmi rossz.  Biztos volt, hogy Magdi néni ott ül a kapu előtt és mosolyog és nincs, ahogy a szomszéd néni mondja, már megint gépre kötve.  Biztos volt, hogy nem találkozik Édesanyjával, aki éppen hazafelé jön és visszatereli a lakásba leckét írni, de legalábbis elveszi tőle Grétit, merthogy "a hörcsög nem való a térre".  Biztos volt, hogy nem dobálják meg homokkal a játszótéri gyerekek.  És az is biztos volt, hogy nem kell végighallgatnia, amint a szomszéd padon beszélgető mamák és nagymamák százhuszadszor is megtárgyalják, hogy végre be kéne már telefonálniuk valahová (Zoli nem tudja, hová) és szólni, hogy vágják már ki ezt a korhadt fát, mert előbb-utóbb biztos rá fog zuhanni egy öreg ága egy gyerekre.  Még szerencse, hogy mire hazaértek, mindig elfelejtették az összes nagy elhatározást.

Ha esett az eső, akkor Zoli mondta meg, hogy mi minden történjen, amíg odaér kedves fájához.  És ilyenkor Zoli, képzelete segítségével, talán még valóságosabban ott ült azon a vastag ágon, mint amikor a többiek is ott látták.  Ha pedig egyszer már ott ült, akkor úgy elbújt magába, hogy senki se találhatta meg.

Csak hallgatta, hallgatta Nanó meséit és mindig talált bennük valami újat, valami bölcset, amihez már eléggé érett lett.

Zoli már értette Nagyanyó legtöbb meséjét.  Csak egy volt, amit még csak egyszer hallott.  Az, amelyiket Nagyanyó az első születésnapján mesélte neki.  Ezt az egyet Zoli hiába várta, Nanó nem mesélte újra.  Miért?  Pedig Zoli tudta, hogy abban van a titok.  Tudta, hogy abban a mesében kell keresnie Nagyanyó bölcsességét.  De Nagyanyó nem mondta el újra.  Zoli sokszor ment ki úgy a játszótérre, hogy remélte, aznap végre meghallhatja a várva várt Mesét.  De ez a reménye jó ideig nem vált valóra.

Mígnem egyszer, egy csúf, hideg, fagyos délutánon, amikor Zolinak csak azért nem tiltották meg, hogy kimenjen a lakásból, mert Anya későn jött haza, és amikor csak azért nem történt semmi rossz, mert kihaltak voltak az utcák és mindenki otthon ült a jó meleg lakásban, akkor, akkor megtörtént a csoda.

Zoli aznap először volt kénytelen egyedül, Gréti nélkül meglátogatni az öreg Fűzet (a kis hörcsög nagyon fázós volt, nem szerette a telet), így hát egészen egymagában volt a játszótéren, amikor elsuttogta a bűvös mondatot:  "Nanó, mesélj szépet!".  És ekkor Nagyanyó hangja még mélyebbről szólalt meg, mint máskor.

"Tudod, kicsi Zoli, amit most elmondok neked, azt nagyon meg kell jegyezned.  Azt tudom, hogy te az emberek lényegét soha nem a kinézetükben fogod keresni.  De a fejükben, a gondolataikban is hiába kutatnál utána.  Mert azt, ami a legfontosabb bennük, azt csak a szívükben találhatod meg. És ami ott lakik, az nem más, mint a boldogság utáni vágy.  Ez a vágy bennünk pedig csak akkor teljesülhet be, ha másoknak segítünk boldognak lenni.

Boldogság alatt persze nem azt a vad, szilaj örömet értem, ami gyerekekben, felnőttekben egyaránt hamar felizzik, hanem azt a mélyről jövő, csendes érzést, amit inkább fejez ki a sírás, mint a nevetés.  Tudod, ez az egy érzés éri csak meg mindazt a fájdalmat, munkát, bajt és gondot, ami az életet alkotja.  Mert minden tudás, amit magadba szívsz halálod pillanatában megsemmisül, és minden alkotásod csak egy következő nemzedék hasonló életének könnyítésére, vagy nehezítésére szolgál.  Hát jól jegyezd meg: csak a magad és mások boldoggá tétele az értelme annak, hogy megszülettél, és egyszer majd meghalsz.

Minden emberben van valahol jól elrejtve egy pici jó.  Mindenkiben ott lakik, csak a legtöbben olyan régóta nem merik megmutatni, hogy már el is felejtették, hogy létezik.

Te mindig legyél azon, hogy ezt a jót megtaláld bennük és megmutasd nekik és a társaiknak!  Bizonyítsd be nekik, hogy a jóság, a jó szív, a megértés, a nagylelkűség, a segítőkészség nem szégyen és nem takargatni, elrejteni való!  Tanítsd meg őket rá, hogy ezért léteznek, ez az, ami igazán értékes bennük.  Értesd meg annyi emberrel és főleg gyerekkel ezt a tanítást, amennyivel csak képes vagy!  Ez az én útravalóm a te számodra."

Zoli ez után az utolsó mese után úgy érezte, valami furcsa, különös változás megy végbe benne. Még csak 10 éves volt, nehezen emésztette meg azt, amit most hallott.  Kábán ment haza.  Otthon kivette Grétit a dobozából, és megint sétálni indult, de ezúttal nem a szokott útvonalon.  Úgy ment, mint egy holdkóros, de már tudta, mit akar.  Észre se vette, mikor ért ki a városból.  Soha nem tért haza.

Attól fogva örökké tíz évesen járja a föld kerekét.  Éjszakánként bekopogtat a gondjaiktól ébren forgolódók ablakán, s ha beengedik, elbeszélget velük.  Ezek az emberek soha nem beszélnek Zoliról.  Csak abból lehet tudni, hogy náluk járt, hogy megváltoznak. Másképp kezdenek gondolkodni, mást tartanak fontosnak, ki merik mutatni érzéseiket, nem rejtik el azt, ami bennük van.  És az ő megváltozásukra a környezetük reagál, átveszi a hangjukat, a gondolataikat és megért valamit a Lényegből.

Így terjeszti Zoli csöndesen Nanó bölcsességét.  Egyszer talán majd mindenki megérti.