Nap, holdruhában

Nap, holdruhában.

Egyszer volt, hol nem volt, mióta a Föld embernek ad otthont, testvérként jár kéz a kézben a Nap és a Hold. A Nap sugárzó, életteli arca, harsogó hangja és aranyszínű hajkoronája mellett szerényen tündökölt a Hold hófehér, bőrét takaró hosszú, ezüstös ruháiban. Mégis elirigyelte ezt egyszer az idősebbik testvér; miként meglátta, hogy az emberek már nemcsak az aranyos pompát dicsőítik, hanem az éjszaka leplében tündöklő titokzatos társát is, éktelen harag öntötte el a szívét.

“De hisz a Hold tőlem kölcsönzi a fényét! Nélkülem semmi lenne!” – dühöngött magában. Úgy érezte, tennie kell valamit.

Meglátogatta hát a csodakezű Ködöt; bár nevét alig ismerték, és arcát is ritkán fedte fel, mégis hűvös őszi és tavaszi reggeleken ő vert finom harmatcsipkét a fűszál tetejére, fák levelére és a virágok szirmára. Ennek az ismeretlen művésznek köszönhetően páratlan szépségben pompázott hajnalban erdő-mező tája.

Bekopogott hozzá, és így szólt nyájasan:

– Kedves Köd, drága barátom! Varrsz-e nekem oly ezüstös ruhát, mint húgomé, a Holdé? 

A Köd vonakodva tekintett rá.

– Szokatlan kérés ez – jelentette ki, majd vállat vont. – Ám ha ez a kívánságod, hát legyen.

Azzal munkához látott. Míg éjszaka a Nap aludt és a Hold vette át helyét az égi udvaron, a Köd megbabonázva csodálta a szerény szépséget, kiről a készülő ruha ezüstös szálait mintázta. Reggelre kész is lett az öltözék, csupa finom és lágy csillogásba borítva a Nap erőteljes sugarait, aki büszkén lépett ki a világ elé.

– Ez remek lesz! – örvendezett.

Az emberek azonban mégsem örültek a tompa tündöklésnek. Összeráncolt szemöldökkel méregették a szürke eget, és azon gondolkodtak, mikor bújnak elő az első napsugarak.

– Én vagyok az, a Nap! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Most már nemcsak aranyszínben pompázom, hanem ezüstben is! Olyan csodás vagyok, sőt, ha nem szebb, mint a Hold!

Egy aprócska kislány édesanyja kezét fogva felpillantott a hang hallatán, majd kis ujjacskáját kinyújtva így szólt:

– Nézd, anya! Fenn van a Hold! Milyen furcsa!

Nehéz bánat ült a Nap szívére, olyan nagy, hogy azt érezte, menten összeroskad alatta. Letépte magáról az ezüstös gúnyát, és felöltötte szikrázó, meleg és vakító ingét. 

– Na, végre! – sóhajtottak fel megkönnyebbülten az emberek. – Kisütött a nap.

– Ki bizony! – helyeselt bölcsen. – Soha többé nem akarok más lenni, mint önmagam.

A valaha volt holdruha emlékét pedig azóta már csak az éjszaka őrzi, miként az ezüstös szálak hullócsillagként szelik át az égboltot egykori múzsájuk, a Hold mellett.